Alávetett helyzettől a keleti kényelemig – női sorsok Afganisztánban

Noha a Pest megyei Kerepes városa nincs közel sem Kabulhoz, sem Iszlámábádhoz, sőt a kettő között sem találnánk rá félúton, mégis kevesen tudhatnak többet az iszlám világról, mint az itt élő, tavaly nyugdíjba vonuló Szabó István pakisztáni nagykövet és felesége, Emília főkonzul asszony, akik nyolc esztendőt szolgáltak a magyar nagykövetségen.

A Szabad Föld előfizetői, illetve rendszeres olvasói talán emlékeznek is arra a 2019. júliusi lapszámra, amelyben Csak Allah tudja, mikor lőnek címmel az akkor még nagykövet vendégeként riportot írhattam a magyar és pakisztáni mezőgazdasági és kereskedelmi kapcsolatokról. Akkor mindenhová szigorú rendőri biztosítással utaztunk, ráadásul azzal a négytonnás páncélozott és golyóálló terepjáróval, amely előtte 2014-ig éppen az afganisztáni magyar követségen szolgált Kabulban.

Egyik utunk során mesélte Emília asszony, amikor 2012-ben elfoglalták állomáshelyüket, akkor a követség biztonsági felelőse a kezébe nyomott egy flakon paprikasprét, hogy tartsa állandóan a retiküljében. Először jókorát nevetett rajta, de később, érzékelve a feszültséget és a kiszámíthatatlan helyzeteket, megértette az önvédelem fontosságát.

– Az iszlám országok többségében még kétségbe vonni sem szabad és illik a nők alávetett helyzetét, ők gazdaságilag, vallásilag és erkölcsileg is valóban a legkiszolgáltatottabb helyzetben élnek – mondja Szabó István, aki szerint most, hogy a tálibok visszavették a hatalmat, az afgán nők nem sok jóra számíthatnak.

Némi reményt az adhat számukra, hogy a nemzetközi szervezetek, potenciális donorok pénzügyi, gazdasági segítségére szüksége lesz a tálib adminisztrációnak, ezért némi engedményt kénytelenek lesznek tenni, vagy legalábbis néhány korlátozott jogkört meghagynak az elmúlt húsz évben élvezettekből. Ilyen például a tanuláshoz és a munkavállaláshoz fűződő joga az afgán nőknek.

– Ebben az új játszmában ugyanis az Európai Unió vagy más országok is megszabhatják a gazdasági és humanitárius segítségnyújtás feltételeit, például a nők helyzetének javításához. A táliboknak, ha nemzetközi elismertséget és együttműködést szeretnének a katasztrofális helyzetben lévő gazdaság és az állami adminisztráció működtetéséhez, szalonképes viselkedést kell mutatniuk a világ felé.

Nem nullázhatják le, amit az elmúlt húsz esztendőben az afgán nők kivívtak – magyarázza a nagykövet, aki egy osztályidegen második világháborús vadászpilóta gyerekeként jött el Győrből Pestre szerencsét próbálni, és lett belőle nemzetközi kapcsolatokból diplomázott, Lagosban, Kairóban, Brüsszelben a NATO-ban és az EU-ban is szolgáló magyar diplomata.

– Afganisztánban az elmúlt húsz esztendőben felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai, ha nem is egységesen, de többségükben nem akarnak burkában járni, nem akarnak kövezést, korbácsolást, kényszerházasságot, nemi erőszakot, helyette inkább tanulni és karriert építeni szeretnének. Talán kevesen tudják, hogy a Karzai- és Ghani-kormányzatok alatt a közelmúltban képeztek ki például afgán női vadászpilótákat, középvezetőket, sőt rendőrtiszteket is.

A magyar nagykövetségen dolgozó Mariam mesélte, a nők életét ezekben az országokban igazából az határozza meg, hogy hová születnek. A társadalmi csoportok között ugyanis nincsen átjárás. A szerencsésebbeket, mint ő is, akiknek van munkahelyük és városokban élhetnek, már nem szorítják annyira a megcsontosodott közösségi és vallási szokások, divatosan öltöznek, kevésbé tartanak rablástól, erőszaktól, gyilkosságtól. Az igazi választóvonal tehát szerinte a városok és hegylakók között húzódik.

A diplomata-házaspárral tett útjaim során sok mindent láthattam, például azt, hogy a magas sziklahegyeken, valamint a települési nagyurak, helytartók és imámok (iszlám vallási vezetők) önös, illetve hatalmi érdekeiből emelt diktatúra bástyáin csak nehezen és megkésve szivárog át a modern világ üzenete és gyakorlata.

A 220 milliós ország több mint fele nő. A teljes lakosságból az írástudatlanok száma súrolja a 100 milliót, akik közül minden második, azaz öt magyarországnyi a nők aránya. Ebből pedig az is következik, ha van is akarat a fejlődésre, az elszántságban csiga húzza az idő kerekét.

A hírportálok naponta több tragédiáról számolnak be, mint árengedményről. A nőkről sokfélét hallani a fényűzéstől a szegénységen át a kegyetlen erőszakig. Fényes nappal rabolnak fiatalokat, a nemi erőszak, a lányfuttatás, a nők fizikai fenyítése olyan velejárója az életnek, mint a napsütés.

A keresztény és más vallású hölgyeket megerőszakolják, adott esetben már 12 éves korában megtérítik, ezt követően pedig a helyi imám azonnal férjhez adja valamelyik felnőtt harcoshoz. Ha ellenkezik a lányka, megfenyegetik a családja kiirtásával, amit olykor, ha kell, meg is tesznek.

A pakisztáni Katolikus Konferencia igazgatója, Emmanuel Juszaf mesélte, ha iszlám lány merészel megszökni keresztény fiúval, akkor a család becsületbosszút áll: megkeresik a fiatalokat, és nem ritka, hogy mindkettőt megölik. (A muszlim lányt az apja és a fiútestvérei végzik ki.) Nyugodtabb törzsekben a fegyelmezetlen nő fölött az Idősek Tanácsa, a helyi öregekből és bölcsekből álló Jirga (zsirga) hoz bíróságként ítéletet, ami lehet botozás, elzárás, de lehet halál is, amit a közösség tagjai ellenvetés nélkül végre is hajtanak.

Ugyancsak hihetetlennek tűnhet mifelénk az a történet is, amit Joseph Arszad, Ravalpindi katolikus érseke mesélt: volt rá eset, hogy egy mindössze nyolcéves fiúcskát és testvéreit vádolták meg istenkáromlással (blaszfémia). Ez már akkora visszatetszést okozott, hogy még a bíró is a gyermekek mellé állt a perben. Két nap múlva megölték a bírót.

– Az ilyen és ehhez hasonló tragédiák nem függnek az országhatároktól, sokkal inkább és kizárólag csak az iszlám vallás és a helyi törzsi szokások keveredésétől, illetve sajátos alkalmazásától – mondja Szabó István. – Vegyük példának a pastukat, ők nagy számban élnek Afganisztánban és Pakisztánban is, tehát országtól, helytől függetlenül hasonlóak, olykor megegyezőek a törvényeik, az életmódjuk, a közösségi életük. Ebből is kitűnik, hogy a különbözőképpen értékelt és alkalmazott iszlám tételekből, illetve a saját törzsi hagyományaikból összegyúrt törvénykezés az, amit sáriának, azaz a kitaposott útnak neveznek.

Mivel nincsen az iszlámnak szervezeti hierarchiája, és az igazságszolgáltatás sem áll mindig a helyzet magaslatán, enyhe túlzással minden megtörténhet, hiszen a sáriába azt tesznek bele vagy azt vesznek ki belőle, amit akarnak. Mivel az állami igazságszolgáltatás a távoli vidéki törzsi területeken nagyon gyengén vagy egyáltalán nem működik, ezért a hagyományok a sária alkalmazásának kedveznek.

Példának okáért, ugye, miközben már nők is vezethettek a közelmúltig afgán vadászrepülőt és tanult hölgyek ülnek a pakisztáni parlamentben, eközben a hazánknál nyolcszor nagyobb országra mégis a nők kiszolgáltatottsága, a jobbágyalázat, röviden az önkény­uralomra hajazó feudális viszonyok jellemzőek. Vallási és gazdasági szolgasors az övék. Például a Shaikh Bhirko-térség helytartója, Laheer Minani elraboltatott két hindu nőt csak azért, mert kevés paraszt dolgozott a földjein. Bismillah Townban holtan találtak egy asszonyt, mivel muzulmán volt, három keresztény nőt gyanúsítottak meg azonnal a gyilkossággal.

Más településeken végrehajtott leszámolások során előfordult, hogy egy keresztény családot dobtak a téglaégető kemencébe. A kasztok és törzsek sajátos rendszereket hoznak létre: például a bradlik, vagy más néven a házassági csoport tagjai vérrokonságban élnek egymással, kizárólag saját közösségükön belül házasodnak. A korán és az imám tanításainak engedelmeskedve a nők nyilvános helyen, még az utcán sem mutatkozhatnak egyedül, általában otthon dolgoznak, esetleg, ha a szükség úgy hozza, mezei munkát végezhetnek a néptelen határban.

A férfiak nagy hangsúlyt fektetnek a termékenységre, elsősorban a fiú örökösöket szeretik, ugyanakkor kézben tartják az asszonyok testi-lelki irányítását. Még mindig elfogadott a többnejűség, ami persze a férjtől is szigorú erkölcsi és gazdasági fegyelmet követel, aminek nagyon sok iszlám nő elégedetten veti alá magát. A fiatalokat szigorú hagyományok szerint nevelik, sokszor nem szerelemből, hanem a családfők közötti megállapodások alapján házasítják.

A nemi erőszak, a terrorizmus, a háborúk és a családi viszályok kárvallottjai elsősorban a fiatalok, akik közül nagyon sokan kerülnek az utcára és próbálnak kéregetésből megélni. A ritkaságszámba menő árvaházak közül az egyiket, ahol több mint félszáz lányt nevelnek, a Swat folyó völgyében alapította az utolsó uralkodójuk unokája, Adnan Aurangzeb történész.

Megsegítésükre Emília konzul asszony összefogva pakisztáni gyárosokkal, illetve más országok nagyköveteinek feleségeivel, jótékonysági akciót szervezett és a rendezvényen összegyűjtött mintegy 4 millió forintnak megfelelő rúpiából konyhát építettek 2019-ben az árvaház javára.

A szerencsésebb csillagzat alatt született hölgyek ugyanakkor magas kerítés mögé rejtett palotákban parfümözik egykedvűen a fülcimpájukat vagy vásárlásokkal múlatják az időt. Nem csak Budapestnek, de Iszlámábádnak is, Kabulnak is van Rózsadombja, ahol, ahogy mondani szokás, „kőgazdag” üzletemberek NATO-dróttal védett porták fürdőmedencéiben vagy teniszpályáin mozgatják át magukat, miközben a kertben szitárzene szól, a nagykapuban pedig őrség strázsál.

Ugyanakkor 10 milliók naponta, ha egyszer esznek, míg például az egyik nagyúr Szabó István szőke feleségéért, ha asszonyai közé kerülhetne, kétezer szamarat, jó néhány falut és Rolls-Royce autót is megadott volna fizetségképpen.

– Sokaknak jut eszébe a tálibok 20 évvel ezelőtti kegyetlen rémuralma most, hogy az ideiglenes kormány hivatalba lépett – magyarázza a volt nagykövet –, hiszen közülük többen is tagjai voltak az akkori elnyomó hatalomnak. Kétségtelen, hogy az akkori vérengzésükre szorongva és félelemmel gondolnak vissza elsősorban az afgán nők. Ki lenne nyugodt a helyükben?

– Alig lehet véletlen, hogy a tálibok szóvivője éppen a New York-i toronytámadások napján jelentette be a kormányalakítást és vonták fel zászlójukat az elnöki palotára. Ez hasonló fenyegetésnek tűnhet, mint a nők újbóli megregulázása?

– Inkább üzenet Bidennek, hiszen a csapatkivonások befejezését az amerikai elnök hirdette meg szep­tember 11-re – mondja Szabó István. – A veszély és a félelem eszkalálódhat, hiszen a 320 ezres hadsereg elolvadt, szétszéledt, így még nagyobb a munkanélküliség, az éhínség és a bizonytalanság, mindez pedig a nőkre még több terhet rak, mert ott a család.

Ráadásul az afgánok nagy többsége a máktermesztéshez meg az ópiumkészítéshez ért, ezenkívül csak a gyilkoláshoz, az öléshez, esetleg a kereskedelemhez, de a rendszeres, folyamatos munkához már nem. Inkább a kalasnyikov ravaszán tartja az ujját, semmint sarlót és kalapácsot venne a kezébe. Erre mondta az egyik barátom, Rana Zahid Tousif textilgyáros, hogy a tudatlanság, a lustaság, a kényelem és az erőszak még a rossz kormányzásnál is ártalmasabb. Százezrek indulhatnak meg Európa felé, mert segélyből könnyebb megélni.

Valóban meseszerű, de találkozhattam a pakisztáni Iszlámábádban olyan tatabányai fiatalasszonnyal, aztán pedig egy felvidékivel is, akik már évek óta gondtalan házasságban élnek. Munkahelyen és áruházban a nőkkel előzékenyek, tisztelettudók, a hölgyek olykor csapatokba verődve mosolyognak, hosszasan válogatnak az áruházak polcai között, akár színes selyemruhát, akár arcukat takaró fátylat viselnek.

A 12 milliós Lahorban, a művészet és a kultúra városában ugyancsak pezseg a mindennapi élet, persze a számukra megszokott rendőrök és katonák felügyelete mellett. A Badshahi erőd udvarán diáklányok nevetgéltek, az egykor angol pompát sugárzó éttermek előtt luxusautók ajtói csapódtak.

Borzasztó is összevetni mindazzal, amit néhány száz méterrel odébb látni a szegénykolóniákon vagy külvárosi telepeken. Az ablaktalan tákolmányok – ahol olykor együtt laknak a tyúkkal, kecskével – beáznak, a sikátorok szűk utcáin hömpölyög a szennylé, hátán papucs, pelenka, kóláspalack kavillázik. A víz ihatatlan, a fertőzés mindennapos. A szemétdombokat majmok, varjúk és vaddisznók lepik el, az utakon szamár, bivaly, motor és autó kerülgeti egymást.

Az élet tarkasága már csak ilyen – mondhatja bárki, de ez több annál. Ráadásul még abból a kevésből is, ami errefelé az embereknek jut, még abból is a legkevesebbet a nő, az asszony, az anya kapja: ő áll a sor végén, ahogyan az évezredes vallási tanításokban írva vagyon. Ne szóljon, hallgasson, legyen engedelmes! A tanítások szerint él, de fölöttük áll: szül, gondoz, nevel, aggódik, miközben kissámlin ülve kanalazza a maradékot. Hátat fordíthatna ennek az egész szégyenteljes kavalkádnak, de tudja, akkor nem lenne többé emberi színjáték Isten földi birodalmában.

Mindezt talán egy 35 éves csinos lelkész asszony, Tabita Jalal fogalmazta meg a legszebben az egyik keresztény kolónia templomában: „A régmúlt és a jelen egyszer összebékül, csak idő kell hozzá. A templomba is kik járnak? Az asszonyok, a lányok meg a gyerekek, mert ők a világ igazi jövője.”

Úgy legyen!