Éjszakai járat

A panelekben a televíziók képernyőjének kékes színű fényébe öltözött pizsamák mögé bújtak az álmok. A távolban sziréna vijjogott, a kémények között halálmadár suhant. Lélekvadász, éhes ragadozó, áldozatát sosem téveszti szem elől.

Ezernyi fájdalom közül kiszúrja a legmélyebben rejtőző remegést. Ha kiszemeli áldozatát, köröz felette, elkíséri bárhová; nappal árnyként követi, éjjelenként ágyának sarkánál gubbaszt, majd a legváratlanabb pillanatban, amikor akár már tovább is szállhatna, lecsap. Gyökerénél fogva tépi ki a lelket, viszi messzire, magasra, túl minden tér és idő szövetén.

Emelkedés közben fekete színű tollat hullajt, mindig egyet, ami visszaereszkedik a földre. A tollból új élet születik, mindig ott, ahová a szél fújja. Zuhanásában a toll színt vált, végül áttetsző lesz fehérsége is, feloldódik, elmállik még azelőtt, mielőtt talajt érne. Így megy ez öröktől fogva.

Odalent, a Bécsi úton félig üresen vánszorgott a menetrend szerinti járat. A második sorban egy lány és egy fiú osztozott a fülhallgatón. Sorsukat ma éjjel egy vékony, koszosfehér kábel kötötte össze. A lány homlokát az ablaküvegnek tapasztotta, a fiú a lány válla fölé hajolt.

A Move to the City című dal nem illett az éjszakához, ahogyan a fiú sem a lányhoz. A zene túl gyorsan úszott a kinti lustasághoz képest, de ez mégiscsak jó kontraszt. Ha ugyanis semmi nem illik semmihez, a részek sem illeszthetők egésszé.

Ez már csak ilyen, amióta valaki tüzet lehelt erre a sárgolyóra: az élet darabjaiban változatos, és ­hiábavalóságban érthető igazán. Küzdelmessége meg abban, hogy a részeket akkor is megpróbáljuk összerakni, ha ez amúgy képtelenség. Az illúzió azonban, hogy akár minden másként is lehetne, nagy hajtóerő.

Belőle táplálkozik minden, legfőképp a kilátástalanság és a remény, az ember két leghűségesebb barátja. Mert a fiú azt gondolta, hogy a lányt, akit két megállóval ezelőtt pillantott meg buszra várva, a sors küldte az éjszakába. Csak azért, hogy ne legyen egyedül.

Az éjszaka átfázott ujjpercei tolták elébe, majd a sötétség mögött várakozó hajnal kimondatta vele végre, amit fél éve már, amikor egy gondtalannak tűnő szerda délutánon árva maradt, kinyögni sem tudott. Képtelen volt kimondani azt, hogy magányos, hogy ölelésre vágyik. Figyelemre. Megértésre. Szeretetre. Vagy csak szavak érintésére, amelyek elűzik testéből a remegést.

Így aztán, amikor összeszedte bátorságát, a lány elé állt, ennyit mondott: lemerültem.

A lány nem hallotta, mit mond. Zenét hallgatott. A fiúra nézett. Gyereknek látta, ábrándos tekintetű kölyöknek. Szó nélkül kivette füléből az egyik dugót és a fiú fülébe dugta. A Guns N’ Roses zenéje azonnal szétáradt a fiú ereiben.

Vénáiban visszafordult, szíve felé vette az irányt, majd a dallam szavak formájában tolult ajkára, és anélkül, hogy bármit mondani akart volna, így szólt: Megcsókolhatlak? Maga sem tudta, miért mondta ezt, de már kimondta.

A zene ekkor hirtelen kiszakadt az ereiből. Kitépték belőle. A lány visszavette a füldugót. Lám, milyen gyorsan le lehet csatlakozni a pillanatok boldogságáról! Ott álltak az éjszakában egymással szemben. Némán. Mozdulatlanul. A lány lelkét átölelte a zene, a fiú összébb húzta magán a kabátot.

Fejük fölött hangtalanul körözött a halálmadár. De a lány, talán, mert meglátta, hogy a fiú szemében csak a magány holdjának fénye remeg, visszanyújtotta a koszosfehér kábel végébe kapaszkodó füldugót, és így életük, ha rövid időre is, felszállva az éjszakai járatra, egymással összekötve robogott át a városon.

A lány homlokát az ablaküvegnek tapasztotta, a fiú a lány válla fölé hajolt. A Move to the City című dal nem illett az éjszakához, ahogyan a fiú sem a lányhoz. Vitte őket az éjszakai járat, a busz lámpájának fénye sután matatott az aszfaltra ereszkedő ködben.

Az egyik megállónál aztán a fiú kivette füléből a zenét. A dugót visszaadta a lánynak. Felállt helyéről, majd amikor kinyílt a jármű ajtaja, azt mondta, köszönöm. A lány, fülében a dugókkal, mindebből semmit nem hallott.

A fiú leszállt a buszról. A járdáról még hosszan nézte, ahogyan az éjszaka elviszi a lányt, majd dúdolva az ereiben robogó Used to Love Her dallamát, elindult a hazavezető úton. A magasban egy ideig nesztelen kísérte őt a halálmadár, majd egyre inkább elhalványult az odalent lépdelő fiú alakja.

Amikor a madár már csak az éjszaka sötétjét látta, a párába burkolózó hidakat és házakat, följebb emelkedett, még magasabbra, ahonnan rálátott a városra, és az egész világra.