Mindenki maradjon a saját élőhelyén!

Fürge rókalábak, surranó kis árnyak a kertünkben, sétálgató vaddisznó a Margitszigeten, szarvasok és őzek az utakon – egyre közelebb merészkednek a vadon élő állatok az emberlakta területekhez. Sőt, a legfrissebb hírek szerint egy szürke farkas a napokban Svájcból sétált hazánkba. Földvári Attilát, az Országos Magyar Vadászati Védegylet főmunkatársát, az Országos Magyar Vadászkamara szóvivőjét kérdeztük, hogy mit tegyünk a vadak közelségében.

Ország-világPuskás Kati2023. 02. 27. hétfő2023. 02. 27.

Kép: Földvári Attila Országos Magyar Vadászati Védegylet Sajtókapcsolatok, kommunikáció főmunkatárs 20230209 fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Mindenki maradjon a saját élőhelyén!
Földvári Attila Országos Magyar Vadászati Védegylet Sajtókapcsolatok, kommunikáció főmunkatárs 20230209 fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Januárban az a hír borzolta a kedélyeket, hogy egy vaddisznó tévedt a Margitszigetre, amelyet aztán három lövéssel terített le egy vadász. Felmerül a kérdés, hogy ki és milyen engedéllyel lőhet ilyenkor?

– A kárt okozó vad elejtésére egy kormányrendelet vonatkozik, amely meghatározza, hogy ki és milyen engedéllyel lőheti le ezeket az állatokat. Ilyen elejtésekre csak a rendőrség adhat engedélyt, és – bár a jogszabályok értelmében más is végrehajthatná – gyakorlatilag minden esetben vadász végzi el a feladatot, felkérésre, miután tájékoztatják a lakosságot, hogy mi fog történni. Tehát, ha úgy ítéljük meg, hogy veszélyes vagy beteg vadat látunk, célszerű a rendőrséget értesíteni, és ők tudni fogják, hogy mi a teendő a továbbiakban.

– Az állatvédők szerint humánusabb lett volna a befogás vagy a kábító lövedék. Elképzelhető ilyen esetekben ez a fajta alternatív megoldás?

– Lakott területen sajnos még mindig az állat lelövése a legbiztonságosabb módszer, ugyanis a potenciálisan veszélyes vad ártalmatlanná tétele mihamarabbi megoldást kíván, hogy senki ne sérüljön meg.

Az altatólövedék esetében az a gond, hogy az elkábításhoz szükséges szer csak engedéllyel tartható, és rendszerint állatorvosok birtokolhatják. Továbbá nehezen megállapítható az is, hogy mekkora dózisra lenne szükség: ha túl sok hatóanyag kerül a lövedékbe, az állat elpusztul, ha pedig túl kevés, akkor nem kábul el, és tovább – sőt lehet, hogy még jobban – veszélyezteti az emberek épségét. Ráadásul a szer nem azonnal hat, ezért akár az autók elé is kirohanhat a kábult állat, ezzel közlekedési balesetet idézve elő.

Szintén probléma, hogy az altatólövedék kilövésére használt puskának – légfegyver lévén – jóval kisebb a hatótávolsága, mint egy vadászpuskának. Nem egyszerű és nem biztonságos közel merészkedni egy vaddisznóhoz, ráadásul a lövés felbőszítheti és agresszívvá is teheti az állatot, ezzel veszélybe sodorva a lövést leadó személyt.

A csapdába csalás meg az időtényező miatt nem járható út, amikor azonnali megoldásra van szükség: a befogás napokig vagy akár hetekig is eltarthat. Ráadásul azért sem jöhet szóba, mert nincs garancia arra, hogy városi környezetben egy állatot élelemmel be lehet csalni egy ketrecbe, hiszen talál ott bőven elég táplálékot.

– Egyáltalán, miért jönnek be ezek az állatok a lakott területekre? Mit tehetünk a kertünket károsító vadak ellen?

– Nem egyedi eset, hogy egy vadállat a városban bóklászik, sőt az elmúlt években elég gyakran előfordul. Bár az is lehet, hogy korábban is bemerészkedtek, csak kevesebb fotó készült róluk. Talán azért találkozunk a korábbinál többször ezekkel a hírekkel, mert a széles körű internet- és okostelefon-használat következtében gyorsan terjednek az esetekről készült felvételek, azzal együtt, hogy az utóbbi évtizedekben valóban felgyorsult az egyes, stresszt, valamint az ember közelségét jól tűrő fajok urbanizálódása.

Meglepő lehet, de valójában mi vonzzuk be őket három dologgal: búvóhellyel, „étellel”, „itallal”. Ugyan a szagunkat sem bírják – számukra büdösek vagyunk –, de köszönettel elfogadják, amit adunk. Ha a vaddisznóról beszélünk, egy elhagyatott, gazos telek például tökéletes búvóhely, bármelyik vízelvezető árokban, pocsolyában, kátyúban találnak vizet, a kukák, komposztok és a locsolt gyepen megjelenő csigák pedig tökéletes táplálékforrást jelentenek számukra.

A védekezés egyszerűbb és költségesebb módja, ha jó minőségű, vadbiztos kerítést építünk a portánk köré. Hosszú távon kifizetődőbb, mint, mondjuk, évente újra csináltatni a megrongált öntözőrendszert, nem beszélve az egyéb rombolásokról.

Összetettebb feladat az őket bevonzó források – búvóhely, táplálék, víz – megszüntetése. Ehhez bizony szükség lehet a lakosság és az önkormányzatok összefogására is, hiszen vannak gazdátlan, elvadult közterületek is. Nem mindig egyszerű kompromisszumra jutni. Pest megyében fordult elő, hogy két pártra szakadtak egy település lakói. Akik az utcának azon a felén laktak, ahová rendszeresen bejárt garázdálkodni a vad, a lelövésüket szorgalmazták, a másik oldalon lakók pedig tiltakoztak ez ellen. A vadászok társadalmi megítélése is hasonlóan kétesélyes: egyesek szemében „gonosz” vadász az, aki lelövi a szegény állatokat, mások szemében pedig az, aki nem lövi le a kárt okozó állatokat.

– Igen, a vadászat még mindig gyakran egyértelműen „gyilkolásnak” tűnik egyesek szemében, hol­ott a vadgazdálkodás a természeti egyensúly megőrzésének fontos része…

– A vadászok megítélése – habár általánosságban semleges vagy enyhén pozitív – sokkal rosszabb, mint például a horgászoké, holott ők meg halakat „ölnek”. Csak a hal nem olyan cuki, mint az őz vagy a szarvas. A vadgazdálkodás feladatait nem feltétlenül látják át az emberek. A rendszerben a vadászat csak egy természetkezelési eszköz, amellyel a vadállomány egyensúlyát tartjuk fenn.

– Akkor most térjünk át a vadállomány életterületére. Mi a teendő, ha elgázolunk egy vadállatot?

– Azt szokták mondani, hogy nem a szarvas megy át az úton, hanem az út megy át az erdőn. De ez mit sem változtat a tényen, hogy legyünk óvatosak, hogy elkerüljük az ütközést, mert egy ilyen karambol nemcsak hatalmas kárt tud okozni a járművünkben, hanem emberéletet is követelhet. Egy ilyen eset a polgári törvénykönyv értelmében az úgynevezett veszélyes üzemek találkozása, és ha már megtörtént a baj, hívjuk a rendőrséget, ők tudják, mi a teendő, ők értesítik majd a vadászatra jogosult szervezetet, jellemzően vadásztársaságot. Egyet ne tegyünk soha: ne vigyük el az elütött vadat, az ugyanis lopásnak számít, mert az elpusztult állat a területileg illetékes vadásztársaság tulajdona, ezért az elvitele lopás.

– Mi a helyzet, ha túrázás, séta, esetleg kutyasétáltatás közben találjuk szembe magunkat egy vaddisznóval? Mennyire kell félnünk, és hogyan védekezhetünk?

– Viszonylag kicsi erre az esély, mert messziről megérzik a szagunkat, meghallanak bennünket, és kerülik a találkozást. Idehaza rendkívül ritkán, néhány éves távlatokban történik egy-egy vaddisznótámadás, s ha mégis létrejön, az szinte kizárólag az emberi felelőtlenségre vezethető vissza.

A vaddisznó nem akar tőlünk semmit, kitér az utunkból, ha jövünk. A kutyasétáltatás is veszélytelen, ha pórázon vezetjük az ebeket. Ez esetben kicsi az esély arra, hogy felzavarjanak egy-egy agyarast, hiszen a vaddisznó közeledtük első távoli jelére is kereket old. Azonban, ha házi kedvencünk szabadon kószálhat a fák között, nagyobb az esély egy véletlen találkozásra. Ilyenkor az ijedt csahos visszafut hozzánk, és követheti a vad – amelyik bizonyosan gyorsabb nálunk, így bennünket is megsebesíthet.

Ha úgy látjuk, hogy mégis közeledni akar felénk egy vaddisznó, akkor a kimért, de tempós hátrálás a legjobb, amit tehetünk. Ne fordítsunk hátat az állatnak, lévén, így látjuk, ha mégis utánunk akarna jönni.

Nagyobb a veszély, ha csíkos hátú kismalacokat látunk. Semmiképpen ne közelítsük meg azokat, ugyanis borítékolható, hogy a közelben van a koca is, s utódja legkisebb sivítására rögvest előkerül, és mindenáron megvédi a kicsiket. Távozzunk, amilyen gyorsan csak lehet, mielőtt előkerülne a koca.

– Azt mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Öreg néne is gondozta, szeretgette az őzikéjét. Mit csináljunk, ha elhagyottnak tűnő kis állatokat ta­lálunk?

– Bármilyen cukik és bármennyire is elesettnek tűnnek, hagyjuk őket békén. Vissza fog értük jönni az anyjuk, de ha megérzi rajtuk az ember szagát, nem fogja gondozni többet. Ha pedig magunkkal visszük őket, és megpróbáljuk felnevelni vagy valamilyen állatmentő szervezetre bízni, komoly gondot okozunk, ugyanis nem olyan egyszerű ilyen kis állatokat életben tartani és felnevelni. Az őzbak pedig ivaréréskor kimondottan agresszívvá válik, és minden további nélkül megtámadhatja a megmentőjét. Hagyjuk meg az állatokat a saját élőhelyükön, ne avatkozzunk a természet rendjébe!