A foci szeretete örök

Kiflicsücskös szép napot! Azt hittem, a szári Royalban minden helyi ász fényképe ki van rakva, de oly nagyot tévedtem.

Az egykori Jó szerencsét presszóban, ahonnét a méregerős hajnali fekete után évtizedekig jártak munkásbusszal a környékbeli bányákba az emberek, most, 2020-ban a gyufa húsz forint, a nyalókagömb száz, a kávé pedig száznyolcvan, nincsenek ugyan fényképek, de mindenki emlékszik Hájó, Tatek, Bendzsó, Bimbó, Albi és a töb­biek hőstettére, hogy megnyerték az utolsó Szabad Föld Kupát 2003-ban a Puskás Ferenc Stadionban!

A pályán gyülekezünk, hogy tizenhét év elteltével visszaemlékezzünk az Enese SC elleni 3-1-es győzelemre. Először Házenfratz Gábor (Hájó) érkezik. Tizenhét éve ezt mondta a mérkőzés harmincegyedik másodpercében a kommentátor:

„Micsoda kezdés, te jó ég! Ritkán látható korai gól, mert először mindig kóstolgatni szokták egymást a csapatok.”

– Hát megkóstoltuk őket rendesen. Egy gyors kérdés, a csülkös körömpörköltet szeretitek? Anyám csinálta, meg kell majd enni – mondja, miközben kezet szorít. Te jó ég! Ennél jobb kezdés egy riportban van-e?

– Én lőttem az első gólt, mert akkor még tudtunk futni. Huszonnyolc éves voltam, egy nagyáruház raktárosa az átvételen – mondja. Most hét–nyolc autóval alvállalkozó egy futárszolgálatnál. A koronavírusos időszak ezer és ezer munkát ad. Megy a szekér. Megcsörren a telefonja, mielőtt felveszi, azt mondja: a prezident az.

– Zsolti, itt vagy?

Leteszi a telefont, s magyarázza: – Orbán Zsolti akkor Felcsúton focizva a gyúrónk volt, most ő a klub­elnök.

De előtte Iváncsik László (Tatek) is megérkezik, ő volt akkor a csapatkapitány. Ma kőművesvállalkozó. Olyan a kézszorítása, mint a satué. Egy évre előre van munkája, Balatonfüredtől Szentendréig dolgoznak. Oly népszerűek, hogy esténként imára kulcsolják a kezüket a megrendelők, hogy a brigádjával a rég megbeszélt és várva-várt időben érkezzen.

– Baráti kör tagjai voltunk akkor, s a mai napig vagyunk is. Tökéletesen megbeszéltük, hogy ki mit csinál a pályán. Nem volt recept, egyszerűen elnéztem a mintát a régi öregektől. A fociikonjaink magyarok voltak, például a Szabó Tibi, aki itt a szári csapatban középhátvéd volt. És akkor a pályán valahogy jobban feltaláltuk magunkat.

Rettentően jó sodrású mérkőzés volt az a Magyar Kupa döntője előtt a Puskás Ferenc Stadionban. A YouTube-on meg is lehet nézni. Az irama minden fennhéjazás nélkül egy Barcelona–Real Madrid tétmérkőzéshez hasonlítható. Érdemes a kommentátor mondatait felidézni. „Azok, akik szeretik a jó focit, pontosan ilyen összecsapásra vágynak.”

„A hetedik percben járunk, lassan már több minden történt, mint egy átlagos NB I-es mérkőzésen.” „Házenfratz Gábor, az egy szem csatár roppant veszélyes, gólérzékeny. Ezt már be is mutatta.” „Eltelt tíz perc, nagyon jó a meccs.” Aztán megállapítja: „Szélesebb ez a pálya, mint otthon, a községben.”

És akkor, az első félidő vége előtt, a játékidő 44. percében a szári Iméli László (Bimbó) a hálóba talált. Szár KSE–Enese SE 2-0.

Lacza Albert (Albi) akkor is vezetőedzője volt a Fejér megyei falu csapatának, s most is az. Itt olyan a kispad, mint a szegénység, örökös – mondja nevetve Száron, emlékező gyűlésünkön a kispadnál.

– A stadionban megült a meleg. Akár egy katlan. Szakmai titok, de elmondom, hogy amikor az első fél­idő után bementünk, a jobb oldali védő alsónadrágra vetkezve, a stopliját le sem rúgva bement a zuhany alá, mert úgy érezte, hogy vége lett a mérkőzésnek. Nem bírom, nem bírom, meghalok – mondogatta. Szóval a levegőért kapkodva felvilágosítottuk, hogy hátra van még egy félidő.

– Bár az edzőképzőn a manchesteri iskola volt a jó példa, akkor a magyaroktól lehetett a legjobban tanulni. Mentálisan mindenképp könnyebb volt. Mi jobban szerettünk focizni, igaz, akkor nekünk nem volt számítógépünk, ami elvonta volna a sporttól, a mozgástól a figyelmet. Futballoztunk a grundon, és akármilyen göcsörtös volt a mező, csak leraktunk négy téglát, és játszottunk. Sajnos most nincs magyar ikon – mondja Lacza Albert, aki civilben pedagógus.

És ha már ikon, legyen nagyon az. Iváncsik László (Tatek) mondja: – Láttam Maradonát élőben a Dózsa-pályán. Melegítésből azt csinált a pályán, amit akart. És Puskás is, tízből kilencszer a pipát megrúgta.

Ha van lélektani győzelem a fociban, akkor 2003. május 6-án a Szár KSE–Enese SC kupadöntő mintapéldául szolgálhat. A harmincegyedik másodpercben lőtt első gól hidegzuhany volt az eneseieknek, és hiába gondolták, hogy van még idő egyenlíteni, a 44. percben kapott újabb gól igencsak átgondolásra késztethette őket az öltözőben.

A második félidő új reményt adott nekik, ám a 47. percben Iméli László újabb gólja (3-0) leforrázhatta őket. Mit is mondott erre a kommentátor? „Iméli, most már leülhetsz szotyizni.” Később úgy fogalmazott: „Innen már nehéz felállni, de ahogy mondják, láttunk már éjjeliőrt nappal.”

A második félidőben mintha az Enese jobb lett volna, de az éjjeliőr nem mutatta meg magát. A szá­riak elfáradtak, ám kapusuk, Ifjú Péter az oroszlánt is megvető bátorsággal őrizte a kaput, védett, hárított és védett. „Bámulatos kapusteljesítmény. Ha Ifjú Péternek még nem is állítottak szobrot Száron, a talapzatot el lehet kezdeni” – mondta egy országnak a televíziós közvetítésben a sportriporter. Meg azt is: „Ha Ifjú Péter így folytatja, elviszik magasabb osztályba, az biztos.”

Ifjú Péter is megjön a szári pályához. Viccesen szólva azt mondja, egy bankban dolgozik, de nem biztos, hogy ezt a kollégái is így gondolják. „Itt a Szár az első, nincsen semmi komoly terv” – nyilatkozta a meccs után a televízióban.

– Nem is volt, én innen nyugdíjaztam magam. Segített a régi pálya a térd- és hátbántalmak előjöttéhez. Kivárta az ember, hogy vetődjön, mert nem lehetett tudni, hogy merre pattan a labda.

– És az emlékműve hová került?

– Nincs meg az emlékmű, csak a talapzat, egy csatornafedél.

Lacza Albert vezetőedző összegzi az örömünnepet.

– Óriási élmény volt az a kupadöntő. Utánunk a Fradi és a Debrecen játszotta a Magyar Kupa döntőjét, a félidejükben kaptuk meg a kupát. Zöld-fehérben játszottunk, és futottunk egy tiszteletkört. Mindenki üdvrivalgásban tört ki. A fradisták azért, mert zöld-fehérben voltunk, míg a debreceniek azért, mert mi is vidékiek vagyunk. Este ki volt bérelve a Birkacsárda a hivatalos labdarúgó-szövetségi vacsorára, aztán a felső kocsmában, az Arénában tombolt a falu. Aztán egy hétig az egész falu a fején pörgött.

Száron ezernyolcszázan élnek. Nemsokára egy fiatalember jön felénk fociszerelésben. Szabi az iskolában a testneveléstanár, a kicsiket fogja trenírozni. Egyre több kissrác jön anyukával, apukával. Edzésig ad nekik egy labdát, nyúzzátok! A pálya fűfelülete gyönyörű. De nem volt ez mindig így!

– Ott volt a labda, de nem láttad. Amikor a Szabad Föld Kupa után – mert olyan jól játszottunk – feljutottunk a megyei első osztályba, aláírást gyűjtöttek ellenünk, hogy a mi buckás pályánkon ne lehessen mérkőzéseket játszani – mondja Lacza Albert vezetőedző.

Orbán Zsolt klubelnök, aki civilben a vízműnél dolgozik főgépészként már vagy harminc éve, hozzáteszi:

– 2014–ben pályázati pénzt kaptunk a sportpálya felületének rendezésére. Azt mondták, hogy a gyomirtózás után keressünk egy traktorost, és szántsuk fel az egészet. Jött egy hatalmas John Deere, és harminc centi mélyen mélyszántást végezve nekiugrott a pályának. Felszántotta, tárcsázta, majd porhanyósra zúzták a felületet, s két héten át tömörítették. Aztán ráhordtak még háromszáz köbméter homokot, azt is beszántották, majd humuszréteget húztak s fűmagot vetettek.

– Győzelmes meccsekre szánt pálya! A szemünk fénye a focipálya. Edzésre nem is használjuk, arra van egy felületünk a kukoricásnál, és van egy labdafogó–hálós kispályánk is. Két generáció is játszhat egymással vagy a saját kortársakkal, a legkisebbeknek szánt játszótér pedig tavaly készült el. A kéthetenkénti vasárnapi bajnoki meccsekre sokan jönnek ki a családdal – szögezi le Orbán Zsolt klubelnök.

Ami valóban nem semmi, hogy 1908 óta van a falunak focicsapata. Létezik egy focianyakönyvük is nevekkel, meccsekkel, a hetvenes években a csehszlovákiai tornák emlékével teleróva. Mint a rétestészta rétegei, úgy épülnek egymásra az évtizedek az oldalakon.

– Fiatalokból álló helyi csapatunk van, mert ha szári futball, akkor az száriakból álljon. Az a célunk, hogy egy jó közösséget kovácsoljunk össze a helyiekből – summázza Lacza Albert. Hozzáteszi: – A néző is több a rokonság miatt, ha szívügy a foci. Sikerült mindezt megvalósítani, és töltetet ad az egykori kupadöntős siker is!­ – A csengőhangja szakítja félbe, Anulu motyog abban a Kincs ami nincsből... Felveszi. Röviden beszél, majd leteszi.

Száron a gyüttmentség alól feloldozást ad a foci. Lacza Albert sem szári, hanem szárligeti. Több öregfiú Tatabányáról, Felcsútról költözött ide. Nem kell 20-30 évig itt élni ahhoz, hogy befogadják, aki itt focizik, az tősgyökeres szári – vélekednek erről a faluban. Sokat jelent a baráti kötelék…

– Azért voltunk nagyon sikeresek, mert tudtunk egymásért, a faluért focizni. – Kiderül az is, hogy annak idején a „Fölső” presszóban minden kupájuk ki volt rakva, és a focicsapat szponzora is volt a kimérés, azaz időnként egy láda sört és darált töpörtyűs „kavicsos kenyeret” biztosított a fiúknak.

– Bimbó, anyámnál vagy? Csumi.

E rövid telefonos dialógus után Házenfratz Gábor (Hájó), az első legendás gól szerzője körömpörköltre invitál mindenkit.

Kocsival, biciklivel vágunk neki a távnak. A hosszú tornácos házban kezét tördeli Kati néni:

– Ha öreg láb van benne, és nem elég puha a köröm, lökjétek ki a tál szélére – mondogatja.

Itt várt ránk, ahol a pálinka hűvös, a sör hideg, Iméli László (Bimbó) sportmezben, mert este még egy kicsit mozogni fog.

A második és harmadik gól szerzője sok évig alacsonyabb osztályokban focizott. A tatabányai ipari parkban karbantartásban dolgozó gépészmérnök, de mára letette a lantot. És itt van Bernhardt Ferenc (Bendzsó) is, aki a vízműnél dolgozik hálózatszerelőként, és szerinte az erő a kolbászban és a sörben van. „Napfrászt kapva magas volt a fű is, a harminc kilómmal alig győztem vágtatni.”

Előkerülnek a fotóalbumok, az egykori újságcikkek kivágásai, másolatai. No meg a házi pálesz. Ennek tudható be, hogy egy óriási titkot is elkotyog valaki. Két kupát kaptak, egy itt maradót és magát a Szabad Föld-vándorkupát, amelynek a buli hevében, például abból ittak pezsgőt, „jobbra és balra ment”, azaz letört a füle.

Speciális ötvözetből készült, alig találtak a forrasztáshoz szakembert. „Visszaadtuk, visszaadtuk!” Különös értelme lett a szavaknak a faluban.

Néhány alapvetés, ami kiderült a fehér asztal mellett ülve. Van közöttünk olyan, aki a világon bármelyik csapat összeállítását tudja fejből sorolni, és mindenkinek a gyereke ide igazolt Szárra. Mellesleg ötévente találkoznak a Győr melletti Enese öregfiúival, akik nehezen nyelték le az ezüstbékát. „Az elsőnél levetítették a régi meccset, aztán kérték, hogy inkább ne.” Még sohasem verték meg a száriakat, azaz „Frankó, srácok, de még sosem győztek ellenünk!”. Hát ilyen a foci.

Aztán felkászálódnak.

– Néha nagyobb pörgés van nálunk, mint a presszóban. Nincs mosogatógépem, csak a két kezem. Na, menjetek, focizzatok! – igazítja útba őket Kati mama.

Németh Norbert, Szár polgármestere arról beszélt nekem a telefonban, a minap felvetődött, hogy a Szabad Föld Kupa emlékére réztáblát helyeznek ki a sporttelep épületére, de a faluban is jelezni fogják az egykori győzelemsorozat emlékét.

Amúgy, mint tudjuk, az éjjeliőr nem mutatta meg magát akkor a budapesti Puskás Ferenc Stadion napfényében! És az a baj, hogy megy az idő. Nincs Szabad Föld Kupa, nincs birkacsárda, megszűnt az Aréna kocsma, és nem épül egész alakos, sem csapatot ábrázoló emlékmű sem Száron!

Csak a foci szeretete maradt. De az örök.