Titokzatosan úgy lopták el a visegrádi várból a Szent Koronát az 1440. február 20-ról 21-re virradó éjjelen, hogy az a legtöbbeknek csak négy hónappal később tűnt fel. Mindezt egy várandós királyné intézte, aki még azt sem tudta, hogy valóban fiút, vagyis trónörököst fog-e szülni. A filmvásznat érdemlő, ám alig ismert történetet az egyik elkövető tollából ismerjük.

A Szent Korona elrablása

Kerek ötven esztendeig uralkodott Magyarországon Luxemburgi Zsigmond, ám fiúutód nélkül távozott az élők sorából. Trónját Erzsébet nevű lányának férje, Habsburg Albert örökölte meg, azonban az új király két évvel később vérhasban elhunyt, és a hirtelen uralkodó nélkül maradó országban azonnal kitört a pártoskodás. Ebben a felfordulásban rabolták el titokzatosan a Szent Koronát, a rejtélyes esetről pontos információink egyenesen az egyik elkövetőtől, Kottanner Jánosnétól, a királyné udvarhölgyétől vannak, aki több évvel később papírra vetette annak a bizonyos néhány napnak a krónikáját.

Albert halálát követően Luxemburgi Erzsébet vette át az ország irányítását, ám a főurak feleségül kívánták adni az egyébként feleannyi idős, 16 éves lengyel Ulászló királyhoz. Erzsébetnek azonban esze ágában sem volt hozzámenni. Albert királytól várt még gyermeket ekkor, és az uraknak azt mondta, hogy „megvárja, mit ád neki az Isten, ahhoz igazodik majd, mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz méhében”.

Hogy ezt mire alapozták az orvostudomány akkori állása szerint, azt nem tudni, ugyanakkor a királyné valóban arra játszott, hogy a koronát magánál és születendő gyermekénél tartsa. Az urak azonban tovább erősködtek, és Erzsébet ezért színleg úgy döntött: hozzámegy az ifjú Ulászló királyhoz. „Engem pedig nagyon kérdezett, kihoznám-e számára a Szent Koronát.”

Erzsébet a visegrádi várban tartózkodott ekkor udvartartásával, itt őrizték elzárva a Szent Koronát is. A lopást a királyné unokatestvérével, Cillei Ulrik gróffal eszelte ki, a piszkos munkát legfőbb bizalmasára, Kottanner Jánosnéra bízta. Az udvarhölgy segítőtársának előbb egy horvát férfit kért meg, aki annyira megijedt a feladattól, hogy egészen Horvátországig lovagolt, majd „akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a Szent Koronát: ez magyar volt, …-nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány lakatot és két reszelőt”.

Kottannerné saját leírásában mindannyiszor kipontozta az illető magyar nevét, és igazából a mai napig nem tudjuk, hogy ki lehetett a tettestárs. A királyné ekkor már nem tartózkodott Visegrádon, előrement Komáromba, és várta, hogy utánacsempésszék a koronát.

„Pöker Ferenc várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a Szent Koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férfi cselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek házában volt. Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá.”

A Szent Korona elorzása megmozgatta a rajzolók fantáziáját is. Forrás: Vasárnapi Újság

Kottannerné és társa számára megnyílt az út a koronát rejtő terem felé, az éj leple alatt gyertyafénynél nekiláttak a zárak szétverésének. Noha mindez igen nagy zajjal járt, és Kottannerné attól tartott, hogy az őrök meg fogják hallani, „mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte”. Sőt, még a szagra sem lettek figyelmesek, amit egyes lakatok tokjának a kiégetése okozott, amelyeket nem tudtak lereszelni.

„Mikor aztán a Szent Korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik.”

Ezután egy vörös bársonyvánkost felszakítottak, a tollak egy részét kihajigálták belőle, belerejtették a koronát, majd visszavarrták a vánkost. Mire mindezzel végeztek, megvirradt. Kottannerné összeszedte az udvarhölgyeket, és szánukon a vánkosba rejtett Szent Koronával, megindultak Komárom felé. Az udvarhölgy rendszeresen hátra-hátrafordult, hogy nem vette-e őket üldözőbe valaki a rablás miatt, de nem ezért kerültek rövidesen életveszélybe.

A befagyott Dunán való átkelés közben a többi udvarhölgy szekere alatt beszakadt a jég. Kottannerné és a korona is alig úszták meg, épphogy partot értek, de ami a szán végében volt, az belecsúszott a Dunába.

Kottannerné, tettestársa és a Szent Korona így megérkezhetett Komáromba; érdekes, hogy az udvarhölgy leírása szerint sosem tudta elmesélni úrnőjének, miképpen történt a rablás. Sőt, alig kezdtek el beszélgetni, beindult a szülés, és az orvosok jövendölése beigazolódott: Erzsébet királynét kisfiúval ajándékozták meg az égiek. „A király nem akart tovább várakozni, sietett a Szent Koronához, mielőtt egy másik jönne, mintha mondta volna neki valaki, hogy a lengyel király leselkedik az ő atyai örökségére.”

A kis Habsburg László születésének örömére Cillei Ulrik örömtüzeket gyújtatott, Erzsébet pedig nyomban a főurak után küldetett, akik úton voltak Lengyelország felé, és tudatta velük, hogy nincs szükség Ulászló királyra, hiszen trónörököst hozott a világra. A magyar urak azonban hajthatatlanok voltak, így aztán igen mozgalmasra sikeredett a gyermekágyi időszak: Erzsébet nem nyugodott, és szobájának kilincsét egymás kezébe adogatták a pártján álló főurak.

Eközben megkérdezte Garai László bánt, akivel szintén rokonságban állt, hogy odaadná-e neki a Szent Koronát, hogy kisgyermekét trónra emelje. Garai mit sem tudott arról, hogy a rábízott koronát elrabolták, és igennel felelt. Erzsébet, tartva a rablás kiváltotta országos felháborodástól, ezután felvetette Kottannernének, hogy mi lenne, ha visszacsempészné a koronát Visegrádra, mivel amúgy is meg fogják kapni. „Úrnőm, mondjon le erről, ezt nem teszem meg, és ennyire többé nem kockáztatom az életemet, nem is javallom, mindig jobb a bokorban, mint a kalodában” – felelte az udvarhölgy.

Erzsébet végül úgy döntött, nem törődik azzal, hogy kitudódik a rablás, és az előkészületek után 1440 pünkösdjén a mindössze 12 hetes Lászlót Szécsi Dénes esztergomi érsek királlyá koronázta Fehérváron. A Szent Koronát a csecsemővel együtt ezután Habsburg Frigyeshez vitték.

Az Ulászló-párti nemesek csak ezt követően vették észre, hogy Visegrádról ellopták a koronát, amiért Garai Lászlót és Szécsi Dénest azonnal elfogták. Végül mindkettőnek megkegyelmeztek, Garai ugyanis átállt Ulászlóhoz, az érsek pedig egy másik koronával trónra emelte az ifjú lengyelt.

A pártokra szakadt országban azonnal kitört a kegyetlen polgárháború. Kottanner Jánosné azonban nemhogy megúszta a büntetést, de tizenkét évvel később, 1452-ben férjével az V. László király iránti szolgálataikért jutalmul birtokot kaptak a Csallóközben.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kutatók 1450-re datálják a német nyelvű emlékiratot, akkor nem kérdés, hogy kinek akarta tudtára adni Kottannerné az események pontos menetét, és miért kapott ezután birtokot.

A visszaszerzés ára

Nemzeti ereklyénk 23 esztendeig volt idegen kézen, Hunyadi Mátyásnak hatévi háborúskodásba, 80 ezer aranyba és Sopron elzálogosításába került 1463-ban, hogy visszakapja Habsburg Frigyestől. Mátyást ezután ugyanaz a Szécsi Dénes püspök koronázta meg, aki a csecsemő V. Lászlót is felkente.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.