Amikor a test nemet mond

– Milyennek tartja az önről készült legújabb portréfilmet?

– Ezt majd a közönségnek kell eldöntenie. Az internetes premier napjáig kétszázezer ember jelezte az érdeklődését. Szerintem hatásos film. Még ha én is vagyok a főszereplője, sokkal inkább a traumáról szól, mint rólam. Több nyelven feliratozzák, reméljük, magyarul is meg fog jelenni.

– Egyre inkább úgy tűnik, eljött a visszatekintés ideje. Elégedett az életművével?

– Legtöbb szempontból igen. Még most is hihetetlen számomra, hogy a könyveim huszonhét-huszonnyolc nyelven jelennek meg, a kurzusaimat hetvenhét országban követik, világszerte ismerik a nevemet. Mindazonáltal a személyes vonatkozás mellett fontos, ha nem fontosabb, hogy amivel foglalkozom, annak nagy hatása van. De ha magasabbról tekintek az életemre, akad néhány dolog, például a gyereknevelés tekintetében, amit ma már másképp csinálnék. Az embernek vannak büszkeségei és elhibázott lépései, ez alól én sem vagyok kivétel.

– Ha már az összegzésnél tartunk, az On the Spot riportereinek elárulta, milyen sírfeliratot szeretne: „Sokkal nagyobb munka volt, mint amire gondoltam.”

– Ezzel inkább arra akartam kissé önironikusan utalni, mennyire nehéz volt felépítenem a saját világomat, aminek eredményeként igaz módon élhessek és soha ne kelljen meghazudtolni önmagam.

– Vancouverben több mint húsz évig praktizált családorvosként, olyan körzetben, ahol kemény emberi sorsokkal találkozott. Nagy teher mások batyuját cipelni?

– Pácienseimet mindig türelmesen meghallgatom és megértem őket. És együttérzést tanúsítok irántuk. Arra azért vigyázok, hogy ne hordozzam magammal a traumájukat, mert attól depressziós és stresszes leszek. Nézzük csak ezt a batyu-kérdést! Az újszülött gyermeknek még nincs batyuja, de az évek előrehaladtával egyre több minden kerül bele, mígnem olyan nehéz teherré válik, hogy szinte meggörnyed tőle a háta.

Az életnek az a célja, hogy mire megöregszik az ember, megszabaduljon a batyujától, és a múlt terheit száműzve újra egyenesen tudjon állni. Elárulok magának valamit: manapság sokkal könnyebb a lelkiismeretem, mint húsz évvel ezelőtt. Hiszen öregebb lettem és kevesebb súly nehezedik a vállamra. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs annyi munkám vagy nem dolgoznék keményen; amiről eddig beszéltem, azt a lelki–érzelmi terhelésre értettem.

– Említette az imént, hogy igyekszik nem felvenni a páciensei traumáit. Hogy tudja ezt megtenni?

– Az az igazság, nem mindig sikerül megvalósítani. A lelki egészségem megőrzése érdekében odafigyelek a fizikai erőnlétemre, reggelente jógázom és meditálok. Egészségesen táplálkozom. És igyekszem kiegyensúlyozottan élni a feleségemmel, idén leszünk ötvenkét éves házasok. Nem vállalok túl sokat, szeretném elkerülni, hogy munkaalkoholista legyek. Rengeteg meghívást kapok előadásokra, de már megtanultam nemet mondani.

– Amíg másokkal törődött, addig önmagát hanyagolta. Megfizetett érte?

– De még mennyire! Fizikailag, és lelkileg is. Ha nagyon megterhelem magam, attól stresszessé válok. Ilyenkor meg kell vizsgálnom az életemet, mit csinálok rosszul. A „depresszió” tükörfordításban „lenyomást” jelent, és ha ez az üzenet érkezik a testünktől vagy a lelkünktől, akkor azt komolyan kell venni. Arról van szó ugyanis, hogy már megint elhanyagoltuk magunkat.

– Ha megbetegszünk, akkor is kapjuk a jeleket…

– Magyarországon a When the Body Says No (Amikor a test nemet mond) című könyvemet A test lázadása címmel adta ki az Open Books. Ha gondolkodás nélkül elfogadjuk a világ követelményeit és kívánságait, akkor a testünk fellázad ellene, méghozzá krónikus betegségek formájában. Sok esetben ez áll a megbetegedések háttérben. Az elfojtott érzelmek is szerepet játszanak a stressz, illetve a daganatos vagy autoimmun betegségek kialakulásában.

A tudományos kutatások már évtizedekkel ezelőtt igazolták, hogy az érzelmi életünket nem lehet elszakítani a fizikai valónktól, hogy egységes egészet képeznek. Ezt az erdélyi származású Weiss Soma – aki a Harward Egyetemen tanított és évenként felidézik az emlékét – már 1938-ban hangoztatta, nem beszélve a Kanadában letelepedő Selye Jánosról, a stresszelmélet atyjáról. Azóta számtalan publikáció, könyv, tanulmány látott napvilágot a témában, mégsem fogadja el az orvostudomány, és az orvosképzés során sem kerül szóba.

– Az ön kutatásai, gyakorlati tapasztalatai, könyveiben felsorakoztatott esetei is a nagy elődök következtetéseit igazolják. Mi lehet a pontos oka az ellenállásnak?

– Évszázadok óta, de leginkább a modern világ kialakulásától fogva ambivalens módon viszonyulnak az orvosok a test és lélek egységéhez. Egy krónikus betegség esetében sokkal egyszerűbb annak fizikai részével foglalkozni, mintsem hosszasan elbeszélgetni a beteggel arról, hogy milyen traumák érték a gyerekkorában, milyen a társadalomhoz, a családjához, a barátaihoz való viszonya, milyen elfojtott érzelmei vannak, és még hosszan sorolhatnám. Kinek van erre ideje? Maguk az orvosok is stresszesek, sok támadást, kritikát kell elviselniük, nehéz felülkerekedni ezeken és mosolyogva továbbmenni. Ha a saját stresszüket sem képesek feloldani, nem várható el tőlük, hogy másokon segítsenek.

– Ilyenkor egyszerűbb gyógyszert felírni?

– Igen. Gyorsan leszögezem: nem vagyok ellene az orvosságoknak, elismerem, hogy néha lehetnek hatásosak.

– Ön abban különbözik más orvosokról, hogy rászánja az időt a pácienseire és hihetetlen empátiával beszélget velük. Valamit valamiért!

– Sokkal jobban érzem magam, ha a hozzám forduló emberekkel sikerül mélyre ásni és nemcsak ridegen elmondatni velük a történetüket. Akkor tudok kielégítő válaszokat találni a fizikai panaszaikra, ha minden részletében megértem a lelki problémáikat.

– Nem véletlenül mondják: „A maga szájából olyan egyszerűen hangzik minden!”

– Milyen sokszínű és találó a magyar nyelv… Gondoljon csak az egész-ség vagy az egy-szerű szavakra. Számomra nem okoz gondot, hogy egyszerűen és érthetően beszéljek az emberekkel. A valóság egyébként sem olyan komplikált, mint amilyennek elképzeljük. Amennyiben a kisgyerekeket jól neveljük, egészségesebbek lesznek, ha viszont bántjuk vagy stresszeljük őket, épp az ellenkezőjét érjük el vele.

– Tehát minden baj forrása a gyerekkorig vezethető vissza?

– Sőt az anyaméhig. Tudományosan igazolt, ha egy terhes nőt stressz éri, annak a baba egész életére nézve fiziológiai kihatásai vannak, melyek felnőttkorában is kimutathatók. Pár hete olvastam erről egy friss tanulmányt. A kertészek jól tudják, egyáltalán nem mindegy, milyen gonddal vetnek el egy magot, ha nem teremtenek számára ideális állapotokat, nem locsolják, nem adnak tápanyagot, akkor nem fejlődik a kívánatos módon.

– Ha egy kisgyereket korán trauma ér, mint ahogyan önt is, az egész életében nem tud megszabadulni tőle?

– Budapesten születtem, 1944-ben. Csecsemőként rengeteget sírtam. Életem hajnalán végigéltem a nácik és a nyilasok uralmát, noha túl sok emlékképem nincs róla. Anyai nagyszüleim Auschwitzban haltak meg, nagynéném eltűnt a háborúban, apámat elhurcolták munkatáborba a nácik. Engem öt-hat héten keresztül mások neveltek, anyám azt gondolta, így mentheti meg az életem.

Megmondom őszintén, aránylag könnyen megúsztam a történteket, bár az elhagyatottság érzése sokáig marcangolt. Amikor apám előkerült, újra együtt lehettünk. Stabil, szerető közegben nőttem fel, mígnem 1956-ban disszidáltunk Kanadába. Engem történelmi körülmények miatt ért trauma, ami azért lényegesen más, mint ahol éppenséggel családon belüli függőségek, például alkoholizmus miatt sérül a gyermeki lélek.

– Édesanyja naplót vezetett a gyerekkoráról, amit sosem tudott végigolvasni. Egy riportfilmben idézett belőle, megható volt látni, ahogy potyogtak a könnyei. Azóta a végére ért?

– Igen. És találtam benne olyasmit, amit beépítek az új könyvembe. Édesanyám a naplójában arról ír valahol, hogy megszakad a szíve miattam, mert már fél egy óta sírok és még messze van két óra, amikor újra megetethet, ugyanis megígérte a gyerekorvosnak, hogy betartja a négyóránkénti szoptatást. Képzelje csak el, milyen szörnyű lehetett egy csecsemőnek másfél órán keresztül sírnia az anyatejért, valóságos lelki sérülést jelenthetett számára éhségének kielégítetlensége.

Nem is kellett második világháború, hogy traumatizálódjak. Az orvosok azt tanácsolják az anyukáknak, engedjék sírni a kisbabájukat, ne vegyék fel magukhoz. A bennszülött nők pontosan fordítva viselkednek, szoros testi kontaktusban vannak a gyerekeikkel. Az állatvilágról nem is beszélve.

– Miért lenne jobb sírni hagyni egy csöppséget?

– Egyáltalán nem jobb, mert a traumát még tovább mélyíti, ha a gyereknek le kell nyelni a könnyeit. Igenis teret kell engedni az éréseinek, és legyen mellette egy felnőtt, akivel megoszthatja a fájdalmait. Günter Grass Bádogdob című regényének narrátora „könnytelen századnak” nevezi korunkat, amikor nem ildomos az érzelmeinket kifejezni. A család ereje című könyvem társszerzője, Dr. Gordon Neufeld fejlődési pszichológus úgy fogalmazott: hogy megmeneküljünk, úgy folynának könnyeink, mint az özönvíz.

Nem kérdés, hogy a modern világ elidegenítette egymástól az embereket, ami sok esetben érzéketlenséghez és egyedülléthez vezetett. Megfigyelhető, hogy a magányosak súlyosabban betegednek meg és hamarabb halnak meg. E tekintetben a Covid-19 járvány tükröt tartott elénk, az a kérdés, levonjuk-e belőle a megfelelő tanulságokat. A magam részéről mindent megteszek érte, a készülő könyvemben is foglalkozom a témával, de hogy mennyire lesz fogékony a szükséges változásokra a világ, az már nem rajtam múlik. Nem vagyok túl optimista.

– Mi a járvány legfőbb tanulsága az ön számára?

– A koronavírus a pusztításával bebizonyította azt, amit már előtte is tudnunk kellett volna. Azokat érintett legjobban a betegség, akik stressz alatt álltak. Észak-Amerikában például főleg a színes bőrűek szenvedték meg a járványt, hiszen ők amúgy is mérhetetlen társadalmi-politikai elnyomásban élnek, sokkal nagyobb arányban haltak meg, mint a fehérek.

– Személy szerint hogyan érintette a pandémia?

– Félre ne értsen, én örültem neki. A naptáram zsúfolásig tele volt előadásokkal, miközben sürgetett a kéziratának leadási határideje is. Mivel elmaradtak az utazással járó programjaim, itthon csücsültem a komputer előtt és be tudtam fejezni a könyvemet. Az egyik fejezetben arról írok, hogy maga az élet egy ajándék. Sok olyan halálos kórral küzdő beteggel beszélgettem, akik magát a betegséget is ajándéknak tartják, nem pedig csapásnak. Attól függ, ki hogyan áll hozzá.

– Orvosként mindig benne volt a hétköznapi valóság sűrűjében. Drogosokkal, alkoholistákkal, szexfüggőkkel is foglalkozott. Azok az élményei hagytak önben nyomot? Beépült belőlük valami a személyiségébe?

– Megtanultam, hogy a függőség nem betegség, emberi hiba vagy erkölcsi botlás, hanem fájdalomcsillapító. Nem arra kell választ keresni, miért alakul ki valakiben a függőség, hanem arra, milyen fájdalomra szeretne gyógyírt találni. Az a különbség köztük és köztem, hogy én szerencsésebb vagyok, holott bennem is lappanganak ugyanazok a hajlamok és dinamizmusok. Sajnos sem orvosi, sem jogi vonatkozásban nincs helyén kezelve a probléma. Magyarországon szigorúan büntetik a függőséget, fel sem vetődnek humánus szempontok. Egyszer meghallgattam egy híres magyar szakember előadását, megdöbbentett a sekélyes gondolkodása és a belőle sugárzó rosszindulat, semmiféle megértést nem mutatott a függőségben szenvedőkkel szemben.

– Elhangzott a kulcsszó: a megértés.

– A megértés pedig hozza magával az elfogadást.

– Erről is sokat írt már. „Amikor nem írtam, csendben fuldokoltam” – vallja be a könyvében. Ki lehet így is adni a fájdalmunkat?

– Ki. Bármiféle kreatív tevékenységben, amennyiben tudatosan tesszük. „És ami bennünk van, az kiélést követel. Ha nem vezetjük le, rossz helyen robbanhat ki, vagy gátlások zavarosságába vezethet. A legnagyobb művészet, hogy a vitalitásunkat a természettől megszabott módon és tempóban éljük ki” – mondta Selye János professzor.

– Ön mikor érezte szükségét ennek?

– Már egyetemistaként írogattam. Később két kanadai újságban is volt önálló orvosi rovatom. Aztán könyvet akartam írni, de igazából nem tudtam, miről szóljon. Egy költő páciensem azt tanácsolta, majd akkor kezdjek ezen gondolkodni, ha már tisztán látom, hogy mit akarok tanítani a világnak. Amikor rájöttem bizonyos dolgokra, összefüggésekre, például a figyelemhiány zavar gyógymódjára, már könnyebben utat törtek az írói ambícióim.

Műveimmel nem az orvosi szakirodalmat akarom gyarapítani, nekem mindig is az ismeretterjesztés volt a célom. És az, hogy érthető megfogalmazásban adjam tovább laikusoknak és profiknak, amit az életből ellestem és megtanultam.

– Aki fogékony a gondolataira, hamar a rajongóivá váltak. Szinte széttépik az előadásain, úgy követik, mint egy rocksztárt… Mit jelent önnek a népszerűség?

– Megtisztelőnek tartom. Hálás vagyok azért, hogy sokan értékelik a munkámat, és az előadásaim, a könyveim hatással vannak a követőimre. Persze szeretem ha tapsolnak, de közben csillapítom magam: nyugodj meg, fiacskám, nincs neked erre szükséged. Tudja, ha nem vagyok kiegyensúlyozott, abszolút nem számít, hányan rajonganak értem, attól még nem érzem jobban magam. Szerintem az emberek nem a személyemet, hanem az általam kimondott igazságot imádják – legalábbis ebben reménykedem. És ha megkérdezné a feleségemet, mindjárt megtudná, nincs olyan sok rajongani való tulajdonságom.

– Még akkor is kedvelik, amikor kíméletlenül szemébe mondja valakinek az igazságot?

– Akad, aki neheztel rám, de többségében hálásak az emberek. Abban tudok nekik segíteni, hogy megtalálják magukban, amit bennem látnak.

– Végig magyarul beszélgettünk. Nagyon jól beszéli az anyanyelvét. Hogyan tudta megőrizni ezt a kincset?

– Először is: imádom a magyar nyelvet. Sokkal érdekesebb és zamatosabb, mint az angol. Mindig olvastam magyar nyelvű könyveket, máig őrzöm például az Egri csillagok megkopott példányát. Amikor pedig családorvos voltam, a pácienseim tizenöt százalékát magyar emigránsok tették ki. Magyarországon addig nem ismertek, amíg az ezredforduló után meg nem jelentek itt is a könyveim. Előtte voltak, akik azt mondták, ilyen témára nincs szükség, most pedig már a második kiadásnál tartunk. Angolul írok, magyarul nem menne olyan flottul. Viszont a magyar verziót elolvasom, érdekes módon nekem bonyolultabbnak tűnik így a saját szövegem.

– Figyeli a magyarországi történéseket?

– Időnként igen. Vérzik a szívem, hogy így lezüllött a magyar futball. Mindig abban reménykedem, hogy nyerünk. Egyszer csak sikerül.

– Milyen érzések töltik el, ha Budapesten sétál?

– Otthon érzem magam. Szeretem a kulturális és a gasztronómiai csemegéket. Értem és kedvelem a magyarok lelkületét. Benne van a levegőben a stressz is, amit történelmi hagyományok táplálnak. Ahogy feltette a kérdését, mindjárt eszembe jutottak a Rákóczi megtérése című dal kezdősorai: „Hazámba vágyom, Duna–Tisza partja vár / Szebb ott az álom, szebben dalol a madár.”