Eredeti vagy csak eredetinek látszik?

Alig hitt a szemének Molnos Péter, amikor az Ecseri piac egyik hevenyészett standján kínált festmény jobb alsó sarkában meglátta az alkotó kézjegyét. A képet ugyanis a készítője mint French School (Francia Iskola) szignózta.

„A Matisse és Kees van Dongen stílusa között ügyetlenül egyensúlyozó kép alkotójának technikai felkészültségét, festeni tudását ezek szerint csak nyelvismerete múlta alul. Így történhetett, hogy a feltehetően egy angol aukciós katalógus reprójáról lemásolt, ismeretlen szerzőjű műre mechanikusan rámásolta a mellette olvasható meghatározást.

A hamisító a számára értelmezhetetlen be­tű­­ha­­­l­om­­ról azt gondolta, hogy a mű alkotójának nevét jelenti” – idézi fel az esetet a művészettörténész a közelmúltban megjelent, Műtárgyhamisítás magyar szemmel – Ocsút a búzától című kötetben.

A szerzők között szakújságírók, művészettörténészek, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatal, a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület és az Országos Kriminológiai Intézet munkatársai is megtalálhatók. A hiánypótló szakmai kiadvány tizennyolc tanulmányban vizsgálja a magyar és a nemzetközi műtárgyhamisítást, célja pedig, hogy elősegítse a kulturális örökségünket szennyező tevékenység visszaszorítását.

A világban a feketegazdaság különböző ágazatai között sajnos előkelő helyre törtek a műkincsekkel kapcsolatos visszaélések. A kár mértékét tekintve a kábítószer- és fegyverkereskedelem, valamint az emberi méltóság elleni cselekmények után a negyedik helyre zárkózott fel.

Sajátos festőmódszer

Bizony, akadtak olyan művészek, akik saját műveiket hamisították. Például Iványi Grünwald Béla, a nagybányai művésztelep egyik alapítója nagy népszerűsége miatt nem tudta kielégíteni a képei iránt megnyilvánuló keresletet, ezért fiatalabb festőktől – Belányi Viktortól, Jancsek Antaltól és Záhonyi Gézától – rendelte meg ismert kompozícióinak másolatait, amelyeket aztán néhány ecsetvonással korrigált és ellátta őket kézjegyével.

A 2010-es évek elején végzett, utolsó mértékadó vizsgálat szerint Magyarországon a műkereskedők számára eladásra, aukcióra, bizományba felkínált képzőművészeti al­ko­tások 30–50 százaléka hamis volt. A vegyes, teljes művészeti palettával foglalkozó kereskedők esetében ez az arány „csupán” 15–30 százalék.

Azok voltak a szép idők, amikor szakemberek egyértelműen megmondták, hogy egy kép Rippl-Rónai mester alkotása vagy sem! Csakhogy a Magyar Nemzeti Galéria az ezredfordulón, majd 2008-ban utolsóként a Szépművészeti Múzeum is bezárta a nyilvános műtárgybírálatot.

Azóta egyetlen közgyűjtemény sem végez műtárgyvizsgálatot. Most ki állapítja, állapíthatja meg, hogy egy festmény tényleg „Rippli” munkája, vagy csak másolat, utánzat, megtévesztő hamisítvány?! Manapság legfeljebb a magángalériákban létezik ez a szolgáltatás.

Kieselbach Tamás művészettörténész, amióta képekkel foglalkozik, az 1980-as évek óta állandóan fotózza az elé kerülő műtárgyakat, egy idő után e-mailben is elkezdtek áramolni hozzá a képek.

Hatalmasra duzzadt az ezekből összeálló adatbázis, amelynek egy része hamisítványokat örökít meg: a műfaj remekműveitől a silány mázolmányokig terjed a skála. Az adatbázis hamis, utánzat vagy bizonytalan szerzőségű képeiből egy válogatást készített, és ezt – sokkolásképpen és egyben mások okulására – közzétette a tanulmánykötetben.

Az elmúlt évtizedekben rengeteg hamis műtárgyat próbáltak a Kie­selbach Galéria nyakába varrni, ezek összesített aukciós értéke mintegy 9 milliárd forint lett volna. A galériatulajdonos 1983-tól vett részt a Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályán a beküldött képek előtt folytatott szakmai vitákon.

Megtapasztalta, milyen hasznos és inspiráló a kérdéses művek közös vizsgálata. Óriási problémának tartja, hogy a múzeumok felhagytak ezzel a munkával. „Operálni sem lehet könyvből megtanulni, csak a műtőben. A műtárgyak eredetiségének eldöntéséhez nélkülözhetetlen a véleményt formáló szakemberek konzíliuma, az a fórum, ahol a gyakorlat próbakövén élesedik a tudás.” A hamisítás bizonyítása annyira macerás, hogy az utóbbi években mindössze egyetlen alkalommal sikerült eljutni a vádemelésig...

Számoljunk csak!

Az Egyesült Államok Vámhatóságának New York-i Hivatala 1900 és 1951 között több mint 9 ezer, ­Rembrandtnak tulajdonított mű bevitelét regisztrálta. Ezt érdemes összevetni az 1968-ban alakult ­Rembrandt Research Projekt csaknem fél évszázadig folytatott munkájának eredményével: jelenleg mintegy háromszáz saját kezűnek elismert festményt, hatszáz metszetet és kétezer rajzot tartanak nyilván…

Mi lenne a megnyugtató megoldás? Az, ha nálunk is – mint a szerencsésebb országokban – családok és alapítványok, városok és múzeumok által, állami felelősségvállalással kutatóműhelyeket teremtenének, életmű-katalógusokat, referenciaalbumokat, adatbázisokat állítanának össze és gondoznának, amelyek alapján ki lehetne szűrni a hamis képeket.

Így nem fordulhatnának elő olyan esetek, mint a Polgár Galéria csaknem húsz évvel ezelőtti „Murillo-ügye”. Bartolomé Estéban Murillónak, a spanyol festészet egyik legnagyobb alkotójának a budapesti Szépművészeti Múzeumban öt képét őrzik. A múzeum szakértői ezeken kívül két hazai magángyűjteményben lévő festményről tudtak; ezek egyike, A bűnbánó Magdolna kétszer is szerepelt kiállításokon.

Ez a kép került kalapács alá 2000 őszén az aukciósház árverésén – idézte fel a történteket dr. Martos Gábor szakíró. Lengyel László művészettörténész jelezte kételyeit a kép eredetiségét illetően: véleményét Murillo egyik legnagyobb monográfusa, Diego Angulo tanulmányai alapján alakította ki, amelyek szerint A bűnbánó Magdolna eredetije egy kölni intézményben van.

Az árverésen, feszült csöndben mindössze egy tárcsa emelkedett a levegőbe, és a 44 millió forintos kikiáltási áron koppant a kalapács. Csakhogy a vevő nem fizetett, ehelyett újabb szakértői véleményeket, eredetvizsgálatot kért a kép valódiságának tisztázására.

A végkifejletet homály fedi, de sejthető, hiszen az tény, hogy az üzletből nem lett semmi, a festmény visszakerült az eredeti tulajdonoshoz – egy gangos pesti bérház lakásának a falára, ahol 1953 óta lógott. Hogy ma hol lehet, nem tudni, de a nyilvános műkereskedelemben nem bukkant fel azóta.

Aba-Novák-festmény először és másodszor...

Egy néhány esztendővel ezelőtt felbukkant Aba-Novák Vilmos-festmény – amely kezében kártyát tartó, svájcisapkás, hetykén cigarettázó vagányt ábrázol – már első pillantásra meglepő összhatást mutatott. Legalábbis a szakértő szeműeknek! A kép meggyőzően „szállította” a festő 1928 körüli stílusának letagadhatatlan stílusjegyeit, néhány részlet (a sapka, a sál, a kártyalapok) mégis gyenge festői kialakítása, szervetlen illeszkedésük a kompozíció alapszövetéhez a „valami nem stimmel” kényelmetlen érzetét keltette – magyarázta Molnos Péter.

A festő hagyatékából előkerült az alkotásról egy 1930 táján készült eredeti archív fotó. Ennek alapján kiderült, hogy egy kopasz, sasorrú, nyakkendős, szivarozó úriember portréját „alakították át” – Aba-Novák egyik híres képére hajazva – úgy, hogy megspékelték a vagány vagy hamiskártyás ismertetőjegyeivel. Ráadásul slendrián módon: a szipkában tartott szivar vége kikandikál az utólag ráfestett kártyalapok mögül…

Kétharmada nem volt valódi

A genovai Palazzo Ducale Modigliani-tárlatát 2017-ben azért zárták be, mert 30 eredetinek tartott festményből 21 hamisnak bizonyult. Igaz, csak a tervezett zárás előtt három nappal húzták le a rolót, holott Carlo Pepi műgyűjtő, kritikus már a megnyitó előtt hangot adott kételyei­nek – négy hónapig szinte zavartalanul folyhatott a látogatók megtévesztése, mintegy százezren látták. Az olasz festőművész egyébként a hamisítók kedvence, az utóbbi évtizedekben szinte elárasztották a műtárgypiacot a stílusát több-kevesebb sikerrel utánzó képek nyúlánk, csodás nőalakokkal, amelyeket még a műértők is nehezen különböztetnek meg az eredetitől. Jelenleg hat gyanúsítottja van a genovai botránynak, köztük egy magyar származású amerikai műgyűjtővel. A francia kormány – mint a legnagyobb „Modigliani-gazda” – elrendelte, hogy az összes közgyűjteményben lévő kép eredetiségét felül kell vizsgálni; az eredményt idén tavaszra ígérték.