Embervédelem hód módra

Most már ugyan minden rendben, de az egész úgy kezdődött, mint egy rossz álom. Egyszer csak lecsapódott mögöttünk a csapda ajtaja, és egy szűk helyen találtuk magunkat. Anya, apa meg én. Menekültünk volna, de hát hogyan? Aztán lassan világosodni kezdett, mi pedig visszamentünk volna a biztonságot nyújtó kotorék mélyére, de nem lehetett. Igen, a kotorék! Nincs annál jobb! Senki sem találja meg, legfőképpen nem az a mindig hangos két lábon járó. A bejárata a víz alatt van, vagy ha nem, akkor ágakat huzigálunk elé. Gyorsan átúszunk a folyosóján, aztán fel a mindenféle puhasággal kibélelt vacokba, és alszunk ott estig. Igen, ott annyira biztonságos minden!

A legszörnyűbb az volt, hogy egyszer csak hangokat hallottunk, és a szellő azt a semmivel össze nem téveszthető szagot hozta felénk. Igen, ők voltak azok! Anya mondta is, hogy ilyen gonoszságra állat nem képes, csak az a két lábon járó. Ismét menekültünk volna… És már ott is voltak, már láttuk is őket, igaz, csak akkor, amikor egészen közel értek, mert a látásunk, az bizony gyenge. Felemelték a ketrecet, aztán felpakoltak bennünket egy zúgó, még büdösebb micsodára, ami elkezdett mozogni alattunk, és csak mozgott meg zúgott vég nélkül.

Mire a nap nyugodni tért, s közelített a jótékony sötétség, megállt ez a zúgó micsoda, a kétlábú pedig benyúlt értünk. Naná, hogy védte a kezét, mert én tuti, hogy beleharaptam volna.

És most tessék, itt vagyunk egy másik szűk ketrecben. Sok kétlábú áll körülöttük, kezükben valami furcsaság, a fejükhöz emelik, villan is néha. Még egy fedél kerül ránk, aztán lassan minden elcsendesedik. Már egészen sötét van, az esti szél friss fuvallata a víz illatát hozza. Az első jó dolog, ami aznap történt velünk. És itt van ez a sok finomság is, sárgarépa meg alma, meg hajtások, jó lenne falatozni belőle, én már nagyon éhes vagyok… De nem lesz belőle baj? Látom, anya és apa is eszeget, na, akkor én is. Hú, és nem is olyan rossz ez a sárgarépa, amit egyszer már hozott nekem apa, amikor még egészen kicsi voltam. Meg az is jó, hogy annyira közel van a víz. Bele kellene menni… De hogyan? Látom, apa szagolgatja a ketrecet, aztán meg is kóstolja. Már pirkad, amikor apa elkezdi rágni.

Amikor este felébredtem, a lyuk nem volt sokkal nagyobb, persze, hiszen apának is pihennie kellett. De most aztán nekilátott, csak úgy serceg a fa a foga alatt. Nézem, hogyan csinálja, aztán én is nekilátok. Csak anya nem rág, szegény, még mindig annyira meg van rémülve. Mi ketten mindenesetre rágunk szorgalmasan, s mire az árulkodó világosság ismét körülvenne bennünket, már szabadok vagyunk! Először apának sikerült kirágnia magát, aztán nekem is. És irány a hűs, kellemes víz!

De hol van anya? Persze, még mindig a ketrecben. – Gyere már te is! – biztatom anyát. Körülszaladgálom a ketrecet, szagolgatom, mesélek anyának. – Gyere már! Egészen olyan, mint otthon, meglátod. Gyere, építsünk új kotorékot! Apa már ki is nézett egy egészen jó helyet. Mielőtt még visszatérne az a két lábon járó!

Anya még idegesebb, látom rajta. Két lábra áll, úgy kezd el rágni. Így persze mi nem szoktunk, nem is sikerül neki.

– Bújjál ki azon a résen, amit apa rágott! – adok neki tanácsot. Jaj, mennyire felfordult ez a világ, ha én okoskodom itt, a fiatalabb! De valahogy segíteni kell neki.

Anya jóval termetesebb apánál, de hallgat rám, nekifeszül, és… és végre nagy erőlködve kipréseli magát ő is. Egy pillanatra lehuppan, aztán uzsgyi, irány a nagy, lomha folyó!

Így tűnünk el új hazánkban a kétlábú elől, remélem, most már örökre, mi, a hódcsalád.

Mielőtt bárki is azt feltételezné, hogy hódgondolat-olvasó vagyok, netán túlságosan nekilódult a fantáziám, a bajai Buzetzky Győzőt, a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságának nyugalmazott vezető főtanácsosát hívom tanúmul, hogy akár ez is járhatott annak a bizonyos kis hódnak a fejében, akit családjával együtt 1996- ban elsőnek telepítettek Gemencre…

– Annyi bizonyos, hogy a sötétben is felvételt készíteni képes videokamerák 66 órás képanyaga szerint ilyesformán szabadította ki magát a hódcsalád a vízparti faketrecből – bólint a szakember.

Ezeket a hódokat amúgy a bécsi Konrad Lorenz Intézet adományából a WWF Magyarország segítségével telepítették. A legnagyobb testű rágcsáló ugyanis Magyarországon a XIX. század második felében kipusztult.

– Azt tartották róluk, hogy valójában halak, ezért a böjtben is ehették – osztom meg Buzetzky Győzővel a hazai hódok kipusztulásának sokaktól hallott okát.

– Az, hogy a hód valójában hal, akkora ostobaság, amivel bizonyára mindig is tisztában volt az ember, ám a hivatkozás remek ürügy lehetett az egyház előírásainak áthágására – csóválja fejét.

– Esetleg az életkörülmények változása? – találgatom. – Folyószabályozás, élettér beszűkülése…

– Még csak az sem. Hiszen most már, amikor nyugodtan állíthatjuk, hogy a visszatelepítés sikeres, a vízfolyások még szabályozottabbak, mint a XIX. század végén voltak. A ludas sokkal inkább a divat lehetett. A hódszőr kalap ugyanis a jómód biztos jele volt. A ma is létező Hudson-öböl Társaság például jó pénzért az egész világról vásárolta a hódgereznát, századokon keresztül.

No, és lehetett még egy oka a hódok vadászatának, amihez ősapáinknak is volt egy-két szavuk: tudniillik a férfiasság… A hódpézsma volt ugyanis az elmúlt évszázadok Viagrája… Bár a mai tudásunk szerint legalább akkora csacsiság, hogy a pézsmától…, minthogy a hód valójában hal, de azért sok két lábon járó adott jó pénzt érte. Ja, hogy mi az a hódpézsma? A hímek ivarszerve közelében lévő mirigy, amelynek az illatát érezve a hódhölgyek szíve tuti, hogy bizonyos időközönként megdobban.

Hód tehát nem volt, de lett, és szaporodik.

– A telepítés részben a Szigetközben, részben pedig itt, Gemencen és a Dráván kezdődött a kilencvenes években – hallgatom az átadás előtt álló kölkedi fogadóközpontban a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatóját, Závóczky Szabolcsot, akihez hódnézőben az első utunk vezetett. – Jól érezték magukat a hódok errefelé, hiszen az életfeltételeik hasonlóak voltak ahhoz, mint ahonnan érkeztek.

A telepítések, no meg a bevándorlás nyomán ma már szinte az egész országban fellelhetők a hódok. A nagy folyóktól az azokat tápláló kisebb vízfolyások, patakok, csatornák mentén kezdtek el vándorolni. Így fordulhat elő, hogy ma már Pécs egyik parkjában is látták.

– És mit szólnak ehhez a helyiek? – kérdezem az igazgatót.

Kérdésem egyáltalán nem véletlen. Mert a hódok visszatelepítését nem fogadta mindenki tapsikolva: főleg a gazdák és erdészek – ők is elsősorban a Szigetközben – kívánták a hódot oda, ahonnan jöttek… Még idén januárban is lehetett olyan félelemről olvasni az egyik nyugat-magyarországi hírportálon, miszerint a falu határában csordogáló patakon a hódgát alighanem árvizet fog okozni. Az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság érdeklődésemre megküldött nyilatkozata szerint ők nem a hódgátak által okozott árvíztől tartanak, hanem az árvízvédelmi töltések rongálásától. Tudniillik, ha a hód magas víz esetén a töltésben alakítana ki magának új vackot, abból sok jó nem származik.

– Mi ettől nem tartunk – osztja meg véleményét Abonyi Csaba, az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság árvízvédelemért is felelős osztályvezetője. – Legalábbis, ami a Duna alsó, a Dunaföldvártól az országhatárig terjedő 127 kilométeres szakaszát és a zömében a Bács-Kiskun megyei 2000 kilométeres csatornahálózatot illeti. Ezen a területen ugyanis nincs nagy esése a vízfolyásoknak, árvízkor pedig olyan erővel zúdul a víz, ami ellen hód még nem épített gátat.

Az osztályvezető azt sem tapasztalta, hogy a hódok a töltésben építenék a vackukat, hiszen addig csak az áradás esetén húzódik a víz, márpedig a hód azt szereti, ha várának bejárata a víz alatt van. Mire tehát megépítené a várát, a víz is lejjebb húzódik. Tudja ezt a hód is, ezért nem is kezd eleve kudarcos földmunkába.

Persze a hód már csak olyan, hogy szeret gátat építeni. Ennek oka – olvasható a visszatelepítésük tapasztalatairól tanulmányt író ökológus, Bajomi Bálint egyik munkájában –, hogy a legalább másfél-két méter mély vízben érzi magát igazán biztonságban. Ha pedig nincs ilyen, akkor hát tesz róla, hogy legyen. Amúgy ez elsősorban a kanadai hódra jellemző, a nálunk is jelen lévő eurázsiai hód ökoszisztéma-mérnöki munkája csupán halvány utánzata a nagy kanadai testvérnek. Egyébként van még egy jó érvük a hódoknak a gátépítésre: a mögötte felduzzasztott vízbe spájzolnak maguknak télre lágyszárúakból álló túlélőkészletet.

Északnyugat-Dunántúlon amúgy már annyira elszaporodtak a hódok, hogy közülük kétszázötven ki is lőhető. Elvileg. Mert csekély a vadászok érdeklődése. Buzetzky Győző szerint azért, mert nem áll érdekükben. Merthogy a vadász szeret dicsekedni a trófeájával. De mit tegyen, ha az elejtett hódot szőröstül-bőröstül be kell szolgáltatnia? Inkább hagyja a francba az egészet. Nem úgy, mint Bajorországban, ahol a hódfarok a vadászé. Lehet mutogatni, és pecsenyének sem utolsó.

De ne feledjük a Závóczky Szabolcsnak feltett kérdésünket a hódok dél-dunántúli fogadtatását illetően:

– Errefelé döntő részben elfogadják a megtelepedésüket. Egyszer Barcsról jött be egy bácsi az irodánkba, panaszolva, hogy az almafáit rágja a hód, de aztán megoldotta. Valószínűleg megfogadta a tanácsunkat, és bekerítette azt a részt.

Annyit beszéltünk már a hódról, szívesen látnánk egyet személyesen is. Ez az a kívánságom azonban, amelyet a nemzeti park a legjobb szándéka ellenére sem tud teljesíteni.

– Amióta természetvédelmi őr vagyok, egyszer láttam hódot – hallgatom Gregorits Jánost, aki mellett ülve zötykölődünk a Duna felé.

– Pedig annak már 11 éve. Igaz, amikor láttam, délelőtt közepe volt.

– Úgy tudtam, a hód éjszakai állat… – jegyzem meg.

– Az, persze. Alighanem a párzási időszak bolondította meg…

A hód egyébként kizárólag növényekkel táplálkozik, és nem veti meg a kukoricát, a repcét vagy a búzát sem. Nagy terméskieséstől azonban nem kell tartani, a számára biztonságot nyújtó víztől ugyanis nem mer eltávolodni: 15-20 méter a kalandozási távolsága, különleges esetben legfeljebb 30 méter.

– Na, meg is érkeztünk – mutat körbe a természetvédelmi őr a hullámtérben egy kis tó mellett.

Előttem derékvastagságú fa, kérge térdmagasságban körberágva. Kisebb társa pedig le is döntve. A hód tagadhatatlan jelei. De ha ennyi nem lenne elég – alattunk egy szakadékszerű partszakasz, a víznél pedig ágak egymás hegyén-hátán: egy hódvár.

– Egy-két méterre lehetünk a hódoktól.

– Merre vannak? – tekintek körbe.

– Hát alattunk… – neveti el magát. – A vacokban. Óvatosan leereszkedünk a tó partjára, a hódvár bejáratához, amely most szárazon áll.

– A Duna ezt a részt is el szokta önteni, de már évek óta nem volt egy tisztességes nagyvíz, így a tó is egyre lejjebb apad.

S hogy a hód ma már szinte mindenütt megtalálható, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a hatos főút mentén, a Sió-csatorna közelében található Sötét-völgyi tó. A táj különösen szép, pedig lényegében az ember alkotta: a Rák-patakra épített gáttal alakították ki a mesterséges tavat, a horgászok paradicsomát, közepén egy kis szigettel. Ide tartunk mi is Janács Gergellyel, a bátaszéki erdészet vezetőjével. Tudom, mire számítsak, mégis különös, hogy ilyen helyen is hód által döntött fák áznak a vízben.

– Bennünket is meglepett – meséli a vezetőnk. – Valószínűleg a Sió felől érkezhettek – mutatja az irányt.

– És mit szólnak hozzá?

– Ennek a néhány fának a kidöntésével érdemleges kárt nem okoznak, az állatvilágot pedig színesítik. Itt vannak, látjuk a jeleiket és figyelünk. Ennél több dolga az erdészetnek a hódokkal most nincs.

Itt tart tehát a nagy hódsztori. Van, aki szereti, más meglenne nélküle, így én sem kérdezhetek mást Buzetzky Győzőtől búcsúzóul, mint amit már annyian feltettek neki:

– Tulajdonképpen miért volt szükség a hód visszatelepítésére?

– Ha a végső okot szeretné tudni, akkor azt mondhatom: embervédelemből.

Ha meg tud lepni egy válasszal, akkor ezzel bizonyosan sikerül. De megmagyarázza:

– Az ember része egy olyan rendszernek, amely több mint tízmillió fajból áll. Ez a mostani nagy kihalási hullámmal egyre zsugorodik, és egy bizonyos szint alá csökkenését az ember sem éli túl. Nem tudjuk, mekkora ez a szám, de ne is akarjuk megtudni… Ahogy Marlo Morgan író egyik művében olvasható: „Minden egyes kihalt faj közelebb hozza az embert a végzetéhez.” A hód visszatelepítésével ez ellen tettünk egy apró lépést.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI, FOTÓ: VAJDA JÁNOS, MTI