Sok idő és személyes kontaktus segít a gyógyulásban

– A legnehezebb orvosi területek egyike lehet a pszi­chiátria, merthogy az egyértelműbb testi tünetek gyógyításával összevetve sokkal bonyolultabbnak tűnik a lélek, az elme boncolgatása. Jól érzem?

– Én másképp élem meg. Annál nehezebbet nem tudok elképzelni, mint hogy egy orvos nap mint nap daganatos gyerekeket kezel, és biztosan nem tudja mindegyiket megmenteni. A klinikán a szobámmal szemben egy MR-vizsgáló működik, ahová sok kisgyereket is hoznak; őket látva nehéz szívvel tudok végigmenni a folyosón.

Az én szakmám szépsége egyben a nehézsége is: gyakran nagy kihívást jelent az, hogy valaki egyfolytában emberek gondjait hallgatja. Ezek a panaszok ráadásul nemcsak testi tünetek, hanem összefüggnek a páciensek magánéletével, életvitelével. A pszichiátriában a gyógyítás kifejezetten sok időt és sok személyes kontaktust igényel.

– Már ha a beteg beismeri, hogy neki pszichiátriai tünetei vannak és szakorvoshoz fordul segítségért!

– Aláírom, hogy az emberek többsége még napjainkban is hamarabb elmegy reumatológushoz a fájó térdével, mint pszichiáterhez depresszió gyanújával. De bármilyen meglepő, még a szkizofréniában szenvedők is, akiknek az átlagosnál rosszabb lehet a betegségbelátásuk, legalább annyira együttműködőek az orvossal, mint mondjuk a diabéteszes betegek.

Kutatások is igazolják, hogy a pszichiátriai betegségek kezelhetősége és gyógyulási rátája semmivel sem rosszabb, mint a belgyógyászati bajoké. Gondoljon csak a magas vérnyomásra vagy a diabéteszre mint népbetegségekre, illetve megfelelő kezelés hiányában ezek következményeire, az agyvérzésre vagy a lábamputációra – ezzel szemben például az időben felismert depresszió gyógyítható, a beteg visszatérhet a családjához és a munkájához, sikeresen folytathatja az életét.

A szkizofrénia esetében 85 százalékot tesznek ki a krónikus betegek, ám kétharmaduknál gyógyszerrel nagyon sikeresen kezelhető a kórkép.

– Ön évtizedek óta a minimálisan szükséges gyógyszerelés híve. Mennyire számított, számít eretneknek ez a nézet?

– Még a hetvenes évek elején is elég nagy szerepet kapott a gyógyításban a köznyelvben elektrosokként ismert kezelés, aminek a leváltására szolgált a nagy dózisú gyógyszerelés szkizofréniában, akkoriban a világ elismert orvosi szaklapjai erről cikkeztek. A gyógyszertan már az egyetemen is érdekelt, ezen belül is a hatások és a mellékhatások, az eredményesség.

Viszonylag fiatalon, 1980-ban kijutottam Németországba, ahol egy kutatócsoport Haase professzor vezetésével meglepő eredményre jutott a szkizofrénia kezelése során: ha növelik az antipszichotikus gyógyszerek adagolását, a mennyiséggel a hatékonyság egy küszöbön túl nem növekszik, hanem bizonyos mellékhatások erősödnek fel közép- és hosszú távon.

Például a szkizofrén betegek apróbb betűkkel kezdenek írni, ami a Parkinson-kór korai jele. Haase professzor a klinika folyosójára beállíttatott egy terápiás pingpong­asztalt, merthogy szerinte egy beteg gyógyszerelése akkor van jól beállítva, ha tud játszani, nem merevek a végtagjai. A kutatás eredményeként az akkoriban világszerte alkalmazott nagy dózisú antipszichotikus gyógyszeres kezeléseket kis dózisúra kezdte váltani a szakma, s ma már minden irányelvben a kisebb adagok szerepelnek.

Ezt a gondolatmenetet vittük tovább, de már a vérplazmaszinteket vizsgálva, amikor 1987–1990 között az Egyesült Államokban dr. Czobor Pállal együtt dolgoztunk Jan Volavka professzornál.

– Az említett külföldi kutatói állásokon kívül 2000 és 2003 között egy multinacionális gyógyszergyár bécsi, központi idegrendszeri kutatási részlegét vezette, Kelet-Közép-Európában, a Közel-Keleten és Afrikában tevékenykedett. Miért jött újra és újra haza?

– Jólesett a nagyvilágban járva magamba szívni a tudást, látni a fejlődést, de én mindig is Magyarországon akartam élni és dolgozni, idehaza letenni valamit az asztalra. Meglepett, hogy az évek során egyre inkább hiányozni kezdett az egyetem, a diákok. Úgyhogy amikor hívtak, hazajöttem, és 2014-ig igazgatóként vezettem a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikát.

Többek között erős kutatási tevékenységet indítottunk be, például a régióban elsőként nálunk kezdte meg működését egy felnőttkori ADHD-ambulancia. (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, magyarul: figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar – a szerk.)

– Örülök, hogy szóba került ez a rendellenesség, ugyanis mintha egyre több ADHD-s gyerekről hallanánk az óvodákban, iskolákban, míg felnőttekről szinte semmit.

– Maga a betegség több mint száz éve ismert, korábban minimális agyi diszfunkciónak hívták – egyébként pedig a hétköznapokban az érintetteket rossz gyereknek. A betegek nagyobb részénél a tünetek nem szűnnek meg a 18. életév betöltésével, legfeljebb enyhülnek, például értelemszerűen felnőttkorban csökken a rohangászás és a hiperaktivitás, de a figyelemzavar, az impulzivitás megmarad, és sok problémát okoz.

Felmértük a kórkép hazai gyakoriságát: a felnőttek körében másfél-két százalékot tesznek ki azok, akiknek az egész életét végigkíséri az ADHD, és további két-három százaléknál megmaradnak, de enyhülnek a tünetek. Gyerekkorban a fiúk között fordul elő gyakrabban, aztán 40 éves kor táján kiegyenlítődik a nemek aránya, majd több lesz az idős ADHS-s nő, mint férfi.

– Hol válik el az egészséges rohangálás a kórostól?

– Amíg nincs baj, addig nem kell keresni. Azok a gyerekek, akik hozzánk kerülnek, jellemzően több balesetet elszenvedtek már, a kortársaik és a tanáraik kiközösítik, nemegyszer bántalmazzák őket, mert kilógnak a többiek közül, mert „mások”, gyakran az éles eszük dacára a bukás szélén állnak. Az életmód átalakítása sokat segíthet, de ebben az esetben a gyógyszeres kezelés az igazán hatékony a gyerekek számára, azonban számos szülő fél tőle, elutasítja.

Megfigyeltük, hogy a nem kezelt ADHD-s fiatalok körében sokkal magasabb a drogfogyasztás, mint a kezeltek esetében – valószínűleg, akik kipróbálják a kábítószereket, rájönnek, hogy azok egy ideig képesek befolyásolni az állapotukat. Nem szabadna eddig fajulnia!

– Május óta 75 ország mintegy 200 kutatója vesz részt abban az internetes kérdőíves vizsgálatban, amely a koronavírus és a járványhelyzet testi-lelki jóllétre gyakorolt hatásait kutatja, Magyarországon a vizsgálatot ön vezeti. Mikor ismerhetjük meg a felmérés eredményét?

– Heteken belül nyilvánossá válik. Összesen 90 ezren válaszolták meg eddig online a kérdéseket, amiket több mint 30 nyelven lehetett elérni; hazánkban kifejezetten magas volt a válaszarány. Az ilyen típusú, sokunkat érintő, halálozással fenyegető eseményekről tudjuk, hogy komoly testi és lelki következményekkel járnak.

Korábban természeti katasztrófák esetében megfigyelték, hogy sokaknak romlanak a már meglévő, krónikus betegségei és mentális problémái, másoknál ekkor derülhetnek ki ilyen bajok, ezért fontos a pandémiának ezt a vetületét is vizsgálni. Ráadásul ez azon ritka alkalmak egyike, amikor az érintettek saját állapotukról, az életükben és testi-lelki működésükben bekövetkező változásokról nyilatkozhattak. Az egészségügyben dolgozókat fokozottabban sújtja a járvány, most név nélkül ők is beszámolhattak saját állapotukról.

– Tapasztalatai szerint mitől félnek legjobban az emberek a koronavírus-helyzetben?

– Tavasszal a hírek hallatán mindannyiunkban az ismeretlennel szembeni szorongás jelent meg, mindenkinél más-más irányú és mértékű. Ki a betegségtől félt, ki az elzártságtól szenvedett, ki az egzisztenciája miatt szorongott. Aki pszichésen beteg, annál mindezek felerősödnek. De még az erős, egészséges lelkületű embereknél is eljött egy-egy holtpont, amikor elegük lett mondjuk a társaság hiányából; ez teljesen normális lelki reakció.

Ugyanakkor a telemedicina bevezetése jól vizsgázott: telefonon és videohíváson keresztül tudtunk értekezni a betegekkel, a felhőn keresztül a patikában elérhetővé váltak a receptek – ezt az irányt a koronavírus-helyzettől függetlenül érdemes lenne még jobban kiaknázni, ez megkönnyíti a pandémia utáni betegellátást is.