Fenn a békességes erdőszélen csak a család hiányzik

A lakiteleki Népfőiskola értékfeltáró kutatásainak értelmét többek között az ilyen találkozások adják. Amikor Háromszék települé­seit járva Lécfalván megismertük Czine Lajost, az első perctől éreztük, hogy számára az állattartás sokkal több, mint pénzkérdés.

Április elején itt-ott még hó szemerkélt, de már készülődtek a kihajtáshoz. Aztán el­­jött a nyár, és Dálnok fölött, a he­­gyekben, az esztenán találkoztunk újra a lécfalvi báccsal (a gazdával, a számadóval) és csobánjaival (bojtárjaival).

Ültünk a szekéren a fák közt, a lovakat a fia, Zsolt és a barátja, Attila hajtotta. A tejet hozták le a faluba, a Dózsa-szobor előtt vártak ránk. (Dózsa György Dálnokon született, s innen indult el 1514 májusában a parasztjaival.) A két lovat, Déliát és Mózsit aznap fogták össze először, még nem volt köztük tökéletes az összhang, de jó kezek tartották a gyeplőt, szerencsésen felértünk. Közben elgyönyörködtünk Dinkó csikóban is, aki nem tágított az anyja mellől.

Az esztenán, ahol az állatokat tavasztól őszig, az időjárástól füg­gően körülbelül fél éven át tartják, Czine Lajos jött elénk három társával, Gáborral, Januccal és a másik Attilával – meg tíz erős, „med­ve­biztos” kutyával. A kárpáti és kaukázusi juhászokat, komondorokat öt-hat kamaszkorú kölyök követte, amelyekről a gazda csak ennyit mondott: „Azok még nem kutyák.” Az árnyékban, a kalyiba mellett pedig nyolc jól fejlett „apróság” épp nagy hancúrozást csapott, az utánpótlás tehát megvan, de kuvasz még nagyon kellene. Jó kuvaszt Magyarországról lehet hozni, megígértük, segítünk ebben.

Ottjártunkkor pontosan 236 kecskét tartott számon a bács, ebből mostanra háromszáz lett, s a fejősök mennyisége meg a tej is csaknem megduplázódott: augusztus elején kétszáz fejős jószág több mint napi 180 litert adott. Odalent a faluban, Dálnokon hűtőtartályba kerül a tej, kétszer fordulnak a gumis szekérrel naponta. Másfél lejt fizet a tejüzem egy liter kecsketejért, az üzletekben az ára megközelíti a tíz lejt.

– Panaszkodjunk? – kérdi Czine Lajos szinte önmagától. – Igaz, hogy nem tudjuk félrerakosgatni a pénzt, de azért megélünk, nincs tartozásunk, hitelünk. Nem haragudnánk persze, ha a munkánk hasznából több maradna nálunk. Tejből, sajtból, ordából, húsból viszont mi soha nem szenvedünk hiányt.

Emberei mondják, szépen megfizeti őket. Havi kétezer lejt (nem egészen 150 ezer forintot) kapnak és teljes ellátást. S jól érzik magukat itt fent, nyolc-kilencszáz méter magasságban, az erdőszélen, ahol csend van, csak a medvéktől kell tartani. De azért vannak a kutyák, hogy megvédjék a kecskéket és az őrzőket.

– Nem hiányzik a villany, a tévé? – tudakolja egyikünk, mire a válasz: egyáltalán nem. Az állatok mellett olvasni sem szoktak, mert figyelni kell. És italozás sincs, mert – ahogy Czine Lajos mondja – egy-két sörrel vagy pálinkával már nehéz lenne ballagni a kecskék után.

Csak a család hiányzik – folytatja a bács –, jó volna közelebb lenni Lécfalvához, hogy gyakrabban találkozhassanak. De a falujában a legelők nagy részét már eladták, ennyi jószágnak nincs ott elég terület.

Czine Lajosnak hétvégén feljön a felesége és a lánya – vasárnapi ebédet, tiszta ruhát hoznak –, néha a kisebbik fia is, aki még iskolába jár. Anita, „a leányka”, aki hét közben az édesanyjával a közeli megyeszékhelyen, Sepsiszentgyörgyön dolgozik, nagyon jól főz, de az idősebbik Attilára sincs panasz, aki már túl van a hatvanon, és szakképzett szakács. Neki nem kell fejni, az ő dolga, hogy gondoskodjon az ételről, süssön-főzzön, mosogasson, fát vágjon, vezesse a hegyen a háztartást. És Attila ennek maradéktalanul megfelel.

A „kisebbik” Attila viszont az állatokkal érzi jól magát. Zsolttal nemcsak korban, hanem természetükben is hasonlóak, ettől olyan igazi barátok. Czine Lajos legényfia – ahogy ő maga mondja – húsz évvel ezelőtt szerelemgyerekként született, és öt évvel ezelőtt fedezte fel apját az interneten. Zsolt és „Papi” így találtak újra egymásra, s azóta együtt vannak a jószágok mellett.

Kevés szavukból és a tekintetükből is érezni, hogy ez mind a kettőjüknek milyen sokat jelent. És ott van velük a fogyatékos, 30 esztendős Gábor, akivel a mostohaapja nagyon rosszul bánt, és Papi – aki most 43 éves – magához vette. Gábor – akit egyszer a medvétől is megmentett – nagyon hálás ezért.

S hozzájuk tartozik Januc is, ő teheneket őriz a hegyen, de Czine Lajoséknak sok mindenben segít. Román létére úgy beszél magyarul, ahogyan a székelyek. A felesége magyar – a kicsi lányukat is Annának hívják –, és Januc szereti a magyarokat, ahogyan az édesapja, Florin sem tett soha különbséget ember és ember között.

Háromszéken, Kovászna megyében szerencsére még sokan vannak, akik nem a politikától teszik függővé, mit gondolnak a másikról. Ez is elhangzik ebéd közben: Attila a tiszteletünkre berbécstokányt főzött (a kecskenyájban juhok is vannak), és mondhatjuk, kitett magáért.

Megvárjuk a délutáni kihajtást, aztán felülünk a szekérre Zsolt és Attila mellé, indulunk lefelé a hegyről. Meglesz a kuvasz – ezzel búcsúzunk. És télre meg is lesz bizo­nyosan.