A turulmadár és Rákóczi

Sokan elmondták már, hogy a magyarországi Tisza talán Milota és Tiszabecs környékén a legszebb. Gyors, rohanó víz, éles kanyarok, meredek partok és hatalmas sóderporondok, az iszapban pedig hód- meg vidranyomok. De mit mondjunk akkor, ha a tiszaújlaki hídról szemléljük a vizet?

Itt még ágakban folyik a Tisza, apró szigetek tarkítják a medret, mögöttük pedig kék hegykoszorú, a Kárpátok közeli vonulata Ukrajnában. Az egykori Nagy-Magyarország legkisebb megyéje, Ugocsa nyugati kapuja e pont, ahol kipattant a Rákóczi-szabadságharc szikrája, s a kurucok megvívták első győztes csatájukat.

Az Esze Tamás vezette felkelők a Vereckei-hágó alatt várták a sereg élére állt II. Rákóczi Ferencet. Meg is érkezett a vezér, a hiányosan felszerelt kurucok pedig Munkács várát kikerülve, a Tisza felé vették az irányt, hogy Tiszaújlak–Tiszabecs között birtokba vegyék a fontos átjárót.

Az elbizakodott császáriak hamar megtapasztalhatták, hogy mit ér a kuruc csapat. Fejvesztve menekültek az idegenek, de útjukat állta a Tisza. A kurucok a gyalogosakat levágták, a nehézlovasság java része pedig a folyóba fulladt. Milotán az egyik nagy, szakadt partú kanyarnak ma is Vész a neve, a helyiek szerint itt veszett oda a legtöbb császári katona.

Az ellenség jó darabig állta a sarat. Sőt egy kis ideig még Rákóczinak is veszélybe került az élete. Egy legenda szerint harc közben megbotlott a lova, s kiejtette kezéből a kardját. Tíz ellenséges katona rohant rá, s már a közelébe jutottak, amikor csőrében karddal megjelent az égen egy turulmadár. Egyenest Rákóczihoz repült, aki kézbe véve a kardot, visszaverte a támadókat.

Az 1703. július derekán lezajlott csata tiszteletére az újlaki híd közelében pompás emlékművet emelt a hálás utókor. 1906-ban, Rákóczi hamvainak hazahozatalakor építették meg a nagy dombot, arra állították fel a tizennyolc méter magas emlékoszlopot.

A messzire ellátszó oszlop tetején pedig ott feszítette szárnyait a magyarok ősi totemállata, a turul, amely a történelmünk során oly sokszor segítette meg a nemzetet. Csak 1920-ban nem tudott segíteni: a trianoni békediktátum Magyarországtól elcsatolta Kárpátalját, attól kezdve Prága dirigált az ugocsaiaknak is.

A turulmadaras emlékműnél tartott ünnepségeket is ferde szemmel nézték, de ez mind semmi ahhoz képest, ami a „felszabadulás” után történt. Földig rombolták, a köveit pedig az elesett szovjet katonák tiszaújlaki emlékművének építésére használták.

A magyarság ellenfeleit ma is irritáló turult viszont sikerült megmenteni. Hosszas bujdosás után végül a terület központjába, Ungvárra került, ahol a múzeum udvarán néhány éve bárki szabadon megtekintheti.

Így, megcsonkítva állt vagy negyven évig Újlak alatt a halom, amikor a szomszédos kolhoz nagy tekintélyű elnöke, a tiszapéterfalvi Bíró Andor néhány barátjával a fejébe vette, hogy eredeti állapotában visszaállítják az emlékművet. Meglepően könnyen ment.

Igaz, akkortájt már kezdett bomladozni a nagy Szovjetunió, de a turul még mindig szúrta a szemét a hatalmasságoknak. Mindenhez hozzájárultak, de ahhoz nem, hogy megint a turul álljon az oszlop tetején. Legyen inkább egy kuruc katona, ajánlottak alkut, de a tiszaháti magyarok megmakacsolták magukat.

Az oszlopon turul volt, s turul lesz! Úgy is történt. A turul ott védelmezi a kárpátaljai magyarságot.