Rendhagyó búcsú Sztálintól

Hatvanhét éve annak, hogy 1953. március 5-én meghalt Joszif Vissza­rio­novics Sztálin, a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára, a Generalisszimusz, az Acél­ember, a Lángész, a Népek Nagy Vezére, Lenin Tanítványa és Hűséges Harcostársa. Nekünk, magyaroknak Sztálin volt Apánk, Fölszabadítónk, hétköznaponként meg csak így, egyben: a Nagysztálin.

Hogy mit is jelentett betegségének, majd néhány nap múlva halálának híre – leghelyesebb, ha fellapozzuk az akkori Népszavát. Azért azt, mert ott dolgozott olvasószerkesztőként történetünk hőse, Brumi bácsi, vagyis Bodó Béla.

A lap március 5-i számában jelent meg először kormányközlemény Joszif Visszárionovics Sztálinnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének, az SZKP Központi Bizottsága titkárának betegségéről. „Sztálin elvtársat március 2-ára virradó éjjel Moszkvában, a lakásán agyvérzés érte, amely az agynak az élet szempontjából fontos területeire terjedt ki. Sztálin elvtárs eszméletét vesztette, elvesztette beszélőképességét.”

Március 6-án, az egész első oldal ugyancsak Sztálin betegségével foglalkozott. „A legnagyobb elváltozások a légzési funkciókban mutatkoztak, ennek következtében rosszabbodott a vérkeringés állapota, és növekedett az oxigénhiány foka. A vérnyomás 210/110, az érverés percenként 108-116, szabálytalan.” Ugyanide, a címlapra kerültek az aggódó táviratok. Rákosi például így szomorkodott: „Legyenek meggyőződve az elvtársak, hogy a Sztálin elvtárs megbetegedése okozta súlyos megpróbáltatás napjaiban mi még szorosabbra zárjuk pártunk és dolgozó népünk sorait.”

Fájdalmában tollat ragadott a béketábor összes országa, s még a Magyar Pamutipar aggódó sorainak is jutott hely az első oldalon. És hát ott állt Brumi bácsi „megrendelése” is. A cím: Féltő szeretettel fordul hazánk népe Sztálin elvtárs felé. A szöveg így indul: „Mélységes megrendeléssel értesült az egész magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről…”

Március 7-én, a gyászkerettel megjelenő Népszavában bejelentik Sztálin halálát, az újság mind a hat oldalát ennek szentelik. Mindehhez csak annyit: miközben a Népszava 5-én és 6-án is még súlyosan aggódott Sztálin egészségéért, a „kommunizmus lánglelkű építője” már március 5-én meghalt. Hogy mi történt azon a három napon – március 5–7. között –, máig rejtély, ami a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek táptalaja.

Az egyik legenda szerint Berija, a kegyetlenségéről hírhedt belügyi és állambiztonsági miniszter fojtotta meg. Valószínű azonban, hogy csak orvost nem hívatott hozzá időben: a visszaemlékezések szerint Sztálin egész éjszaka egyedül feküdt a földön. Berija azzal küldött el mindenkit, hogy Sztálin alszik.

Molotov külügyminiszter visszaemlékezésében állítja, Berija eldicsekedett neki, hogy ő mérgezte meg Sztálint. A temetésen az egyik legfontosabb beszédet Berija mondta...

Az utódlás viszontagságai

Lenin Trockijt tekintette örökösének, de 1922 decemberében mégis úgy döntött, hogy hatalmát Sztálinnak adja át. Később rájött, hogy hibát követett el, és újra elkezdte Trockijt favorizálni. Emiatt Sztálin egyszerűen megmérgezte – állítják a történészek. (A mérgezés valóban Sztálin egyik kedvenc módszere lett, hogy megszabaduljon az ellenségeitől.) A korabeli jelentések szerint 1924 januárjában Lenin a halála előtt néhány órával aktív volt és beszélt. „Ezután többször is csúnyán begörcsölt, ami rendkívül szokatlan egy agyvérzéses beteg esetében” – mondta egy amerikai patológus, aki hozzájutott Lenin ­boncolási jegyzőkönyvéhez. 1939 februárjában, amikor Nagyezsda Krupszkaja, Lenin özvegye a 70. szü­­­letésnapját ünnepelte, Sztálin tortát küldött neki. Az este folyamán az asszony görcsölt, a tünetei mérgezésre utaltak, és másnap reggelre meghalt. Temetésén Sztálin vitte a hamvait tartalmazó urnát.

Na, de mi történt Brumi bá­csival?

Óriási botrány tört ki az említett betűhiba miatt, persze, szokás szerint rejtve, titokban. Hiszen hogyan is lehetett volna nyilvánosságra hozni, hogy Sztálin elvtárs betegségéről nem mélységes megrendüléssel, hanem mélységes megrendeléssel értesültünk?

Pontosan nem tudni, hogy mi zajlott 1953. március­ 6-án hajnaltól késő estig a Népszava, a pártközpont és az ÁVH között, mindenesetre délután az ÁVH-sok megjelentek a szerkesztőségben, és elvitték Bodó Béla szerkesztőt és Gerő Ákos betűszedőt. A vádlottak bíróság elé kerültek, s egészen ­augusztus 1-jéig előzetes letartóztatásban voltak. A vád nem volt semmi: a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntette, amiért akkoriban akár kötél is járt. (Lásd még A tanú című film híres mondatát Pelikán lányától: A statuálás a lényeg…)

A „tényállás” a következő volt. „Az ominózus lapszám elkészítéséhez a nyomda dolgozói 1953. március 5-én, este 22 óra után kezdtek hozzá. A kéziratok leszedése után az oldalakat ellenőrizték, majd azok visszajavításra Gerő Ákos betűszedőhöz kerültek.

Gerő látta, hogy a »mélységes megrendüléssel« szöveg megrendüléssel szavának közepén levő betűit az ellenőrzés bekarikázta, mert az n és a d betűk halványan látszottak és szükségessé vált e betűk tisztázása. Gerő Ákos a szövegrészt újból leszedte.

Munkáját azonban nagyfokú felületességgel végezte, ennek következtében a megrendüléssel szó helyett a megrendeléssel szót szedte le. A levonat ezután Bodó Béla szerkesztőhöz került. Bodó a kérdéses cikket felületesen olvasta át, ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a Népszava, 45 ezer példányban, azzal a súlyos politikai hibával jelent meg, hogy mélységes megrendeléssel értesült a magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről.”

Három pert akasztottak a nyakukba. Az elsőben, június 16-án a két vádlott 10-10 hónap börtönbüntetést kapott izgatás miatt. Fellebbezés után a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta – „az izgatás bűncselekménye ellenséges agitációs tevékenységet foglal magába, így gondatlanságból való elkövetése fogalmilag kizárt” –, viszont a vádlottak cselekményét a társadalmi tulajdonban lévő vagyon károsodását előidéző bűntettnek minősítette, és ezért 5-5 hónapi börtönre ítélte őket.

A harmadik perben, 1957. január 16-án – ez már a Legfelsőbb Bíróság elnöki tanácsa előtt zajlott – még ez sem állt meg, ugyanis a bírák úgy látták, hogy a társadalmi tulajdonban kár nem keletkezett, így bűncselekmény sem történt. Sőt, még azt is belátták, hogy ez a munka „olyan természetű, amellyel elkerülhetetlenül vele jár az ilyen betűhiba felbukkanása”.

Ez a szokatlanul értelmes ítélet csak azért érdemel említést, mert 1957-et írunk, vagyis már túl vagyunk az ’56-os forradalom leverésén, és a bíróságok éppen készülnek a megtorló perekre.

Márpedig ebben a 11 tagú elnöki tanácsban egyaránt ott ültek a néhány hónappal később működésbe lépő vérbírák – dr. Vida Ferenc például (aki Nagy Imrét és társait ítélte halálra), Szimler János hadbíró alezredes (szintén ’56-os bíró: 23 halálos ítélet fűződik a nevéhez) –, de olyanok is: dr. Szepes Gyula, dr. Komlossy István vagy dr. Sohár Béla, akik inkább lemondtak, mert nem kívántak részt venni az ’56 utáni megtorló eljárásokban.

Bodó Bélától persze nem csak a „megrendelés” maradt fenn. A Pesti Naplónál 1926-tól dolgozott: mozgalmas riportjai, színes tárcái nevét hamar ismertté tették. Szakmai karrierjét sem törte meg az eset, sőt azt hiszem, az olvasók között akkor vált igazán népszerűvé…

Így hát már 1953 végén állást kapott a Nők Lapjánál, s 1956 végén, az akkor induló Esti Hírlapnál, ahol – így emlékeznek a régi estisek – a két zseni: Kellér Andor és Bodó Béla szerkesztette a lapot.

Íróként pedig megteremtette Brumit, a kedves medvebocsot, aki olyan hallatlan kedvence lett a magyar gyerekeknek, mint amilyen Milne Micimackója az angol gyermekirodalomnak.

Nem véletlen, hogy 1970. október 13-án a Magyar Nemzet így búcsúzott tőle: „A gyermekolvasók szeretett Brumi bácsija nincs többé. Meghalt Budapesten, hosszú betegség után, 67 éves ko­rában.”