Stadionavató II.

Irdatlan betonkolosszus, ha repülő csészealj lenne, nagyon sok minden és sok mindenki beleférne. Most ezrek és ezrek gyalogolnak felfokozott hangulatban mellette. A kezekben zászlók, dudák és szivacsos ülőkék, elégedetten dörzsölik tenyerüket az árusok.

Az nagyon meghatott, hogy a régi épületet, a Népstadiont egyszerűen ledarálták, ám apróra tört darabjait ezernapi munkával beépítették az új épületbe. Ilyennel eddig nem találkoztam, azt viszont konkrétan tudom, hogy az Európai Unió nyomására bezáratott kabai cukorgyárat a kőzúzó gépek összetörték, a darát pedig Törökszentmiklós sáros utcáin terítették szét.

Így hát ezek a falak – amelyeket kezemmel már a harmadik emeleten a büfében ezerháromszáz forintért vett kapucsínót és kólát szürcsölve megsimogatok – látták Puskás és Hidegkúti góljait, hallották 1983-ban Freddie Mercuryt, amint a Tavaszi szél vizet árasztot fülbemászóan elénekelte, és 2006-ban Robbie Williamst is, amint a Feel (Érezni) és a Something Beautiful (Valami szép) című számát staffordshire-i angol kiejtéssel előadta.

Immáron harmincnyolc darab negyven méter magas pilon emlékeztet a Népstadionra, amelynek legmagasabb pontja ötvenméteres. Hatvanhétezer néző fér be ide.

A Himnuszig már nagyon sok mindenen túl vagyok. Megjártam a minitársadalom bugyrait, a VIP-zónát és az annál is magasabb Sky zónát is. Csupán az újságírói kíváncsiság indít el az úton, hogy megtudjam, a nyakamban függő, névre kiállított belépőn olvasható a 0-s „Stadion periméter” és a 7-es „Mixed zóna” mit is jelent.

A „periméteres” valami jó kilátású helyet sejtet, a mixed zónáról pedig azt gondolom, hogy egy olyan lelátót testesít meg, ahol a nép egyszerű fiaival is találkozom, mondjuk egy maszek vasesztergályossal, egy kereskedővel, tanárokkal, mérnökemberekkel, ám hosztesztől hoszteszig járva, senki sem tudta megmondani, hogy az micsoda.

Így vezet fel engem sok csinos lány a Sky-zóna folyosóin járva, mert mindegyik a főnökét, majd a főnöke főnökét keresi, hátha ő felvilágosítással szolgál, miközben

egy volt köztársasági elnök és egy akadémiai exelnök is velem szemben jön. Itt egyébként a lényeg nem a folyosón, hanem az állandó bérlők által fenntartott privát boxokban történik.

Az egyik ilyenből kiviharzik a lifthez egy orosz család, a papán olyan öltönnyel, amelybe több volt a pamutnál a műanyag szál. A pincérek tálcájáról, jelentem, nem veszek le semmit, és amikor véletlenül elmaradok a hoszteszlánytól, hogy kezet fogjak valakivel, aki érzésem szerint szemmel láthatóan olyan örömmel üdvözölt, mint én őt, a svédasztalhoz sem megyek oda.

Őszintén szólva zavarban is vagyok, mert itt mindenki a protokoll előírásai szerint feketében van, én pedig deréktól felfelé teljesen pirosban. Van rajtam egy Argentínában vett capo cannoniere (versenybíró) feliratú piros póló, azon egy lovaspólós piros pulóver, így az összhatás rettentően piros.

Miután megtudom, hogy a Mixed zóna azt a területet jelenti, ahonnét a játékosok kifutnak a stadion füvére, s rájövök, hogy attól fizikailag is olyan távol vagyok, mint Makó lovag Jeruzsálemtől, bánatomban egyszerűen „lecsúszok” a VIP-zónába, ahol az egy négyzetméterre eső ismert emberek száma igen magas.

Az államtitkárok mellett Fábry Sándor showman, Oszkó Péter exminiszter, néhány volt kerületi polgármester és Fiala János műsorvezető – akiről megírták, hogy ő az önkormányzati választások legnagyobb vesztese – is itt tartózkodik. Találkozom régi kedves interjúalanyommal, Kóbor Jánossal is.

A svédasztalos ételek kitűnőek, a sütemény is jól fogy. Meghökkent a toalettnél látott felirat, „férfi előtér”, mert belépve felszerelését tekintve semmiben sem különb, mint egy bevásárlóközpont WC-je.

Itt a VIP-szektorban sincs túl sok ember pirosban, viszont a parfümillatú hölgyek nagy része piros cipőt vett fel, illetve a mobiltelefonok tokja is sokuknál piros színű. Közben megy a foci is. A profi szurkolók tábora iszonyatos hangerővel szurkol, ám itt a VIP-oldalon, s egyébként a stadionlelátók többi részén is visszafogott a viselkedés.

Gondolom, néhány tízezer olyan „szurkoló” van itt, akik amúgy nem járnak labdarúgómeccsekre, de most a látványos megnyitó miatt jöttek el ide. Immár saját helyemen ülve, s onnét felállva körbejárom a stadionfolyosót. Ezerkétszáz lépést számol az okostelefonom, ami körülbelül egy kilométer.

Sok büfé van, nincsen vészesen nagy sor.

Nagy Kálmán Törökszentmiklósról jött. Gyermekkorától fogva focizott a Törökszentmiklósi Fáklyában. Szerinte, amikor élesben megy majd itt a játék, más lesz az atmoszféra. A fia mint közgazdász úgy véli, nagyon sokba került a stadion, és nem tudja, hogyan lehet jövedelmezővé tenni.

Nincsen ajándékbolt, szálloda, sem étterem, az évi tíz mérkőzés nem hoz sokat a konyhára. A Groupama Arénába bérletük van Fradi-szurkolóként, és tapasztalta, hogy egy Kisvárda elleni meccsre hétezren mennek el.

A fenntartási költségek miatt szerinte egy Rolling Stones-, Depeche Mode- vagy Bon Jovi-koncerttel lehetne megtölteni az új stadiont. Már a nyolcvanadik perc körül elindulnak, mert az autójukat Kelenföldön hagyták, a feleség és anya színházba ment, ott az előadás véget ért már.

Startra készen várnak a rendezők, rendőrök, a takarítószemélyzet tagjai fekete zsákokkal a kézben várják a lefújást. A végére már remek a hangulat. Hajrá, magyarok! Hajrá, magyarok! A lépcsőn lefelé menet egy hölgy precízen összehajtogat egy településnévvel ellátott magyar zászlót.

– Legutóbb 1986-ban voltam itt a magyar–brazilon, nagy volt a tombolás – mondja Kántor Csaba, aki Vasszécsényből, Alsóújlakról érkezett társasággal jött ide. Van közöttük könyvtáros, postás, ív- és lánghegesztő is.

Szombathely térségébe csak holnapra érnek haza. Nevetve mondja: „Nem volt meg az a hangulat, amit vártunk, mert nem szurkolók, csak nézők voltak.”