Ahol Isten és ember szót ért egymással

Függöny mögött, monitoron nézik, ki érkezik. Mózes népének fiait érdekli a közönség, főleg a lányok, persze, és az alkalomhoz illően öltözött asszonyok, de hopp, feltűnik más is, valahonnan ő is ismerős, a múltkor is eljött; az meg ott az oszlopnál, mondjad már, izé, hogy is hívják, a neve nem jut eszembe.

Ennyi játék belefér, amíg odakint az érkezők leülnek, aztán a képernyő előtt szétrebben a társaság. A nézőtér zsibong, a függöny mögött tapinthatóvá válik a csönd. Mózes már a színpadon fekszik, mintha csak aludna, a díszlet oldalának takarásában lányok és fiúk sziluettje lobog.

Néma mozdulatok sora, alaposan begyakorolt koreográfia. A félhomályban úgy tűnik, mintha öröktől fogva nyújtózna minden kar, a lábak nem is érik a földet. Éteri lebegés, feszültség nélküli, hangtalan várakozás.

Aztán az idő egy pillanatra megáll. Érezni, amint fordul a világ. A nézőteret elnyeli a félhomály, a színpadon fények gyúlnak. Kezdődik az előadás, melynek címe „…és ideje a táncnak…” – és a Bartók Színházban ma este nem csak Mózes népe, de mindenki, aki eljött, otthonra talál.

Merthogy – ahogyan A prédikátor könyvében is áll – „Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek”. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Házában most a táncnak van ideje. Pontosabban itt már húsz éve ideje van annak.

Ma este ezért is ünnepel együtt művész és publikum. Vári Bertalan rendező koreografálásával köszöntik a huszadik születésnapját ünneplő Bartók Táncszínházat. A darab biblikus időkbe repít, abba a korba, ahol isten és ember – még ha nehezen is, de – szót értett egymással.

– Jó estét, nem látták véletlenül Cicerót? – A kérdés lehetne szürreális is, de ezen az estén nincsen olyan ember, aki az időszámításunk kezdetén élő filozófus szónokra gondolna. Mint inkább dr. Rácz Attilára, a Bartók Táncszínház első művészeti vezetőjére, aki 1999 és 2005 között irányította a társulatot.

Arra nincs pontos válasz, miért ezen a becenéven ismeri őt mindenki, már az édesapját is így szólították, de azt mondja, talán ékes beszédkészsége miatt van így. Miközben ezt mondja, a szeme csillog, bajusza alatt pedig mosolyog. Cicero mindenesetre mindig is a Dunaújvárosi Műhely szellemi utódjaként tekintett a társulatra, mely létrejöttének minden pillanatát nagy művészi izgalommal élte meg.

Ugyanúgy, ahogyan a múlt század nyolcvanas éveiben kibontakozó nép­tánc­mozgalom éveit, amikor lázadó, fiatal értelmiségiek kezdték felismerni azt, hogy mennyire fontos megőrizni és továbbadni mindazt, amit a népművészet önmagában rejt. A néptáncmozgalom lényege errefelé is az volt, hogy egy szellemileg érett és értő generáció nőjön fel.

Az országban amúgy nincs még egy olyan színház, amelyik önálló tánctagozattal bírna, ám az, hogy erre a példa éppen Dunaújváros, csakis annak köszönhető, hogy a Vasas Táncegyüttes 1952-es megalakulása óta jelentős hagyományokkal bír a néptánc. A Bartók Táncszínház létrejötte ezen a bázison született meg, s persze köszönhetően annak is, hogy a város is az ügy mellé állt.

A mai színházi társulat már sokkal több annál, mint amennyit a néptánc önmagában jelent, de Cicero szerint a magyar kultúrában olyan mélyen jelen van a néptánc, hogy minden erre épülő, modern színházi formanyelvet használó előadás őserővel jelenik meg a színpadon:

„Ha megvan a helye, valamint a dramaturgiai felépítménye, amivel pontosan és érthetően jelölhetők érzelmi kifejeződései, mozgásformái, akkor a magyar néptánccal bármilyen történet elmesélhető, eljátszható, bemutatható; még akkor is, ha az másféle táncművészeti elemekkel keveredik.”

A néptánc őserejét Cicero egy példával érzékelteti. Merthogy a magyar kultúrában még az európaiság is mélyen gyökerezik. Egy fennmaradt kódex ugyanis az 1450-es évekből francia reneszánsz udvari táncként jegyez egy kezdetleges dallamra és mozdulatsorra vonatkozó leírást.

Ez csupán abból a szempontól érdekes, hogy szinte minden elemében megegyezik a gyimesi csángók kettős jártatójával, ami körükben a ma is élő hagyomány része. Arról pedig, annak magyarázataként, hogy a Bartók Táncszínház még ma is fennáll és működik, egy gyimesi csángó körtánc jut az eszébe: „A ko­reográfiája nem bonyolult, kettőt jobbra, egyet balra, de az erő, amivel táncolják, mélyből fakad. Azt jelenti, hogy még itt vagyunk, élni akarunk, és bárki bármit akar is tenni velünk, mi akkor is itt vagyunk és élni akarunk.”

Mózes és népének színpadi története tradicionális és modern táncstílusok ötvözéséből formálódik. Úgy, ahogyan azt Vári Bertalan, a társulat jelenlegi művészeti vezetője megálmodta. De a tánc már csak olyan, hogy a különböző kultúrák valóban hatnak egymásra. Ma már jól megfér a néptánc mellett a hip-hop, a dance, a rap vagy éppen a break.

A Bartók Táncszínház tagjai olyan táncművészek, akik mesterei a népi mozgáskultúrának, és nemcsak koruknál fogva értik, hanem a mindennapjukat átható művészeti hatások miatt is, mit jelent az, ha többféle stílust és irányzatot kell egybegyúrniuk egy történet elmeséléséhez.

Mózes szerepét ezúttal Széchenyi Krisztián kapta. Mondhatni, a tánccal egyidős. Lelkében öröktől fogva, e földi életében pedig négyéves kora óta táncol. Nevét pontosan úgy írja, ahogyan híres őse, egy másként formálódó világban talán ma ő is gróf volna. Arányos, szálkás izomzatú férfi, tartásában és tekintetében benne van minden, amit családja története és a tánc adhat.

Népét az ígéret földjére vezető alkat, és örül is a főszerepnek, bár, mint mondja, ezúttal kicsit mélyebbre kell nyúlnia önmagába, merthogy ez a táncjáték eltér a korábbi előadásoktól. Krisztián egyben a Varidance alapító tagja is, így pontosan tudja, hogy a stílus ezúttal is az előző szerepekhez hasonló, vagyis a néptáncbázisra épülő kevert, vegyes tánckultúra és mozgásforma, de most neki mégiscsak egy népet kell vezetnie, aminek felelőssége áthatja minden mozdulatát.

„Ezúttal mentálisan is meg kell felelnem a szerepnek, nem csupán tánctechnikailag”, mondja az előadás előtt, majd elsiet egy röpke társulati gyűlésre. A Bartók Táncszínház tagjai a leeresztett függöny mögött körbeállnak a színpadon, vezető koreográfusuk pedig, Vári Bertalan, akár egy jó hadvezér, buzdító beszédet tart.

Nem kell mindjárt heroikus csatába ­szólító beszédre gondolni, csupán bátorító és köszönő szavakra, de a társulat tagjain látszik, jólesik nekik a tudat, hogy hisznek és megbíznak bennük. Ajándékot is kapnak és adnak egymásnak, náluk ez egy premier előtti szertartás.

Ezúttal az Ószövetség történeteihez kapcsolódó emléket, apró táblácskákat kapnak, ­melyekre héber nyelven isten egy-egy törvényét írták. Úgy, ahogyan egykor Mózes is tette a parancsola­tokkal, abban bízva, hogy azokat az emberek sokasága – akik az idők végtelenjébe születnek – betartja.

A Bartók Táncszínház ünneplésére kiállítás is nyílt a teátrum aulájában. Cicerót Szögi Csaba váltotta (2005–2007), Vári Bertalan előtt pedig Énekes István irányított (2007–2013). Énekesnek nehéz, forrásokban szegény éveken kellett átvezetnie a társulatot, de a stresszes idők ellenére sikeres évadokkal ajándékozták meg a dunaújvárosiakat.

Szögi Csaba pedig úgy emlékszik vissza a maga mögött hagyott évekre, hogy bár Szegeden született, és jelenleg is Budapesten él, mégiscsak Dunaújvárost tartja szakmai szülőföldjének. Sokan ezért is hiszik úgy, hogy dunaújvárosi, mert tizenegy éven át vezette a Vasas Táncegyüttest, két évig a Bartók Táncszínházat, négy éven át a Bartók művészeti vezetőjeként dolgozott.

Azt mondja, mindig az újat, a mást keresték, ez vitte a táncszínház hírnevét. Itt mindig is a legkiválóbbak léptek színpadra, olyanok, akik többféle technika birtokában vannak. Itt mindenki egyéniség, ezért is válogatott a társulat, és a táncszínház kamarai jellegénél fogva ez nem is lehet másként. Itt nincs olyan táncos, akit elraknak kicsit hátrébb, mondván, jól mutat majd a karban.

Akik itt táncolnak, folyamatosan a fényben mozognak, tehetségük összessége adja a lényeget. Dunaújvárosban ráadásul nem csak táncot nézni jártak ide az emberek, de az iskolásoknak azt is megtanították, hogy mit jelent az, ha tánc közben víz, föld vagy éppen kenyér kerül a színpadra. Mert a táncban nincsen próza, de ha valaki nemcsak a mozdulatokat látja, hanem érti is a szimbólumokat, annak teljes élményt jelent minden előadás.

Ezt az élményt nem kell magyarázni sem Gyene István ügyelőnek, sem Lajos Andrea öltöztetőnek. Mindketten hivatásból együtt lélegeznek az előadással, de ezúttal visszafogottan táncolnak is, a zene ritmusára, önfeledten. Így élik meg mindazt, ami a színpadon zajlik. Mózes és Dávid király története nem igényel tőlük különösebb technikai és speciális háttérmunkát.

Vagyis nem kell színpadot forgatni, díszletdarabokat odébbgurítani, és még az előadásban használt vízfüggönyt is a vezérlőből irányítják. Átöltözni – nagyon gyorsan – is mindössze kétszer kell a színfalak mögött, a többi ruhacsere a táncjáték része.

A Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza direktora, Őze Áron ismeri az érzést. Családias, kis színház az övéké, ahol az idei évadban, amely a Mosoly nevet kapta, tíz prózai bemutatót tartanak, kettő táncszínházi előadást, és színpadra visznek egy közös darabot is, ezúttal a Sándor Mátyást, ahol prózai színészek és táncművészek közösen lépnek színre, nem háttérbe szorítva, hanem kiegészítve egymás művészi megnyilatkozásait.

A Bartók Táncszínház helyzete annyiban sajátos, hogy Varidance néven önálló produkciókkal is a közönség elé áll, más színpadokon is. Van olyan Bartók Táncszínház-előadás, amelyik eleve Varidance produkcióként jelenik meg a teátrumban.

„Lenyűgözve nézem, tisztelem és becsülöm azt a munkát, amit a táncművészek végeznek – mondja Őze Áron –, annak pedig külön örülök, hogy előadásaikat ilyen remekül tudjuk beilleszteni a színházi repertoárunkba. A példánk mutatja, hogy a próza és a tánc nem csupán megfér egymás mellett, de egymást erősítve kifejezetten hatékonyan tud megjelenni.”

Vári Bertalan amúgy nem gondolkozott azon, hogy milyen történetet válasszon az ünnepi eseményre. A táncról azt mondja, hogy az folyamatában élő művészet, bár sajnos messze nem olyan népszerű, mint például a manapság televíziókban futó énekes műsorok. Miközben egy táncos mindennap arra készül, hogy színpadra álljon, s hogy akkor is legjobb formáját hozza, amikor éppen fáradt.

A táncművészet ettől az egyik legélőbb színpadi műfaj, s kaphatna talán nagyobb országos figyelmet és megbecsülést: itt ugyanis nincsen playback, ahogyan az énekeseknél, akik sokszor csak tátognak, és a dal felvételről szól. A táncosok mindig táncolnak, előadásról előadásra.

Mózes és népének történetét már régóta színpadra akarta vinni, és csak a sors hozta úgy, hogy ez éppen a húszéves évforduló idejére esett. Merthogy, ha ideje van táncnak, akkor helye az ünneplésnek is, és fordítva – függetlenül attól, hogy egy táncszínház jubilál-e vagy sem.