Különös utazás időben és térben

Olyan csapattal keltem útra, amelynek tagjai számára alaptétel, hogy minden csoda, és akiknek szemük sem rebbent, amikor megmutattam a telefonomat, amelyen az utazásunk utolsó estéjén készült képek dátuma ez: 2270. 01. 26.

Tény, azon az estén kicsit elkóboroltam, mert vonzott a templom, amelyikre már nem jutott időnk. Egyszer már lefotóztam – azokon a képeken 2019. augusztusi dátum szerepel –, de akkor nem mentem közelebb. Az ominózus estén azonban be akartam menni, így lenyomtam az ódon kapu veretes kilincsét, ám nem nyertem bebocsátást.

Aztán amikor megláttam a dátumot a telefonom kijelzőjén, arra gondoltam, ez talán egy dimenziókapu lehet, ahol tér és idő összeér, az útitársaim első reakciója pedig az volt, hogy ezek szerint még 2270-ben is lesz élet a Földön. Mások is próbáltak segíteni a rejtély kibogozásában: bizonyos elképzelések szerint akkor, ott, Avalonban fogok újraszületni.

De hagyjuk a rejtélyeket, ugorjunk vissza az időben – most már tudom, hogy ez könnyedén megtehető. Elmesélem, miért szerepelt a bakancslistám előkelő helyén Glastonbury. Mindennek az oka egy több mint ezeroldalas könyv – Marion Zimmer Bradley: Avalon ködbe vész –, amely sajátos szemszögből dolgozta fel az Artúr király-legendát.

Morgan le Fay varázslónő, Artúr nővére meséli el, hogyan szorította ki a druidák világát a kereszténység:

„Mert ahogyan mondottam, maga a világ is megváltozott. Volt olyan idő, amidőn az utazó – ha akarta, s ha csupán néhány titkot ismert – szélbe fordíthatta bárkáját a Nyári-tengeren, s nem a barátok Glastonburyjébe érkezett, hanem Avalon szent szigetére, merthogy a világok közötti kapuk akkoriban még ott lebegtek a ködben, s úgy nyíltak-zárultak, ahogyan az utazó gondolta, parancsolta. Ez pedig egy igen nagy titok, amelyet a mi időnkben tudott volt minden tanult ember: amit az ember gondol, azzal teremti a világát maga körül, méghozzá naponta újra meg újra.”

A mi nyolc főből álló hölgykoszorúnk nem bárkán közelítette meg a varázslatos várost: repülővel érkeztünk Bristolba, majd emeletes busszal folytattuk utunkat. Vidáman és éhesen estünk be szállásunkra, majd házigazdánk javaslatára a főtérhez közeli „Szent György és a zarándokok” elnevezésű szállodába siettünk. Az ódon épület lenyűgöző, a pincér kissé suta, de vicces, az étel finom volt.

Befelé már megcsodáltuk a színes ólomüveg ablakokat, freskókat a falon, a fekete páncélt, és kifelé jövet azt hittük, máris Avalonban vagyunk, ugyanis az átlagos péntek estén koboldok, manók, űrlények népesítették be a termeket, és szemmel láthatóan virágos jó kedvvel fogyasztották sörüket. Glastonbury lakói nem éppen nyárspolgárok, inkább különcnek tűnnek öltözködésüket és viselkedésüket tekintve.

Biztosan a tündér felmenők miatt van – nevetgéltünk. Másnap megállapítottuk, hogy a lakosság egy részét hobbitok képezhetik, különben mit keresnének egyes udvarokban a „hobbit hole” feliratú házikók. A tréfát félretéve megállapítható, hogy a városka lakói meglehetősen bohém, misztikára hajlamos – vagy az arra vágyó turistákból élő – emberek.

Az egy négyzetméterre eső féldrágakövek és a kirakatokban felbukkanó varázspálcák száma egészen biztosan dobogós helyen áll. Az egyik féldrágaköveket és egyéb „varázscuccokat” áruló bolt előtt például legalább kétkilónyi értékes kövecskét öntöttek a bolt elé, igaz, közepén Merlin varázsló szobrával – ki kockáztatná meg, hogy néhány elcsent kövecskéért druida átkok zúduljanak rá.

Az emberek lazaságára jellemző, hogy amíg mi másnap megmásztuk a városka mellett emelkedő dombot, a Tort, amelynek a tetején a Szent Mihály-torony áll őrt, addig ők – ahogy a város honlapjáról értesültünk – flashmobot (villámcsődületet) tartottak a főtéren. A helyi rendőrök is táncoltak, és a szemerkélő eső sem zavart senkit.

Ami az időjárást illeti, a változékony enyhe kifejezés: elindultunk esőben, meleg felsőben, dzsekiben, aztán kisütött a nap, és mire levettük a kabátkákat, vehettük is fel, mert vad szél fújt, aztán megint esett, majd ismét sütött a nap, és így tovább. Egy azonban biztos: a Tor tetején mindig fúj a szél. Tudjuk, többször is megmásztuk.

Egyrészt a fantasztikus kilátás miatt, másrészt elképesztő élmény a Szent Mihály-torony közepébe állni: az érezhető örvény – a vortex – a lelket is alaposan felkavarja, hát még a hozzá fűződő, fantáziánkat felcsigázó mítoszok. A középkortól napjainkig számos legenda szövődött a hely köré. A Tor egy ősi szent halom, olyan templom romjaival a tetején, amelyet egykoron Szent Mihály arkangyalnak szenteltek, aki a sötétség erőivel vív küzdelmet.

A Tort övező, teraszokból álló rendszerről sokáig úgy tartották, hogy egy gigantikus labirintus, ami egy ősi mintázatot követ. A dombot, tetején a toronnyal – mint Glastonburyben majdnem mindent – Avalon nevével hozzák összefüggésbe, miután állítólagos felfedezésekor 1191-ben Artúr király és Ginevra királyné gondosan felcímkézett koporsóját találták meg benne.

A Torhoz társítják az alvilág urát, Gwyn ap Nuddot, a későbbi tündérek királyát is, illetve a Tor vált az Annwn másvilág, avagy a tündérek földje – Avalon – bejáratának képviselőjévé. Christopher Hodapp író pedig azt fejtegeti A templomos kód kezdőknek című könyvében, hogy ez a Szent Grál egyik lehetséges helyszíne.

A számomra legszimpatikusabb verzió, hogy a Szent Mihály-torony alatt egy holdtemplom található, ahol már a lemúriai időkben is papnőket képeztek. Legyen bármelyik legenda igaz, avagy se, a hely mágikus kisugárzása miatt képesek voltunk másnap hajnali 5-kor felkelni, hogy onnan csodáljuk meg a napfelkeltét, holott a változékony időjárás miatt nem volt rá garancia, hogy valóban látni fogjuk.

Úgy tűnt, hogy kegyesek hozzánk az istenek, mert eloszlottak a felhők, és az ég alján kigyúlt a vörös fény, majd felizzott a nap. És a csodát is lehetett fokozni, mert egy vándorbottal érkező helyi férfi gyönyörű dallal köszöntötte a felkelő napot. Visszatérve a hegyről, a béke szigetén folytattuk a napunkat.

A Chalice Well valóságos édenkert, ahol egy vörös és egy fehér forrás ontja vizét gazdagon. A forrás nem kérdezi, merre visz az útja: egy kis medencén is átfolyik, amelyen átlábalva megtisztulhatunk. Kiváló hely beavatásra, misztikus praktikákra.

Természetesen ebben a burjánzó, békét sugárzó kertben is lehet érezni a szakrális határt, ahol – lélekben – már Avalon földjén járunk. A bejáratnál feltűnik a jel: a két egymásba fonódó kör, amely középen mandulát formázva fedi át egymást: a Vesica Piscis (halhólyag motívum) az a kapu, melyen keresztül a szellem átlép az anyagi világba: testet ölt, manifesztálódik, ki- vagy megnyilatkozik.

Azon már meg se lepődtem, hogy a földre kavicsokból kirakott szimbólumban is féldrágakövek vannak. A kertben található a Kehely kútja, melynek fedelén szintén ez a szimbólum van, és amelyet illik néma csendben megközelíteni, hogy ne zavarjuk meg az ott imádkozók áhítatát.

Elutazásunk előtti reggel nem bírtam megállni, még egyszer visszamentem az „édenkertbe”, és végignéztem, ahogy beavatott papnők gyógyítottak valakit. Glastonburyben ez is természetes. Ahogy az is, hogy nem fordulnak utána az utcán félmeztelenül, mezítláb sétáló embernek, és a földön egy plédre telepedve jósoltatnak maguknak.

Kihagyhatatlan látnivaló az apátság is, ahol állítólag megtalálható Artúr király és Ginevra sírja, bár van, aki szerint ezt csak a barátok találták ki, hogy minél több zarándok jöjjön, és minél több jövedelme legyen az apátságnak. Más források szerint az Artúr-legenda csak fedősztori, és Arimateai József és Mária Magdolna sírját rejti az apátság.

Igaz, ma már csak romjai állnak, de még mindig látszik, milyen lenyűgöző épület lehetett egykor. A templomot a VII. században emelték, majd a X. században kibővítették – 1184-ben azonban egy tűzvész az épületek nagy részét elpusztította.

A XIV. századra újjáépítették, és az egyik leggazdagabb és leghatalmasabb apátsággá nőtte ki magát egész Angliában, VIII. Henrik azonban a katolikus egyház elleni hadjárat során bezáratta, utolsó apátját, Richard Whitinget pedig mint árulót felakasztatta, majd felnégyeltette.

Mivel női csapatról van szó, a kötelező szelfizés mellett szerét kellett ejtenünk némi vásárlásnak is. A magam részéről a tó asszonya és a tündérek ihlette parfümöket áruló drogériában léptem át Avalonba, azaz veszítettem el a lábam alól a realitás talaját, hiszen minden illathoz dukált az ihlető személy legendájának leírása.

Legszívesebben mindet hazahoztam volna, de végül csak Mabh tündérkirálynő és Artúr szülőanyja, Igrayne királyné illata jött velem. Így keveredett össze a szent és a profán. S hogy mikor mennék vissza? Tegnap. De vigasztal a tudat, ha előbb nem, 2270. január 26-án biztosan ott leszek.