Véres gyertyaszentelő

Az 1848. márciusi eseményeket nemcsak a bácskai magyarok, hanem a szerbek is üdvözölték, lehetőséget láttak nemzeti törekvéseik elérésére. Az Újvidéken összegyűlt szerb népgyűlés petíciót fogalmazott meg, amelyet elvitt a pozsonyi országgyűlésre. A kérvény a szerbek nemzeti elismerését és a határőrvidéki feudális viszonyok felszámolását tartalmazta többek között, a küldöttség vezetője, Aleksandar Kostic pedig elmondta: „Méltóztassanak minket testvéri karjaik közé, mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.”

Kossuth világossá tette számukra, hogy a magyarok tiszteletben tartják a szerbek nemzetiségi jogait, szabadon használhatják nyelvüket egyházi és belügyeikben, iskoláikban, azonban mint nemzet elismerésére nem számíthatnak, hiszen Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar. Batthyány Lajos miniszterelnök pedig türelemre intette a szerbeket: „Legyenek türelemmel, a szabadság fája a szerbeknek is megtermi gyümölcseit.”

Hiába hallgatta meg az alsótábla a szerbek követeléseit, amelyek közül egyeseket teljesítettek, és foglalkozott velük a kormány, ez nekik kevés volt. A májusi karlócai népgyűlésen kikiáltották a Szerb Vajdaságot, és fegyverkezésre szólították fel a szerbeket. Az etnikai háborúk nyáron már meg is kezdődtek.

Nincsenek észérvek

Bécs kiemelten támogatta Josif Rajacic pátriárkát, a felkelők közé rengetegen érkeztek a Szerb Fejedelemségből, majd a sereget szerb–osztrák hadtestté szervezték át, ezzel egyértelműen a bécsi udvar érdekeinek alárendelve. A harcok váltakozó sikerrel folytak a Délvidéken, 1848 decemberében azonban a legtöbb honvédcsapatot kivonták, mivel nyugati irányból Windischgrätz megtámadta az országot.

A Kuzman Todorovic vezette szerb–osztrák hadtest így egymás után szállta meg a védtelenül maradt városokat. A zentaiak ebben a helyzetben is elutasították a szerbek megadási felhívását, és a Szabadkáról odaküldött Demcsa János nemzetőr megpróbálta megszervezni a védelmet, a nők és gyermekek kimenekítését. Demcsáról azonban kitudódott, hogy görögkeleti vallású és szerb származású. Egyesek azt hitték, hogy a szerbek kezére akarja adni a várost, ezért a feldühödött tömegek felkoncolták.

Levágták és kitűzték

Február 1-jén újabb megadási felhívást vittek a zentaiaknak. A követeket felkoncolta a nép, mire másnap megérkezett a szerb–osztrák sereg. A parancsnokságot átvevő Majoros István az elsők között menekült el, viszont akik a városban rekedtek, szörnyű időket éltek át ezután. Az átvonuló ellenséges sereg kétnapos szabad rablását követően a helyi, zentai szerbek balkáni kegyetlenkedésbe kezdtek:

„22. Hegedűs Szalonnás Pál hitese vallja, hogy ő látta, mikor Mito szűcs két embert agyonlőtt, őtet Arkádia molnár vasvillanyéllel fejbe ütötte, hárman is rajta erőszakot tettek, úgy hogy terhes lévén, gyermekét is elszülte. (…) 34. Rusai Jósef és hitese vallja, hogy ő 38 embernek kényszerítve volt fegyver között fejüket elvágni, hitvesét Nyuczkó fia fertőztette meg.” (Részletek a jegyzőkönyvből.)

Két hétig tartott a zentai mészárlás, hozzávetőleg 2000-2800 embert öltek meg. A lakosságot kényszerítették, hogy az elhunytak fejét levágják, közülük párat a Szentháromság-szoborra tűztek ki. A borzalmak a következő hetekben is folytatódtak, rengeteg embert megbotoztak, legkevesebb 50-60 ütést mértek valakire, amelynek következtében sokan megnyomorodtak; asszonyokat, leányokat, gyerekeket erőszakoltak meg.

Pórul jártak a szerbek

Zentát 1849. március 22-én foglalta vissza a magyar honvédség. Perczel Mór tábornok vezetésével azonnal vésztörvényszéket állítottak, a kegyetlenkedésért 47 embert ítéltek el és lőttek agyon. A magyar áldozatok emlékére 1893-ban állítottak emlékművet a zentai temetőben.

A II. világháborúban Tito partizánjai által elkövetett magyarirtás mellett erről az esetről sem feledkezhetünk meg. A délvidéki szerbek a korhoz képest széles körű kisebbségi jogokkal rendelkeztek, nem kevesebbel, mint ma a vajdasági magyarok, és ahogy Batthyány Lajos mondta, továbbiakra számíthattak. Ahelyett, hogy a magyarok és a szabadság pártjára álltak volna, a bécsi udvarral szűrték össze a levet, és eszüket vesztve rontottak neki a velük élő magyarságnak.

Szomorú következménye mindennek, hogy Zenta városa csaknem teljesen kihalt ekkor, még tűzvész is pusztította a várost.

A hatalmas emberi és anyagi károkon túl pedig rendkívül kiélezetté váltak az etnikai viszonyok. Noha a magyar szabadság ügye Világosnál elbukott, de a Bécs pártjára állt szerbek sem kapták meg azt, amit akartak. A létrehozott szerb vajdaság ugyanis nem csak az övék volt, rendkívül vegyes lakosságú tartományt hozott létre számukra a Habsburg-hatalom.