Egy félelem anatómiája

Szétvetett lábbal álló, arcokat vizslató Carabinieri, Police, Local Police feliratú egyenruhások tündöklő változatosságát látom a palermói – a Cosa Nostra bűnszervezet által meggyilkolt – Falcone és Borsellino bírókról elnevezett repülőtéren. Miénk a 21.15 perces járat. Akár egy üvegfalú homokórában a homokszemcsék, úgy peregnek át a bőröndleadáson, majd becsekkoláson az európai célpontokra és olasz településekre: Milánóba, Firenzébe, Veronába, Rómába tartó emberek.

Miután végigcaplatunk a hosszú-hosszú folyosókon, szinteltolódást kiegyenlítő mozgólépcsőrendszereken, és időnként áttörjük magunkat az embertömegen, végül a beszállókártyáinkat beolvassuk egy üvegzáras kapunál. Innentől szlalomozásra kényszerítenek a vizsgálókhoz, átvilágítókapukhoz vezető, rafináltan kiépített szalaglabirintuson, az övemet, pénzeimet, irataimat, órámat és műszaki ketyeréimet a futószalagos ládába helyezve engednek át, de a csizmákat, magas szárú cipőket is levetetik az emberekkel. Értelemszerű, fő a biztonság.

Már lement a nap, de jól kirajzolódik a távoli kifutópálya vékonyka csíkja, ahogy végigfut egy nagy hegy, a Monte Pecoraro előtt, az üvegablakoktól innen pedig az egész napba belefáradt emberek várják az idő múlását. Az előttünk induló géphez a Rómába tartó embereket, miután repülőjegyeiket ellenőrizték, kiengedik a magas folyosón az üzemi terület szállítóbuszai­hoz. Telnek a percek, túl sok ideje várakoznak ott, majd valami felfoghatatlan történik: visszafelé araszolnak, merthogy a repülőgépük nem érkezett meg… Csak lassan tudatosul bennem, hogy ez valami rettenetes dolgot is jelenthet… De nem mondja senki senkinek, hogy mi történt. És várakozunk mi is, 350 ember, miközben a repülőnknek már fel kellett volna szállnia, de az sincs sehol.

Hermetikusan lezárták a repülőteret. Tehát ezért a tengernyi rendőr!? Eltelik fél óra, semmi további tájékoztatás, aztán még egy, lassan azt rebesgetik, hogy elromlott a leszállópálya radarrendszere. Aztán éjfélre írják ki a felszállást, majd SMS-t kapunk, hogy buszok jönnek értünk, és csak másnap délben indulhatunk haza. De az éjféli felszállás is kint marad a reptéri információs táblákon, nincs ember, aki tájékoztatna minket. Mi is az igazság! Többen lesietnek az indulási oldali információs pultokhoz, de azok sincsenek képben a történtekkel kapcsolatosan, a visszatérő magyarok és olaszok pedig elmondják a nagy semmit a nemzettársaiknak. Aztán egyre többen a mobiltelefonokra érkező üzeneteknek hisznek, és elindulnak az indulási oldalra – ott tájékoztatnak arról, hogy buszokkal visznek majd a „kényszerszállásainkra”. Hüledezve vesszük tudomásul, hogy feladott bőröndünket ki kell váltanunk, és muszáj magunkkal vinnünk. Azaz mintha most érkeztünk volna meg Szicíliába, a futószalagról le kell emelnünk a narancssárga Samsonite-ot. Ez azt jelenti, hogy újra be kell csekkolnunk, és megint áteshetünk a biztonsági ellenőrzésen, mint korábban!

Akár egy üvegfalú homokórában a homokszemcsék egyike, miután végigcaplatunk a hosszú-hosszú folyosókon, szinteltolódást kiegyenlítő mozgólépcső-rendszereken, már látjuk, hogy nincs embertömeg, hiszen hermetikusan lezárták a repteret, a beszállókártyáinkat beolvassuk egy üvegzáras kapunál. Innentől szlalomozásra kényszerítenek a vizsgálókhoz, átvilágítókapukhoz vezető rafinált szalaglabirintuson, az övemet, pénzeimet, irataimat, órámat, és műszaki ketyeréimet a futószalagos ládába helyezve tartóztatnak fel, és egy mitugrász olasz biztonsági ember nem akarja átengedni a már korábban, az előző becsekkolás után, a vámmentes területen vett pisztáciakrémünket, szicíliai süteményeinket, majd a blokk bemutatását követően, az előző becsekkolás után, a vámmentes területen vett kólámnál akadékoskodik, mire azt mondom magyarul: na, elmész te a francba!

*

Terrasiniben jó kis apartmanunk volt. Második emeleti kégli, kotyogót és darált kávét készített be Margherita asszony. Szemben is lakóházakat látni, a minierkélyeken mindenhol ott a kerekeken tolható grillalkalmatosság, csak ha sütnek, arra szükséges ügyelni, hogy a kolbászkákat ne fújja el a tenger felől fújó szél, illetve ne vegye csőrébe egy zuhanórepülésben érkező, éhes sirály. Jobbra nézve kéklik a tenger. A bérelt autó falta a kilométereket, így eljutottunk San Vito lo Capo városába és világítótornyához, Erice középkori kővárosá­ba, Trapani halászvárosába és Scopello romantikus szikláihoz, és lementünk egy öbölbe ahhoz a házhoz, ahol Catherine Zeta-Jones és Brad Pitt járt az Oceans Twelve forgatásán. Aztán következett Palermo, ahol a GPS-koordináták alapján kerestünk „ingyenes parkolóhelyet” Szicílián élő magyarok ajánlására.

Nos, elég kemény környék volt az a Capo piac övezetében, szemét mindenhol, a romos házak között egy kosárlabdapályát is láttam, amelynek műgyepét felszaggatták, becslésem szerint öt-hat éve pattogtattak ott utoljára labdát. Kellemes meglepetés volt egy Tüköry bárt látni, emlék becsben tartott hazánkfiáról, aki igazi „hadi szerencsejátékosként” Garibaldi hű szárnysegédje volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejében az első békési zászlóaljba került a tizennyolc éves Tüköry Lajos, később az 55. zászlóaljhoz, amely az erdélyi harcokban szép sikereket ért el. Itt léptették elő hadnaggyá, majd főhadnaggyá. A világosi fegyverletétel után Tüköry is belépett a török hadseregbe 250 közlegény és 74 tiszt társaságában. A krími háborúban tanúsított hősiességéért őrnagyi rangot kapott.

1860-ban Tüköry Lajos csatlakozott Garibaldihoz és a palermói felkeléshez. Itt megsebesült, a térdét roncsolta szét egy golyó, emiatt amputálták a lábát, de az életét mégsem tudták megmenteni. Temetésén maga Garibaldi tábornok mondott beszédet. Emléke Olaszországban, ezen belül Szicíliában elevenen él. Palermo egyik főútvonalát róla nevezték el (Corso Tuköry), a Tüköry laktanya falán magyar és olasz nyelvű márványtábla látható, a Giardino Garibaldiban (Garibaldi-kert) 1937-ben felavatott szobor őrzi emlékét.

Egyébként lenyűgözött Palermo belvárosa, a Normann Palota, a színház és a sétálóövezet környéke. Szintúgy a később meglátogatott Mondello beach, a palermóiak kedvenc pihenőhelye: mivel péntek volt, helyi középiskolás csapatok, turistahad, a télikabátjuktól, gönceiktől megszabaduló napkúrázók és bátor fürdőzők jellemezték. Esténként étteremről étteremre jártunk Terrasini kisvárosában, ahol még Michelin-csillagos hely is akad. Csillag ide, csillag oda, más helyek nyűgöztek le, az al Buon Gusto, a Rustico és U la la pisztáciás pizzakölteményei, exkluzív hamburgerei.

Este a Barinellóban Negroni grófra emlékeztünk. A Negroni egy vérbeli kevert ital, melyben a Campari, a gin és az édes vermut egyaránt fontos szerepet játszik. Talán ezért, talán más okból, de a Negroni koktél már évek óta ott van a világ legnépszerűbb kevert italai között, a Drinks International szerint például már messze lekörözi az Aperol Spritzet, a Mojitót, de még a Manhattant is.

Camillo Negroni gróf volt a világon az első, aki ilyen finomságot fogyasztott, méghozzá egy ott dolgozó, Fosco Scarselli nevű egyszerű csapos jóvoltából, aki a firenzei Cafe Casoniban szolgált. Az eset 1919-ben vagy 1920-ban történt, amikor a gróf egy nehéz napon besétált az említett helyre, majd arra kérte Foscót, hogy az addig megszokott Americano koktélját egy kicsit erősítse fel, mert szüksége van rá. Így történt, hogy a vermut és a Campari mellé nem szóda került, hanem tömény gin, ami annyira ízlett a grófnak, hogy legenda született.

Itt, a Barinellóban nagy sikerem volt, amikor egy óriási termetű törzsvendéget vállon veregettem, majd a mobilfordítóból lesve a „stringa” szóval arra figyelmeztettem, hogy el fog esni. Aztán a szavakkal irányítható, Alaxa névre hallgató zenegépet figyelve szóltam a bármixernek, hogy kérje Luca Carbonitól az Una grande festa című számot, majd Sfera Ebbastától a Cupidót. Az olasz előadók nevét hallva örömünnep tört ki, megbecsülésem módfeletti volt.

*

A közlekedésről egy szóban: rettenetes. A palermói bevezető utakon úgy lesz négy sávból három, illetve háromból kettő, hogy az elválasztó vonalak nincsenek felfestve. Körforgalomban, és amikor nekem van elsőbbségem, nagyon valószínű, hogy azt nem adják meg nekem. Többször láttam, hogy ellenkező irányba indexelt valaki, mint amerre fordult, a zebrán vagy a sávban való megállás, autó otthagyása természetes dolog.

Lázban tartja manapság az olasz közvéleményt a Szicíliát Olaszországgal összekötő híd terve. A római kormány elfogadott egy rendeletet, mely újraindítja a Messinai-szoroson átívelő, hatalmas függőhíd építését, és ez a téma a televízió műsorait és az újságok írásait nézve, ottlétünk alatt is uralta a nyilvánosságot. A Giorgia Meloni vezette jobboldali olasz kormány a több milliárd eurós projektet kulcsfontosságúnak tartja az ország régiós befolyásának növeléséhez és a szegényebb déli régió gazdasági fejlődéséhez. Az olasz parlamentnek március közepétől 60 nap áll rendelkezésére, hogy a kormány által elfogadott rendeletet törvénnyé alakítsa. A 3666 méter hosszú messinai híd a világ leghosszabb függőhídja lenne, naponta 4500 gépjármű és 200 vasúti szerelvény haladhatna át rajta, és a tervezők szerint elviselne egy, a Richter-skála szerint 7,1-es erősségű földrengést és óránként 200 kilométeres sebességű szélvihart is.

A szicíliai Messinát a szárazföldön fekvő Reggio Calabriával összekötő híd tervét már az ókortól dédelgetik Itáliában. A rómaiak a Karthágó ellen viselt pun háborúk idején csónakokból akartak pontonhidat építeni, amelyen Metellus római konzul harci elefántjai kelhettek volna át, de kudarcot vallottak. Terveik közt szerepelt egy csónakokból és hordókból álló híd, az kapcsolta volna össze a mai Olaszország „lábát” a „labdával”. A XIX. század végén pedig az vetődött fel, hogy alagutat építenek a messinai tengerszoros alatt. Az építkezés 2024 közepén kezdődhet. A projekt menetrendjét és költségvetését még nem hozták nyilvánosságra, de a korábbi becslések szerint megépítése legalább 6 évig tartana és 8,5 milliárd euróba (3315 milliárd forint) kerülne.

*

Várjuk a többnyire Budapestre készülő olaszokkal együtt azokat a buszokat, amelyek a légitársaság szavatolása következtében a palermói szállásainkra vinnének bennünket. Holtfáradtan képzelem azt, hogy egy csótányos panzióban vetnek ágyat nekünk, aztán két-három – a repülőtér teljesen más részén parkoló – buszhoz terelnek minket. A fiatal sofőr egész úton headseten beszél valakivel, nyugodtan, lassan ejti a szavakat, gyönyörű ez az olasz nyelv. Elérjük a város vonzáskörzetét, majd határát, átvágunk a piaci negyeden, majd pompás terek mellett hajtunk el.

Egy négycsillagos grandhotelnél parkol le, álomszerű, ahogy bőröndömet húzom a macskaköveken, majd berendezkedünk a fényűző szobában. Éjfél a sétálóutcában, vacsora egy helybéliek által is látogatott kifőzdés helyen, rá is lépek véletlenül egy környékbeli, borjúnyi kutya farkára. Olasz sör, omlós husikák, Negroni grófra is koccintunk, hajnali egykor betekintést nyerünk egy terecskén ezreket megmozgató utcabálba.

Amiről este a reptéren érthetően hallgattak, azt az angol Daily Mirror írja meg reggelre, hogy bombariadó volt. Egy Rómából Palermóba tartó gépet fenyegettek meg, amely leszállhatott még a Falcone e Bor­sel­linón, ám onnantól zárlatot és hírzárlatot rendeltek el, s a többi gépet Cataniába irányították. Mivel a miénk le sem szállt az érkező utasaival, amúgy sem indulhattunk volna útra.

Ajándék éjszaka volt ez. Csak a fél üveg kólám bánta a kis mitugrásznál.