Kitörés a zárványból

– Azon gondolkodtam, amikor készültem erre az interjúra, hogy egy rendező vajon mit csinál két nagyjátékfilm között. Pedig a válasz egyszerű: Herendi Gábor filmet forgat; a Viasat egyik új sorozata, az Ízig-vérig rendezője. Két játékfilm között „lazítás” egy sorozat?

– A kívülállók hajlamosak azt hinni, hogy egy rendező sorozatban gyártja a játékfilmeket. Pedig akár több év is eltelik két nagyjátékfilm között. Ez az új, magyar írók tollából születő sorozat már régóta készülődött, tíz epizódból áll, és nem is egyedül rendeztem, csak az első ötöt, a többit Szilágyi Fanni. A film dramedy, azaz dráma és komédia keveréke, amit megspékeltünk egy kis gasztronómiával. Egy filmrendezőnek amúgy két film között sok terve és ötlete van, de sok kútba is esik. A Kincsem című film sikere óta azonban megnőtt a kereslet irántam, lehetőségem volt és van a filmek között válogatni, s mivel ez a sorozat tetszett, elvállaltam.

– Ismerve eddigi filmjeit, önhöz közel áll az úgynevezett közönségfilm, a szórakoztató műfaj. Miközben majdnem minden interjújában szóba hozza, hogy milyen jó volna egyszer elkészítenie a saját művészfilmjét.

– Talán, mert egy rendező alapvetően két oldalról kaphat elismerést: a közönségtől és a szakmától. És azt hiszem, hogy a szakmai elismerés engem még elkerült.

– Miközben van már Jupiter-díja, A filmkritikusok díja, Balázs Béla-díja, és éppen a napokban kapott Adolph Zukor-díjat. Ezek nem örömök?

– Dehogynem! Lehet, csak magamban zsörtölődöm, mert a szíve mélyén minden rendező arra vágyik, hogy egyszer végigvonuljon valamelyik nagy filmfesztivál vörös szőnyegén. Amúgy pedig valóban elégedett lehetek, hiszen most dolgozom egy filmen, amiben van fesztiválpotenciál. Műfajában is más lesz, mint az eddigiek, de erről most többet még nem beszélnék.

– Egyszer mintha már tett volna lépést a művészfilmek felé, gondolok a Lora című filmjére.

– Az legfeljebb csak lépés volt, és csakis annyiban, hogy műfaját tekintve nem volt vígjáték.

– És miért nem ment tovább a művészfilmek irányába?

– Mindenáron nem erőltetném, és tény, leginkább vígjátékokat szeretek írni és rendezni. Másrészt a kritikusok engem már beskatulyáztak közönségfilm-rendezőnek, így ebből nem egyszerű kitörni. Vagyis, ha valaha művészfilmet forgatok is, akkor arra nagyon föl kell készülnöm, mert azonnal másként fognak megítélni, mint az eddigi filmjeim alapján.

– Ezt lehet úgy érteni, hogy azért készít többnyire közönségfilmeket, mert azok sikeresek, és fél egy esetleges kudarctól?

– Ez is benne lehet. A jó közönségfilm hamar meghozhatja a sikert, miközben tény, hogy a hatása három hétig, egy hónapig tart. Az emberek figyelme ezután másfelé fordul. A jó művészfilmek hatása ezzel szemben sokkal elnyújtottabb. Sikerük kitarthat akár másfél évig is, az alkotók turnéznak, fesztiválokra és közönségtalálkozókra járnak.

– Vagyis arról van szó, hogy egy-egy filmje után szeretne kicsit tovább boldog lenni. Rendben, de akkor tegyünk rendbe néhány látszólagos ellentmondást. Egyszer azt mondta, hogy ha valaha művészfilmet rendez, akkor azt álnéven forgatja. Vajon miért? Hiszen most említette, hogy ha sikeres, akkor tovább tart a boldogság. Mégsem erre vágyik?

– Dehogynem! Éppen ezért, ha a film jól sikerülne, biztosan felfedném magam.

– Nahát… Valóban ennyire fél a kudarctól?

– Mutasson egy rendezőt, aki nem vágyik a sikerre! Kudarcból amúgy már bőven volt részem. Akkor például, amikor a kritikusok szétszedték a Magyar vándor című filmemet. A földbe döngölték, amit rosszul éltem meg. Most, ha nem is ilyen mértékben, a Valami Amerika 3 című filmmel teszik ugyanezt – igaz, ma már sokkal jobban viselem a kritikákat.

– Mi az, ami megedzette?

– Talán az idő. Öregszem. Másrészt pedig sikerek is érnek, nem is kicsik. A Kincsem című filmemet például a közönség nagyon jól fogadta, és a visszajelzések önbizalmat tudnak adni a rendezéshez.

– Mondja ezt az, aki fél saját néven művészfilmet rendezni.

– Jogos, de ismerve magam, annak is eljön az ideje, és azért csak saját név alatt teszem.

– Akkor oldjunk fel egy másik ellentmondást. Azt mondja ugyanis, hogy leginkább vígjátékokban érzi otthon magát, miközben azt is nyilatkozta már, hogy a vígjátékok már Hollywoodban is zsákutcába jutottak, erőltetett műfajjá váltak.

– Tény, manapság nagyon sok vígjáték gatyaletolós, altesti poénokra épül. Ám a rossz vígjátékok is a kultúra részei, még akkor is, ha nem tetszik az, amit elénk tartanak. Az ilyen vígjátékok azért is sekélyesek, mert sok tekintetben a társadalom is felszínessé vált. Az emberek órákon át képesek ülni a televízió előtt, nyomogatják a telefonjukat, nem figyelnek a másikra, és amikor – tisztelet a kivételnek – beülnek a moziba, akkor nem a kifinomult poénokon nevetnek, hanem az ökörségeken röhögnek. Ha ilyen filmet látok, akkor egy időre elmegy a kedvem az egésztől. De ez nem jelenti azt, hogy a műfajt ne szeretném.

– Említette a közönségfilm-skatulyát is, amiből nem egyszerű kitörni. Az nem lehet, hogy azért készít szívesebben vígjátékokat, közönségfilmeket, mert a filmezést reklámfilmekkel kezdte, és azokban szükség van poénra, gegre, gyors vágásra, és szinte ritmusra forgat?

– Ez is benne lehet, hiszen ezen az iskolán nőttem fel. De az utóbbi években egyre közelebb kerül hozzám minden, ami lassúbb és mélyebb. Egyre inkább szeretek például egyetlen snittben jeleneteket megoldani. És visszatérve arra, hogy miért nem forgattam eddig művészfilmet: lehet, ahhoz nekem időre van szükségem, ahhoz nekem meg kell érnem.

– Végül is mit ért művészfilm alatt?

– Ezzel mindig bajban vagyok, de az biztos, hogy egy jó művészfilm nem követ semmiféle törvényszerűséget. Egy vígjátékban sokkal több törvényszerűséget kell követni ahhoz, hogy működjön. Másrészt egy művészfilm alapvetően rétegfilm is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem örülök annak, ha a filmjeimet itthon félmillióan vagy annál is többen látják, de egy film műfaja és a nézőszám között van összefüggés.

– Tizenöt évvel ezelőtt kiment Amerikába, hogy filmezést tanuljon. Mit remélt, mi változik meg azután?

– Nem reméltem semmit, a kíváncsiság hajtott, hogy megtudjam, hogyan zajlik ott a filmgyártás. Azt kellett látnom, hogy mindenki vérprofi, viszont rá kellett jönnöm arra, hogy ugyanez elmondható a magyar filmgyártásról is. Filmkészítésben a magyarok is vérprofik.

– Később, 2010-ben visszament Amerikába, hogy munkát találjon. Akkor milyen tapasztalatokat szerzett?

– Arra jöttem rá, hogy úgy nem lehet kimenni Amerikába, hogy jó napot kívánok, én vagyok Herendi Gábor, és szeretnék rendezni. Ez az út járhatatlan.

– A Valami Amerika, a Kincsem vagy a Társas játék sikere odakint semmit nem ér?

– Ezek nemzeti filmek, leginkább az országhatáron belül működnek. Be kell látni, hogy a mi országunk pici, a külföldiek számára faramuci nyelvet beszélünk. De Európában is talán csak a francia, a német, az olasz és a spanyol filmek kapnak nagyobb figyelmet. Közép-Európa Amerika számára majdhogynem láthatatlan. Zárvány. Ma már tudom, hogy a kinti érvényesülésnek egyetlen útja van: művészfilmet kell csinálni.

– Na tessék! És mit mondtak az USA-ban: üljön le és figyeljen, vagy menjen haza, és forgasson művészfilmet?

– Az amerikaiak ennél sokkal dörzsöltebbek. Profik. Minden tárgyalás után úgy álltam fel az asztaltól, hogy na, ez most összejön. Aztán kiderült, hogy mégsem. De értem, miért ilyenek. A filmgyártás ugyanis kőkemény üzlet is, nemcsak művészet. Azt keresik, akibe fektetni tudnak, én pedig 2010-ben már ötvenéves voltam. Vagyis nekem, ha helyet akarok magamnak odakint is, olyan filmet kell letennem az asztalra, amire ők is felfigyelnek. Lehetőleg olyat, amelyik díjat nyer valamelyik nagy európai filmfesztiválon, Velencében, Berlinben vagy Cannes-ban. És persze az se baj, ha az a film Oscar-díjat kap. Amerikának csak ekkor vagy érdekes.

– És milyen irányban halad így a pályája?

– Ma már a minőségibb filmek felé.

– Úgy értem, hogy köszöni szépen, jól érzi magát a nemzeti filmgyártásban, és marad a zárványban, vagy köszöni szépen, jól érzi magát a nemzeti filmgyártásban, de kitör a zárványból?

– Köszönöm szépen, jól érzem magam, és kitörök a zárványból.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE