Világhódító nádméz

Merthogy kifejezetten meleg- és páraigényes, így a forró, páratelt trópusi klíma az ideális termőhelye ennek az évelő fűfélének, a pázsitfüvek óriásának. Igen, mert jó termőhelyen 4 méter magas, a nádhoz hasonló, 3-5 centi átmérőjű szárat fejleszt, s mivel tősarjakról újul, akár 30 évig is használható az ültetvénye. Ami pedig igazán naggyá teszi, az a rengeteg cukor, amit édes lé formájában raktároz a rostos szárában. Erről jegyezte fel az Indiát meghódító Nagy Sándor írnoka: „Az itteni népek egy csodálatos nádat rágcsálnak, ami valamiféle mézet termel méhecskék nélkül.” Nem kizárt, hogy innen származik a nádméz elnevezés, ahogyan megismerte a világ.

A trópusokon termelt nádcukor termeltetési és kereskedelmi monopóliumáért a XVII. százban, az újragyarmatosítás idején folytak nagy harcok, különösen a Brit Kelet-indiai Társaság és a Holland Kelet-indiai Társaság érdekeltségi köreiben. Két jellemző adat a nádcukor akkori értékének érzékeltetésére: egy hajónyi rabszolga 2-3 hajónyi cukorral egyenértékű; a cukorból származó haszon háromszorosa a búzán keresett pénznek. Az Európába hajózott nyerscukrot több száz kis finomítóban dolgozták fel a kontinensen. (Magyarország területén Fiumében épült az első finomító 1752-ben.) A nádcukor karrierje mindaddig tartott, míg a répacukor át nem vette a vezetést Európában.

Napjainkban mintegy 80 országban termesztik a cukornádat, amelyet sok helyütt máig kézzel vágnak, noha egyre terjed a gépi aratás. Az érett szárat 40 centis darabokra vágják és sietve a malomba szállítják (mert a kifolyó cukros lé hamar megerjed a nagy melegben). A malmok szétzúzzák a nádat, kisajtolják a rostokból a lét, amit megtisztítanak, majd sziruppá sűrítenek. Ezután a vizet forralással eltávolítják a szirupból, a masszát kristályosítják és szárítják. Az eredmény a nyers barna cukor, ebből lesz további finomítással a végtermék, a fehér cukor.

FOTÓ: JOSE CABEZAS, AFP