A Szamos nyomában

A Szamost keressük Olcsvaapátinál. De nem a kompnál, hiszen ott az is láthatja, aki egyáltalán nem kíváncsi rá, hanem a töltés mögött, ami szabályosan körbeöleli az ötszáz lelkes falut. Jó magas, mintha csak rejtegetni akarná az ártér fáit.

Valamikor gyönyörű diófasor is nőtt a két oldalán, de mikor az 1970-es, s még inkább a 2001-es nagy árvíz után erősíteni kellett a gátakat, kivágták. Nem mai gyerekek voltak. Akadtak olyan szakaszok, ahol a múlt század húszas éveiben ültették el a csemetéket, s csodák csodájára pár száz még mind a mai napig megvan: aki kíváncsi rájuk, a Sonkád környéki Túr-töltésen megtalálja.

Rengetegszer megfordultunk mi már Olcsvaapátiban, de még szinte sose néztük meg a Szamost. Minek is néztük volna, hiszen ott van a Túr meg a Tisza, azoknál keresni se kellett jobb fürdő- meg horgászvizeket. Igen ám, de eddig nem volt a barátunknak háza a faluban!

Most a tavaszon viszont belebolondult egy kis öreg faluszéli házba, s megvette egy szentendrei házaspártól. Hogy egy szentendrei házaspár hogyan keveredik pont Olcsvaapátiba, ami még Pesttől is majd' háromszáz kilométerre van, ráadásul télen, ha befagy a Szamos, a komp is leáll – nos, ez rejtély. Mindenesetre eladták, egy horgászembernek ideális ház. A porta ugyanis lerúg egyenesen a gátra, ami mögött pedig ott a Szamos.

Legalábbis így hisszük mi: a kert végében csak kilépünk a kiskapun, átmászunk a gáton, és a fák között ott lesz valahol a folyó. De nincs! Csak egy hatalmas szürke nyár, mögötte pedig a sűrű ártéri erdő. Hihetetlenül gyorsan növő zöld juhar majd’ minden fa.

Valahonnan Amerikából hozták be vagy kétszáz éve Európába, hogy a parkok dísze lesz, de egykettőre elvadult, és ma már ott van mindenütt, ahol csak egy kis fényt kap meg teret. Nem is lenne baj vele, de a fája nem jó semmire, ráadásul roppant agresszív, s mivel gyorsan nő, egykettőre elnyom minden vele egyidős itt honos fát.

Normális helyen szürke és fekete nyár, szil- meg kőrisfa nő az ártereken, itt azonban szinte csak zöld juhar. Sokáig nem értjük az okát, aztán hamarosan megfejtjük a titkot. Beljebb az ártéren szabályos szilva- és diófasorokat fedezünk fel.

Öreg, odvas, száradó gyümölcsfák, melyeket már nem gondoz senki, s az élelmes jövevények teljesen rájuk nőttek. Legtöbbjüket pedig még meg lehetne menteni. Igaz, irdatlan nagy munka lenne kiszabadítani a fojtogató dzsungelből, de nem lehetetlen. A szomszédos Panyola dzsungelgyümölcsösei példát mutathatnának, ám az is igaz, hogy Panyolán sokkal több a fiatal, Apáti pedig erősen öregszik.

A gondolatfoszlány azonban csak átsuhan az ember fején, mert a szilvafa-jövevények meg a bodzabokrok szövevénye nem a mély gondolatok helye, itt arra kell ügyelni, hogy csörtetés közben ki ne verje egy szúrós gally az ember szemét. Amúgy is világosodik a dzsungel, feltűnik egy sor öreg nyárfa, és hirtelen felbukkan a víz is, a Szamos.

A komptól egészen a Tisza-torkolatig majdnem nyílegyenes a folyó, itt viszont rendesen megtörik a meder. Szembe velünk két kopott csapógát, a kanyar innenső oldalán pedig valami feltöltődött mederféle. Arrafelé vesszük az irányt, kisvártatva egy széles holtág állja az útunkat.

A folyó nagy kanyarját valamikor a hatvanas években kiegyenesítették, a szárazon maradt egykori meder partján állunk. Itt-ott még víz is csillog benne, de többnyire fűzfa- és bodzabokrok borítják, könnyű azonban átcsörtetni rajtuk.

És a túloldalt már az Öreg-Túr szűk kanyonja, a partján meg gondozott öreg gyümölcsös. A végében pedig termetes, sárgán virító fa – egy tavaszi díszbe öltözött vén som.

Pompás látvány a hátánál sötétlő zöld fasorral. Nem kétséges, legközelebb a Túr túlsó oldalára tesszük felfedező utunkat. Talán azt is megtudjuk majd, miért nevezik Sárkánykertnek ezt a helyet az apátiak.