Kell legyen belső erkölcsi érték

– Tizenkét esztendeje a Magyar Unitárius Egyház püspöke. Ősszel lejár második és egyben utolsó egyházfői mandátuma. Hogyan búcsúzik a 130 erdélyi és mintegy 10 magyarországi lelkipásztorától?

– A bezártság, amiben a kommunizmus idején felnőttem és diákkoromban tanultam, mára látványosan megnyílt. Egyházunk életében ez nagyon fontos jelenség, azzal együtt, hogy nemcsak a jó, hanem a kellemetlen dolgok is beáramlanak hozzánk.

Sajnálom, hogy nem mindig voltunk a helyzethez felnőve, nem tudtunk minden alkalommal bölcs döntéseket hozni. Az utánunk jövők minden bizonnyal szét tudják majd választani a búzát a konkolytól.

– A nyitottság azzal is jár, hogy egyre több lelkész megfordul nagy-britanniai és amerikai unitá­rius közösségekben. Erdélyi híveik hogyan fogadják a tengeren túli liberális világszemléletet?

– Amit a XIX. század végén és a XX. század elején a teológiai gondolkodásban liberalizmusnak nevezünk, az sajnos ma már nem létezik. Napjainkban ennek a szónak egészen más a kicsengése. Felemás érzésekkel jártam az Egyesült Államok unitárius közösségeiben: több helyen megtapasztaltam, hogy istenhit nélkül nincs vallás.

Inkább a brit unitáriusok Biblia-központúak. A tapasztalatcsere, a teológiai tudományok elmélyítése ugyanakkor hasznos dolog. Az embernek kell legyen belső erkölcsi értéke és tartása, amin átszűri a látottakat. Soha nem törtem pálcát a fiatalabb lelkipásztorok fölött, akik esetleg másként látják a világot. Több türelem és megértés kell.

– A két világháború közötti jeles unitárius lelkész, Balázs Ferenc nyugati tapasztalatai alapján indított szövetkezeti hálózatot Erdélyben. Ma­­napság miért nincs folytatása?

– A kommunizmussal sok minden megfeneklett, többek között az unitárius lelkészek által nagy lelkesedéssel elindított szövetkezeti mozgalom is. A papoknak a két világháború között katalizátor szerepük volt a falvak gazdasági életében. Az erdélyi magyarság rendszerváltás utáni legnagyobb gondja, hogy a mezőgazdasággal nem törődtünk. Falvaink le vannak vetkőztetve, a közösségek elszegényedtek.

Az elmúlt 75 esztendőben sok minden megváltozott. Nehéz átvenni pél­dául az amerikai unitárius közösségek pozitív gyülekezetszervezési tapasztalatait, ahol a lelkész mellett erős laikus réteg segít be a munkába. Ez számunkra nem újdonság, hiszen a két világháború közötti Erdélyben a legmagasabb egyházi fórumnak, a zsinatnak is csupán egyharmada volt lelkipásztor, a többség világi tisztségviselőkből állt.

A főgondnok népszerűsége megegyezett a püspökével. A szakemberek önkéntes munkában végezték az egyházi meg-bízatást. Sok volt közöttük a vagyonos ember, ma viszont kevés ilyen van.

– 1990-ben látott arra esélyt, hogy jó irányba forduljanak a dolgok?

– Meg kellett tapasztalnom, mekkora kárt okozott a kommunizmus az emberek tudatában. 1977-től 1994-ig a Kisküküllő mentén, Désfalván szolgáltam. A rendszerváltás után nemcsak az egyházi földek visszaszerzése volt kínkeserves feladat, hanem elképesztett az egykori termelőszövetkezeti tagok szabad prédájává váló pusztítás. Több környékbeli falu legjobb háromszáz hektárnyi szántóterületének öntözőrendszerét szerettem volna megmenteni egy agrármérnökkel.

Könyörögtem az embereknek, hagyják egyben, maradjon működőképes az öntözés, hiszen ez közös vagyonuk. Az öntöző-csöveket kétméteres darabokba vágták, hogy legyen kerítésoszlopnak való. Tönkrement a környék legjobb borjúhizlaldája is. A visszakapott nadrágszíj­parcellákon gazdálkodni nem lehet, a szövetkezeti mozgalom újraélesztése egyelőre szélmalomharc.

– Lelkészként hogyan élte meg a Ceaușescu-rendszerben eltöltött másfél évtizednyi szolgálatot?

– Hálás vagyok a Jóistennek, hogy engem egyféle burokban tartott, nem kellett bekerülnöm a Szekuritáté csápjai közé. Azt már teológushallgató korunkban tudtuk, hogy jelentenek rólunk, de a jelenség valódi mértékével negyedéves koromban szembesültem. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet titkárságán várakoztam egymagamban, amikor kíváncsiságból belelapoztam az asztalon sorakozó iratcsomókba.

Megdöbbenésemre az egyiken felfedeztem a nevem. Hosszú oldalakon keresztül sorakozott mindaz, ami velem történt: hol jártam, kivel beszéltem, kik a barátaim, mikor találkozunk stb. Minden lelkészről a legaprólékosabb feljegyzéseket készítette el a román titkosszolgálat. Ennek tudatában él­tem későbbi pályafutásom mindennapjait.

„Átnevelésünkről” is gondoskodott a hatalom. Meghatározott időközökben kétnapos lelkészi értekezletre kötelezték az esperesi kerület 28-30 lelkipásztorát. A gyűléseken a Román Kommunista Párt helyi propagandistája is előadást tartott.

– Érték meglepetések, amikor később kézbe vette megfigyelési dossziéját?

– Keserű tapasztalat volt, hogy egykori teológus szobatársam, akivel négy éven át együtt laktam, mindent jelentett rólam. Amikor püspökként szembesítettem tettével, egyszerűen letagadta. Nagy fiaskó számomra, hogy az átvilágítás leállt. De még nagyobb szomorúság, hogy sok lelkésztársam, akik bekerültek a kommunista titkosszolgálat hálójába, a rendszerváltás után nem álltak fel és nem kértek bocsánatot az áldozatoktól.

– Mire emlékezik szívesen abból az időszakból?

– A gyülekezeti munkára, a közösségszervezésre, a rengeteg közmunkára a templom körül a hívekkel és a sok kirándulásra. Soha nem akartam nyakkendős pap lenni. Zavart, hogy az emberek mindig a Bukaresti Rádió román adását hallgatták, pedig a vidékünkön fogni lehetett a Marosvásárhelyi Rádió magyar adását is.

Rájöttem a dél-erdélyi magyar sorstragédiára, ezért egyre gyakrabban vittem őket más gyülekezetekbe, hadd lássák, mekkora magyar közösségek élnek Erdélyben, amiről nincs tudomásuk. Nem volt könnyű vállalkozás, mert minden mozdulatunkat figyelték. Elhoztam a gyülekezetet a Kolozsvári Magyar Színház egyik előadására is. Heteken át szerveztük az utat a Zsuzsi című népszínműre.

A buszvállalat csak úgy adott autóbuszt, ha a helyi termelőszövetkezet mezőgép­állomásáról üzemanyagot szerzek. Amikor nagy nehezen kijártam, másnap betankolták egy gyümölcs­szállító teherautóba, így újra kellett kezdeni a kilincselést. Mire hosszas szervezés után megjött a busz, kiderült, hogy az előadást kicserélték Lucian Blaga Manole mester című darabjára. Nem tehettem meg, hogy visszamondjam a kolozsvári látogatást, de féltem a következményektől.

Az én drága híveim azonban megkönnyezték az előadást, annyira élvezték. Rádöbbentem, ők nem a Kőműves Kelement tanulták az iskolában, hanem annak román változatát, a Manole mestert...

– Püspökké választása előtt a kolozsvári belvárosi unitárius gyülekezet lelkipásztoraként szolgált. Milyen érzés volt visszakerülni diák­éveinek helyszínére?

– Jól éreztem magam Dél-Erdélyben, de az egyik teológiatanár rábeszélt, hogy jöjjek a kincses városba. Már akkorák voltak a gyerekek, hogy a feleségemmel gondolkodtunk, hova írassuk őket líceumi osztályba. Székelyudvarhely helyett végül Kolozsváron tanultak. Kolozsvár annyiban okozott csalódást, hogy a diákkoromban elkönyvelt mintaegyházközség helyett csupán egy kirakatot találtam, ahol sok mindent újra kellett kezdeni, hogy életet leheljünk a gyülekezetbe.

Idős értelmiségiek álltak mellém, szívesen segítettek a közösségszervezésben. Az volt az elvem, hogy heti egyórás istentisztelettel nem lehet gyülekezetet építeni. A közösségépítéshez gyakoribb találkozások kellenek. Magunk köré gyűjtöttük az éppen alakulófélben levő kolozsvári magyar civil szervezeteket is, így az újonnan átadott egyházi tanácstermünk megtelt élettel.

– Manapság a koronavírus-járvány miként befolyásolja a gyülekezetek életét?

– Az elmúlt 3-4 hónap teljesen új helyzetet teremtett egyházközsé­geinkben. Igaz, hogy egyedül is lehet imádkozni a szobánkban, de a vallás megéléséhez társak kellenek. Az úrvacsoraosztást mímelve sokat szenvedtem az elmúlt időszakban.

Hiába veszem kezembe a kenyeret és mondom magamnak a szöveget, ha nincs ott a gyülekezet. A közös imádság és éneklés az istentiszteletek alapja. Egy közösség a személyi kapcsolatokon áll vagy bukik.