Az Emmy-díj árnyékában

– Miért fél ennyire a kudarctól?

– Ez ennyire látszik rajtam?

– Inkább kiérezni a szavaiból, interjúiból, megnyilatkozásaiból.

– Kislányként meglehetősen teljesítménykényszeres voltam. Ma már nincsen meg bennem az a fajta görcsösség, hogy minden elvárásnak megfeleljek. Talán annyi maradt meg belőle, hogy nem szeretek veszíteni. De ez is csak azért van, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.

– Csak azért kérdezem, mert valahol azt nyilatkozta: az Emmy-díj átadója előtt azt érezte, hogy ha a díjat nem nyeri meg, akkor félő, eltűnik a süllyesztőben.

– Azt simán túléltem volna, ha nem jelölnek, mert akkor nincs miért izgulni. De amikor már a világ négy legjobbja között tartanak számon, onnantól kezdve azt éreztem, hogy a jelöléssel nagy lett a tét.

– Milyen tét?

– Az ezüstérmesekkel senki nem bánik kesztyűs kézzel Magyarországon. Itthon még azt sem vették észre, hogy jelöltek az Emmy-díjra, miközben magyar színésznőt még soha nem válogattak be a szűk listába, a nem amerikai filmek kategóriájában. Persze ez nem az Oscar-díj, de az Emmy-díj a televíziós filmek, a sorozatok Oscar-díja. A többi jelöltről folyamatosan írt a saját országuk sajtója, a nemzetközi média, rólam a magyar egyetlen sort sem. Ez nyomasztó érzés volt.

– Miért volt az?

– A közöny miatt. Ekkor jöttem rá, miért fontos az, ha valakiről írnak, beszélnek. Nem a hírnév vonzott, hanem a lehetőség, amivel az ismertség jár. Az, hogy általa olyan filmekben lehet dolgozni, amelyek művészi és emberi szempontból is fontosak; olyan szerepekről szólhat, amiket szeretnék eljátszani.

Azzal szembesültem, hogy ha ez itthon nem hír, ami amúgy mindenhol máshol az, az olyan, mintha az ember nem is létezne, és mindaz, amiben hisz, amit átéléssel és odaadással tesz, nem ér semmit.

– Vagyis Gera Marina már régen világhírű volt, amikor Magyarországon még országos hírű sem. Nem tisztem ugyan, de ha némi vigaszt jelenthet, újságíróként elnézést kérek a hírtelenség miatt. Másrészről a díjat megkapta, és azóta pedig nincsen se éjjele, se nappala, mindenki Gera Marinával akar interjút készíteni. Nem mondták magának, hogy vigyázzon, mit kíván, mert a végén még megkapja?

– Ez meg már a másik véglet. A napi hetven telefon, a szereplések, az interjúk. Ha csöndre vágyom, ki kell kapcsolnom a telefonomat, el kell bújnom valami nyugodt helyre.

– Amikor Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Magyarországon sokan összenéztek, és azt kérdezték, ki az a Kertész Imre. Merthogy Németországban élt, itthon már csak kevesen ismerték. Amikor Gera Marina megkapta az Emmy-díjat, tudták itthon, hogy ki Gera Marina?

– Tapasztalatom szerint még az is örült, akinek fogalma sem volt arról, ki vagyok. Elvégre egy magyar színésznő kapta a tévés Oscart. Ami azonban ismét elgondolkoztatott: több sajtóhír jelent meg arról, hogy ezzel most megmutathattam magam.

Miközben az Emmy-díj előtt csak 2019-ben három nagy nemzetközi díjat kaptam; az Örök tél című film pedig már az Emmy-díj előtt is 30-31 nemzetközi díjat jegyzett. A későbbieket is beleszámolva 45 fesztiválról 33-at el is hozott. De korábban játszottam színházban is, szerepeltem filmekben. Vagyis nem voltam láthatatlan.

– Nem arról van inkább szó, hogy mások jobban menedzselik magukat?

– Lehet. Nyilván ez az én felelősségem is. Kétéves koromban eldöntöttem, hogy színésznő leszek, az egész életemet erre építettem fel. Iszonyú komoly, tudatos és izzadtságos munkával értem el mindent. Mindig is arra vártam, hogy érkezzen egy olyan szerep, utólag is köszönet érte Szász Attilának, amiről tudom, hogy ez az, amiért megéri gürcölni ezen a pályán.

De tény, nem pörögtem egyik közösségi portálon sem. Nem töltöttem föl magamról szelfiket ilyen vagy amolyan pózban; nem fotózom le azt, mit eszek éppen. Mindig is úgy gondoltam, az én dolgom az, hogy fejlesszem magam, tanuljak, haladjak előre. És lám, nem kell ahhoz – divatos szóval élve – influenszerré válni, hogy elérd a céljaidat: mindjárt az első televíziós filmfőszerepem meghozta a nemzetközi sikert, ráadásul a legrangosabbat.

– Lám, így lehet egy szakmát a csúcson kezdeni.

– Soha rosszabb kezdést. A díj ráadásul kapukat nyitott meg előttem. Nem kell mindjárt nagy dolgokra gondolni, de kevesen tudják, hogy manapság egy castingra, egy szereplőválogatásra sem egyszerű bejutni.

Most meg lehet, hogy meghívnak egy szerepre, nekem pedig lehetőségem van arra is, hogy válasszak, válogassak forgatókönyvek között.

– Az Örök tél a gulágok világát mutatja be. Lényegében szüleink, nagyszüleink életéről szól. Mennyire volt nehéz bemutatni azt a világot?

– Korábban nem nagyon készült film ilyen témában, miközben valamilyen módon mindenkit érint. Az Örök tél ezért is fontos alkotás. Szeretem az ilyen nagy terhelésekkel járó feladatokat. Csakis arra koncentráltam, hogy ne csak eljátsszam a szerepemet, hanem zsigerből hozzam azt.

Próbáltam elképzelni és beleélni magamat a történetbe, s mindezt úgy, ahogyan anno az életben is megélhették azt, ami és ahogyan velük történt. Berlinben, ahol a film szintén nyert, a vetítés után percekig csönd volt a teremben.

Nem is gondoltuk volna, hogy ennyire megérinti majd az embereket az, ami velünk, magyarokkal történt anno. De talán azért volt így, mert ez a film mindenkiről szól, és a különböző nemzetek tagjai a nehézségekben és tragédiákban érzik és vállalják egymással a sorsközösséget.

– Mindenhol azt mondja, hogy inkább a filmezés világa érdekli. Nem szereti a színpadok világát?

– Szó sincs erről. Nyolcvan-száz színházi előadásban biztosan szerepeltem már. Magyarországon ráadásul sokkal kevesebb film készül annál, mint ahány színdarabban egy színész meg tudja mutatni a tehetségét. De valamiért mégis a filmezésért vagyok oda.

Ha eszembe jut egy jelenet, ha kitalálok egy történetet, azt azonnal vászonra gondolom. A Szputnyik társulatánál számtalanszor tapasztaltam ezt, amikor Bodó Viktor bevont egy-egy jelenet kidolgozásába. A film, a kamera mindent felnagyít, sokkal kisebb mozdulatokkal ki lehet fejezni érzelmeket, másfajta technikai megoldásokat követelt a képi világ bemutatása.

És ami nagyon fontos különbség: a színházban minden azonnal, a nézők előtt történik, érezni lehet a reakcióikat, így akár interaktívvá is válhat egy előadás. A filmnél pedig csak akkor derül ki, milyen hatást vált ki, ha már levetítették.

Megjegyzem, a filmezést Magyarországon sajnos nem tanítják, pedig másfajta energiákat mozgat meg, más képességeket és színészi eszköztárat igényel, mint amit a színpadon egy színésztől elvárnak. Éppen ezért gyakran eljártam forgatásokra, és bármilyen asszisztensi munkát elvállaltam, csak hogy tanulhassak.

– Mondják is, hogy Gera Marina az egyetlen Emmy-díjas filmes asszisztens.

– Nincsen ebben semmi különös. Az Örök tél forgatása után százhúsz napig voltam asszisztens egy tinikről szóló sorozatban. Mert attól, hogy főszerepet kaptam egy filmben, még rengeteg a tanulnivalóm.

– Most, az Emmy-díj után a filmes világ elszippantja Magyarországról?

– Ez alighanem így lenne, ha angol volna az anyanyelvem. Így azonban mindez nagy kérdés. Egészen jól beszélek angolul, de egy film az akcentusokat is felnagyítja. Vagyis a nyelv, tetszik, nem tetszik, bezár.

Ennek amúgy ellentmond, hogy márciusban éppen egy angol nyelvű darabban játszom, Ionesco a Kopasz énekesnő című darabjában, a TRIP hajón. Magyarországon azért forognak olyan nemzetközi produkciók, amelyekben magyar színészek és színésznők angol nyelven játszanak, ráadásul nem kis sikerrel. Vagyis semmi sem lehetetlen.

Amúgy pedig egy olyan forgatókönyvön is dolgozom, amire úgy tűnik – különösen az Emmy-díj után –, a nyugati filmes világ is vevő lehet. Hiszen miért ne lehetne nemzetközi filmet forgatni arról, aminek főszereplője kelet-európai, egy magyar nő?

De nem is feltétlenül akarnék elköltözni Magyarországról. Itthon is lehet világhírű filmeket forgatni, itthonról is lehet kifelé dolgozni.