Kételkedem, tehát vagyok

– Igaz, hogy Psota Irén volt az első színésznő, akivel élőben találkozott?

– Nem pontosan. Domján Edit volt az első, akit az utcán láttam az Erkel Színház közelében, ráadásul Szécsi Pál társaságában, világos színű estélyi ruhát, illetve szmokingot viseltek. A Psota Irénnel való találkozás inkább a szokatlan körülmények miatt érdekes. Balassagyarmaton, a Lenin lakótelepen, a frissen megépült házak közt, a sittmaradékos, igencsak elrendezésre váró környezetben egy bogárhátúval jelent meg Irén személyesen egy meleg nyári napon, a legutolsó divat szerint öltözve, a maga dívás mivoltában. Olyan volt ez akkor és ott, mintha egy ufó szállt volna le, s a csődület is, ami körülvette, ennek megfelelő. Futótűzként terjedt a hír, mi is ott játszottunk, s szaladtunk vagy két háztömböt, hogy megnézzük a földöntúli jelenséget. Ez róla a legelső képem. Másodikként egy színházi élmény kapcsolódik hozzá. Gimnazista lehettem, amikor egy fekete-fehér, Tünde típusú kis televízión a Margarida asszony című monodráma színházi közvetítését néztem végig. Felejthetetlen élmény, ahogy Irén a maga izzásával a figurát képviselte az utolsó bozonjáig.

– Ekkor már színésznőnek készült?

– Arany Jánost idézve: „Gondolta a fene!” Azt meg pláne nem, hogy később egy színpadon játszhatok vele. Amikor a Kabaréban Sally Bowles voltam, s ő mint Fraulein Schneider egy vaságyon ülve elénekelte szívhez szóló dalát, ez mindig könnyeket csalt a szemembe, hátulról átöleltem őt, de közben sosem hagyott nyugodni ez a Lenin lakótelepi kép.

- Mácsai Pál a díjátadón elmondott laudációjában műfaji korlátok nélküli művésznek írta le önt.

– Az ő szájából nagyszerű érzés volt hallanom, de ezt én sosem mondanám magamról. Nem tudnék kardot nyelni, kötélen táncolni sem, és Sarastro áriáját sem tudnám eredeti hangnemben elénekelni. A viccet félretéve, igyekszem széles spektrumon mozogni. A pályánk szépségét épp ez a határfeszegetés adja: mi az, ami még a közönség és a magam számára is hiteles, hogyan tudok önazonos maradni? Meddig húzhatom az expandert?

– Meddig?

– Nem tudom, halálom óráján talán tudok rá válaszolni, előbb, remélem, nem. Azt gondolom, hogy a kulcs Psota Irén esetében is az önazonosságban rejlik. Az a fajta emberi és művészi attitűd, amit ő képviselt, önmaga egyéniségének és adott életkorának teljes elfogadásával. A megélt évekkel egyre erősebb motor hajtja az embert: az egész élete, amit odaadhat a színpadon.

– Jó, hogy szóba került az életkor. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznője az Örkénynek. Nincsenek generációs korlátai sem?

– Már hogyne lennének! De szánalmas is volna, ha folyamatosan Júlia vagy Miller Lujza szerepére aspirálnék.

– Mégis folyamatosan színpadon van.

– Hála Istennek! De ez már a színházon és a rendezőkön is múlik. Mácsai Pál érdeme, hogy az Örkényben nem támasztják be a sarokba a társulat egy-egy tagját. A magyar színházi életben erre egyébként vannak csodálatos példák. Psota Irén mellett Törőcsik Mari, Tolnai Klári sem akart röpködő naivákat játszani az évek múlásával, hanem mindig a koruknak megfelelő feladatokban tündököltek. Az már csak művészi minőségüket mutatja, hogy 40 évesen is hitelesen játszottak naivákat. Nekem megadatott, hogy együtt játszhattam mindhármukkal. Mondhatom, Tolnai Kláriból ugyanaz a báj és eredetiség sugárzott 80 évesen is, mint a 17 éves, freskószépségű lányból, aki feltűnt a filmvásznon. Törőcsik Mari Åse anyóként a Peer Gyntben ugyanolyan friss és átütő volt, mint a Körhinta Marijaként.

– Korábban arról beszélt, hogy nem szereti, ha beskatulyázzák. De a skatulyákat mások döntik el. Miért zavarja ez, ha jól érzi magát, ha úgy éli meg a mindennapokat, mint aki a helyén van?

– Pontosítanék: nem szeretném, hogy én skatulyába szorítva érezzem magam. Egyébként mindenki oda helyez el engem magában, ahová neki tetszik.

– Ön olyan művésznek tűnik, aki teljesen átadja magát annak, amit csinál. Ehhez megadatott, hogy hosszú ideje egy nagyon jól működő társulatban dolgozhat. Elismerés nélkül is menne vajon ez a beleadás?

– A hal nem tud úszni víz nélkül, ez a profán hasonlat jut eszembe. Dacból, keserűségből, oppozícióból, meg nem értettségből lehet, hogy rövid ideig kihozható valami, de hosszú távon nem. Kell a tükör, és kell az elismerés is. Az ember jó esetben mindig küzd magával, a descartes-i „kételkedem, tehát vagyok” elv érvényesül a gondolkodó, a magukkal szemben elvárásokat támasztó embereknél. Az önsanyargató maximalizmus mindenkiben ott van, de kell, hogy megkapja az ember a pozitív visszajelzést: ez az, öreg, jól csinálod!

– Utálja, amikor ilyennek vagy olyannak kell tűnni, amikor az emberek pózokat vesznek fel. De a színészmesterség nem épp erről szól?

– Igen, héttől tízig.

– Előtte és utána pedig Für Anikó?

– Úgy mondanám, hogy héttől tízig is Für Anikó vagyok, csak valakinek a figuráját összekutyulva a saját vegykonyhámból. Szóval akkor is én vagyok. Egyébiránt meg nem foglalkozom a színésznői elvárásokkal.

– Az én XX. századom című film főszerepét megkapta Enyedi Ildikótól, amit végül lemondott egy vizsgafilm forgatása miatt, amire már korábban elígérkezett. Mi lett volna, ha…? Vajon sok évvel később elszalasztott lehetőségnek tekinti?

– Nincs ilyen, hogy „volna”. A lépéseink nem történnek véletlenül, azért döntünk így, mert optimálisan akkor így tudunk dönteni. Sok mindent mondtam vissza, mert semmit sem akarok mindenáron, filmezni sem. Ha én magam vagyok a munkám nyersanyaga, és azt nem tudom megszeretni, hogyan lehetnék benne jó? Úgy is mondhatnám tehát, hogy önzésből is mondtam nemet ezekre a munkákra. Csak kettő van közülük, amit igazán sajnálok: Az én XX. századom az egyik, a másik pedig Bereményi Géza Eldorádója. Ez utóbbival kapcsolatban a helyzet ugyanaz volt: nem éreztem volna etikusnak, hogy felrúgjam azt a négy-öt munkát, amire korábban igent mondtam, hiszen számoltak velem. Lehet, hogy ostobaság, lúzerség, én így tudtam dönteni, s valószínűleg ma is így döntenék. Csak sajnálom. De az élet kárpótolt. Enyedi Ildikóval később találkoztunk a Terápiában, Bereményi Gézával mint filmrendezővel a Szabadság tér 56. című tévéjátékban, a Nőstény álom, Kitalált világ című cédéim dalszövegeit is ő jegyzi. Barátságunk azóta is töretlen.

– Ön híresen zöld, mi több, méregzöld. A környezetvédelemnél reménytelenebb dolgot nem tudnék hirtelen mondani. Művészként mit tehet?

– Semmit. 13 évig vezettem a Talpalatnyi zöld című műsort, lelkesedésből, amit aztán egyik napról a másikra megszüntettek. Nem azért vagyok nagyon szomorú, mert nem szerepelhetek eleget a tévében, hanem azért, mert nincs helyette más. Egyébként lassan kezdem úgy érezni magam ezzel az epitheton ornansszal, mint egy idült elmebeteg, miszerint a jelen felállás úgy néz ki: vagyunk mi, az emberiség, és van a környezet, ha pedig valaki nagyon ráér, és divatos hobbit akar űzni, akkor „környezetvéd”. Holott a dolog sajnos már biztos, hogy borulni fog, csak az a kérdés, mikor, és mekkorát fog puffanni. A 45 fokos nyarak, hogy márciusban öntözni kell, hogy nincs a Dunában víz, sem a lillafüredi vízesésben, mind ezt jelzi. Minek kell történnie, hogy ezt komolyan vegyük? Ha nincs víz és levegő, mit csinálunk a növekedő GDP-vel? Nem a környezetünket védjük: MAGUNKAT! A Föld gyorsan regenerálódik majd utánunk, csak éppen minket ráz le magáról, mint kutya a vizet a bundájáról.

– Valóban protokoll az Örkényben, hogy lekapcsolják a villanyt az üres helyiségekben? Vagy ez csak igazgatói ígéret?

– A hulladékot már szelektíven gyűjtjük, és igen, egyre gyakrabban lekapcsoljuk a villanyt is. Gálffi Laci kollégám kellő szeretettel csak ökoterroristának becéz. De nem ágálok ellene, boldogan viselem, a viszonyulásomat és megszállottságomat pontosan mutatja.

FOTÓ: GOSZTOM GERGŐ, MEDIAWORKS ARCHÍVUM