Orosz titkok szemtanúja

Mindig is a valóság igazi arca érdekelte. Illés György írásainak mozgatórugója a düh, a felháborodás. Riportkönyvei, visszaemlékezései ezért „szippantják be” az olvasót. Már újságírói pályája kezdetén írt történelmi és ifjúsági regényeket, ismeretterjesztő műveket. Muníciót édesapjától, Illés Lajostól kapott, aki az Új Írás alapító szerkesztőjeként „tálcán kínálta” neki az irodalmat. És a nagy találkozásokat, például Karinthy Ferenccel, Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel vagy Váci Mihállyal. Életének egyik legizgalmasabb szakaszát 1988 és 1993 között Moszkvában töltötte.

– Magyarországon a nyolcvanas évek közepén új szelek kezdtek fújdogálni – lapoz vissza a múltba. – Tudomásomra jutott, hogy oroszul jól beszélő és egy nyugati nyelvet is jól ismerő fiatal „művészt” kerestek külhoni szolgálatra. Mivel érdekes kihívásnak tartottam, beadtam a pályázatomat, amit Pozsgay Imre is elolvasott, majd személyes konzultációra hívott. Néhány nap múlva kineveztek a moszkvai Magyar Kulturális Intézet igazgatóhelyettesének. Rendszeresen jöttek hozzánk hazai művészek, tudósok, újságírók, de mindenki előtt nyitva volt a kapu, kerestek is különféle ügyekben. Történelmi időszak volt, hiszen akkoriban esett szét a Szovjetunió. Mondhatni, minden a szemem előtt zajlott. Keresztül-kasul bejártam a vidéket, sokféle emberrel találkoztam. Rácsodálkoztam a szovjet-orosz valóságra, néha még veszélyes helyzetekbe is belekeveredtem.

Illés György nemrég elővette naplójegyzeteit, hivatalos jelentéseit, és újraélte a hajdan történteket. Maga is csodálkozott, mennyi izgalmas eseményt élt át a felbolydult Moszkvában. Sok olyan részletre emlékezett például a Gorbacsov elleni merényletről, Jelcin elképesztő kalandjairól, a KGB új küldetéséről és átrendeződéséről, amelyek a nagyobb nyilvánosság előtt nem voltak ismertek, vagy mára feledésbe merültek. Szétnézett Lenin szülővárosában, bejárta a csernobili veszélyzónát, találkozott a zagorszki maffiózókkal, felkereste a zsidók újjáéledő szibériai otthonát – sok más élménye mellett ezekről is érzékletesen tudósít Az orosz titok című könyvében.

– Moszkvában szemtől szembe ülhettem German Sterligov 25 éves milliomossal, aki Oroszország leggazdagabb emberének számított akkoriban. Vékony, csenevész fickó volt, kócos hajjal, koszos körmökkel. Az Alisa nevű céget alapította hárommillió dollár kölcsönből, azt suttogták, KGB-s kapcsolatai révén jutott hozzá. Parádézott saját dicsőségében, tetszelgett rossz hírében. Mutatott két golyónyomot a falban, amelyek korábbi lövöldözések során kerültek oda. „Olyan Moszkva, mint a '20-as évek Chicagója” – jegyezte meg mosolyogva a fiú, majd egy gombnyomással behívta a biztonsági szolgálatot. Az őrök nem sokat teketóriáztak: mellemnek szegezték az automata fegyvereiket. Kisvártatva leintette őket a főnökük, majd vigyorogva közölte velem, hogy csak vicceltek. Mit mondjak, nem tartottam valami jó poénnak. A cég egyébként megkaparintotta a Szovjetunió legtitkosabb fegyvereit, kiárusította az atomháború esetére felhalmozott speciális stratégiai anyagokat, illetve jelentős hasznot húzott Oroszország kőolaj-, alumínium- és egyéb exportjából is, nem tagadván, hogy vállalati igazgatókat, kormánytisztviselőket vesztegetett meg. Sterligov azt sem tudta, mennyi pénze van. Több ezer tonna fémet raktározott, 75 ezer hektár földet tulajdonolt, értékes irodaházak, festmények voltak a birtokában. Kétszer követtek el ellene merényletet, mindkettőt túlélte. Aztán 1992 nyarán rászálltak a hatóságok. Hamar szertefoszlott a vagyona. Bezárt az irodája, ahol én is megfordultam, a fiatalember pedig felszívódott. Úgy tudni, Panamába szökött.

Egy kulturális diplomatának kötelessége magyar ügyek mellé állni – ezt tartotta szem előtt Illés Gyuri, amikor Petőfi Sándor vagy Raoul Wallenberg után nyomozott. Az 1989- es barguzini expedíciót követően többször megkeresték magyar és burját informátorok, akik a költő száműzetésére vonatkozó bizonyítékokat adtak át neki. Ám ezeket hiába küldte haza, válaszra sem méltatták. Az viszont felkeltette a magyar kulturális minisztérium figyelmét, amikor Wallenberggel kapcsolatos, korábban nem ismert iratok másolatához jutott, amelyek 1991 szeptemberében a KGB archívumából kerültek elő.

– Fogadott a titkosszolgálati levéltár igazgatója, Vaszilij Krisztoforov. Megmutatta például a börtönorvos azon kézírásos jelentését, amiből kiderül, hogy a svéd életmentő diplomatát 1946. február 6-án zárták a belbiztonsági minisztérium lubljankai börtönébe, ahol 1947. június 17-én halt meg, feltehetően szívinfarktusban. Az utasítás szerint a tetemet boncolás nélkül elhamvasztották. Láttam további dokumentumokat is, amelyek Wallenberg budapesti fogságba eséséről szólnak. A hajdani szovjet külügyminiszter-helyettes Malinovszkij tábornagynak január 17-én küldött táviratparancsában az áll, hogy Wallenberget le kell tartóztatni és Moszkvába kell küldeni. Lehetőségem nyílt a moszkvai svéd nagykövetség kulturális tanácsosa segítségével további izgalmas részletek kiderítésére, minek után összehozott két svéd történésszel. Egyikük kutatásai igazolták, amit már mások is gyanítottak, hogy a bátor életmentőt magyar barátja, Böhm Vilmos, a Tanácsköztársaság egykori népbiztosa jelentette fel. Érdekes következtetéseket hallottam arról is, hogy miért szabotálta Wallenberg mentőakcióit a svéd külügy, miért akadályozta családja a tevékenységében, és hogyhogy nem tett lépéseket kiszabadítása érdekében a svéd kormány. Még ennél is meghökkentőbb az a lengyel történészektől származó információ, ami új szempontot vetett fel. E szerint Wallenberg volt a katyńi vérengzés utolsó áldozata. Történt ugyanis, hogy a londoni emigráns lengyel kormány Budapesten bujkáló diplomatáinak kérésére Wallenberg 1944 novemberében a Magyar Nemzeti Bank trezorjába rejtette el a lengyel föld alatti szervezetek dokumentumait, köztük az 1940. májusi katyńi tömeggyilkosság boncolási jegyzőkönyveit. Tehát a svéd diplomata tudott a szörnyűségekről, sőt akár tanulmányozhatta is az ezt igazoló dokumentumokat – ezért „tüntette el” a szovjet titkosszolgálat.

Hat év külhoni szolgálatban óhatatlanul sok érdekes emberrel lehet találkozni. Illés György szívesen emlékezik vissza például Moszkva leghíresebb magyarjára, Lilienthal Andorra, akit 2010-ben ismert meg. A magyar és az orosz sakkozás kivételes egyénisége, nemzetközi nagymester Moszkvában született, kétévesen hozták haza, és véglegesen nősülése után, 1935-ben telepedett le a szovjet fővárosban. Nem messze lakott tőle Rákosi Mátyás, akit jakut feleségével, Fenyával együtt pár nappal leváltása után, 1956. július 26-ban „száműztek” keletre, majd egy év után még keletebbre, Krasznodarba. Rákosi feljárt hozzá sakkozni, s annak dacára, hogy türelmetlen és hisztérikus ember volt, a partikat ügyesen játszotta. Andor bácsi mesélt arról, hogy Matyusa – ahogy a felesége becézte – szanatóriumi kezelése során sem tudott megnyugodni, főleg az 1956-os magyarországi események izgatták. Nem volt képes felfogni, hogy mi történik, reménykedett a visszatérésében, ennek érdekében állandóan telefonálgatott, zaklatta az ismerőseit. Hruscsov lesújtó véleménnyel volt róla: idiótának nevezte. Moszkvában is megelégelték a vergődését, és vidékre költöztették.

– Lilienthal Andor azt sem hallgatta el, hogy Kádár Jánossal is sokszor találkozott, amikor Moszkvában járt, mindig bekérette a magyar nagykövet. Ilyenkor nemcsak játszottak, hanem beszélgettek is. Kádár a magánéletben puritán volt, éjjel kettőig olvasott, későn kelőnek számított. Imádott sakkozni. Fegyelmezetten és amatőr szinten játszott, taktikusan, soha nem adott fel játszmát.

Hosszan lehetne még folytatni az orosz titkok felidézését, amelyek egy vaskos kötetet tesznek ki. Szerzője, Illés György már írja huszonhetedik könyvét, Rockzene és az életem lesz a címe, a hatvanas-hetvenes évek magyarországi zenei világáról, ahogyan azt az egykori tinédzser átélte. Tulajdonképpen mindig is az a valóság érdekelte, amelyet megélt – ám nemegyszer untatta, s egy másik valóságot talált ki helyette.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE