Christoph von Dohnányi 1972-ben hívta a frankfurti operába; zsebében 50 márkával kelt útra, abból 30 márka volt a taxiköltség. Elkezdődött diadalmas nemzetközi pályafutása: a világ legnagyobb operaszínpadain lépett fel a világ legnagyobb operacsillagaival.

Marton Éva: A hang központját megtalálni a legnehezebb

– Erőteljes drámai szoprán hangja Isten ajándéka vagy megszerezhető képesség?

– A tehetség nem szerezhető meg, az bizony Isten ajándéka, ahogyan ön mondja. Abban is van igazság, hogy egy rendkívüli képességet lehet polírozni, tanulással magasabb szintre emelni. Sokat számít a személyiség, hogy nyitott legyen valaki a fejlődésre. Én mindig szerettem megfigyelni az embereket, a helyzeteket, s gyerekkoromtól kezdve rengeteget olvastam.

– Hogyan készült a legnagyobb operaszerepeire?

– Állandó tanulással és ismétléssel. A ze­nét könnyebb befogadni, mint a szöveget, főleg eredeti nyelven. Mondtam, mondtam a szerepemet, a férjem (Marton Zoltán – A szerk.) meg követte a kottát, adta a prózai végszavakat. Sokszor az éjszaka kellős közepén is felébredtem, és addig nem tudtam elaludni, amíg át nem vettem a szövegemet. A zenét illetően nekem kellett tudni, hol kell belépnem. Már csak azért is, mert ahogy 1972-ben Frankfurtba szerződtem, többé nem volt korrepetitorom.

Persze kellett, aki kontrollál, s ebben Zolira számíthattam. Megbíztam benne, mert tudtam, ő megmondja az igazat. Nem durván, de néha így is fájt. Viszont annyira rögződött bennem, hogy még előadás közben is eszembe jutottak a megjegyzései. Mindig hallgattam rá, és legközelebb másképp csináltam.

– Megtörtént vagy csak legenda, hogy a Puerto Ricó-i operaházban erőteljes hangjával két villanykörtét is „kilőtt”?

– Igen, ez így volt! Hosszan kitartottam egy magas hangot, melynek rezgése „eltalálta” a nézőtér feletti villanyégők egyikét, s egy nagy puffanással kiégett. Nem álltam le, kicsit változtattam a fejtartásomon, és a mellette lévő villanyégő is szétpattant. Na, ezt már nem bírták ki nevetés nélkül a zenészek, kénytelenek voltunk megszakítani a próbát. Mintha ördög bújt volna belém! Tudja, mi a legnehezebb? Megtalálni a hang központját, fókuszát. Márpedig azt meg kell találni!

– Elárulja, mi a titok?

– Nálam a szájpadlás íve. A hátul képződő hangot a lehető leggyorsabban előre kell vetítenem. Amennyiben az arc-, az orr- és a homloküregemben lévő rezonanciahelyeket megfelelő módon használom, akkor a hangom négyszer-ötször erősebbé válik. Erre rá kell jönni, és persze ez adottság kérdése is, úgyhogy ne reménykedjen, önnél nem fog működni. Vastag hangszalagok is kellenek hozzá.

Amikor egy magas hangot képezek, a szájpadlásom állapotából pontosan megmondom, hogy hol van az a pont az arcom két oldalán, ahol a hang megszólal. Ezt egy hamburgi gégésztől tudom. Azért mentem el hozzá, mert náthás lettem és gyors segítségre volt szükségem. Belenézett a számba, mindent rendben talált. Viszont a szájpadlásom láttán alaposan elcsodálkozott, ő ilyet még nem látott. Azt mondta: olyan, mint egy gótikus katedrális. Gömbölyű és egyenletes.

Elgondolkoztam rajta, hogy ez is segít-e az éneklésben. És igen, segít! Énektanárként is tanítom, hogy a hangnak fent és lent gömbölyűnek kell lennie. Ha felfelé megyek, ott legyen minél nagyobb a boltozata, lefelé pedig pont ellenkezőleg. Látványban úgy képzelje el, mintha két tojást összeillesztenénk. Nekem nincs kézzel fogható hangszerem, zongora vagy hegedű, a képzeleten múlik, milyen formában teszem láthatóvá a hangot.

– A gótikus katedrálisnak van jelentősége a színpadon is?

– Ezt a belső teret mindenhová vihetem magammal. Erre akartam kilyukadni. Magas hangokat fejrezonanciával, középhangokat mellrezonanciával lehet elérni. A levegővétel is számít, én orron-szájon vettem egyszerre, sóhajtásszerűen, hogy pillanatok alatt megteljen a tüdőm levegővel. A torokban a szájpadlásról lelógó nyelvcsap megemelkedése kell ahhoz, hogy az ember minél szabadabban és könnyedebben énekeljen, pláne magas hangokat. Komplikált dolog az éneklés, ugye?

Marton Éva. Fotó: Csibi Szilvia

– Tökéletes fizikai és mentális állapot is szükséges?

– Természetesen. Én egy emberi testbe épített hangszer vagyok. Nagyon vigyázni kell rá, hogy jó állapotban legyek és karbantartsam a hangomat. Ebben sokat segít a siker, a kiegyensúlyozott magánélet is. Felszabadít és boldoggá tesz. Sosem jártam társaságba, nem ittam alkoholt, odafigyeltem magamra. Ha két széria között voltak szabad napjaim, azokat a konditeremben töltöttem, úsztam, futottam, eveztem.

Igényeltem is a mozgást, hiszen tinédzserként sokáig röplabdáztam, ifjúsági válogatottságig vittem. Többen kérleltek, hogy hagyjam abba, mert az edzőtáborok miatt néha hetekre meg kellett szakítanom a zenei tanulmányaimat. Forray Miklós tanár úr válaszút elé állított, döntsem végre el, hogy énekes vagy sportoló akarok-e lenni. Nekem ez nem volt kérdés.

– Nagyívű karrierjéhez szerencse is kellett?

– Arra volt a legkevésbé szükség. Minden a felkészülésen és a tervezésen múlik. Nekem öt évre előre megvoltak a szerződéseim. Azt tartom, hogy az emberi képesség határtalan, mindazonáltal nem árt tisztában lenni a saját határainkkal. Amikor színpadra léptem, soha nem izgultam, nem rettegtem attól, hogy jaj, Istenem, valami hibát fogok elkövetni. Nem kellett azzal törődnöm, hogy tisztán és pontosan énekeljek. Mintha valaki vezetett volna egy úton, egyszerűen csak egy vonalat kellett követnem.

Megfoghatatlan, nagyszerű érzés volt, mondhatni, spirituális élmény. Wagner Lohengrinjében Ortrud szerepét énekeltem 1984 őszén a Metropolitan Operában. Teljes energiával lendültem bele, szinte vibrált a levegő a teremben. Aztán a második felvonásbeli áriámat követően – egy pogány szimbólumot a fejem fölé emelve, egyik lábammal a súgólyukra támaszkodva – olyan energiával zúdítottam a közönségre Ortrud átkát, hogy őrjöngő tapsvihar tört ki, percekre le kellett állnunk, a zenekar nem tudott továbbmenni. Négyezer ember ünnepelt. Megértettem, mi az a tömegpszichózis. A MET történetében először fordult elő, hogy az emberek vették a bátorságot és beletapsoltak egy Wagner-előadásba.

– A világ számos operaházában fellépett. Van kedvence?

– Legjobban a nagy színházakat szerettem. Soha nem volt olyan problémám, hogy a hangom valahol nem jött volna át. Milánótól kezdve Buenos Airesen keresztül a New York-i Metropolitanig három-négyezer néző előtt léptem fel. A San Franciscó-i operaház igazgatója arra kért: „Éva, amikor a Siegfried­ben azt énekled, hogy »Éljenek az istenek!«, olyankor mindig az első emelet felé nézzél, mert ott ül az összes szponzor!”

Persze mindenhol mások a terek, Chicagóban például azt éreztem, mintha egy pályaudvaron lennék. Imádtam a Metropolitant, ahol többször is dolgoztam a filmrendezőként páratlan karriert befutó Franco Zeffirellivel. Egyik legnagyobb élményem a Turandot volt: pazar díszlet, gyönyörű jelmezek, több száz fős statisztéria. Az utolsó látványos, élettel teli opera! Ma már történelem.

– Előfordultak galibák?

– Sokszor. Az egyik bilbaói előadáson eluralkodott a káosz. Minden a szokásos mederben csordogált, mígnem egyszer csak mozgolódni kezdett a közönség. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de aztán észleltük, hogy odakint hatalmas felhőszakadással megérkezett a régen várt eső. Az égi áldásból bőven jutott nekünk is, mivel valaki nyitva hagyta a színházépület tetőablakait.

A víz elárasztotta a páholyokat, a nézőteret, a zenekari árokban is bokáig ért. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak oda a karmesternek: „Tud úszni?” Szerencsére a színpadot elkerülte az „árhullám”, de így is összezavarodtunk, szünetet kellett elrendelni. Bostonban egy varietében énekeltem. Iszonyatos halszag terjengett a teremben. Aztán megtudtam, hogy a fókák medencéjére építették rá az eltolható szín­padot.

– Visszavágyik valahová?

– Én 2005-ben végleg hazatértem. Előtte már figyeltem a nálam idősebb operaénekeseket, miként tudnak helytállni a színpadon, hogyan reagálnak arra, ha fizikai állapotukra vagy hangi adottságaikra sértő megjegyzéseket tesznek a kollégáik. Néha fájdalmas megalázásokat láttam. Ezt el akartam kerülni. Tisztában voltam vele, hogy egyszer be kell fejeznem. Azt is tudtam, hogy az ének tanszék vezetése, amit dr. Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem akkori rektora ajánlott fel, méltó befejezése lesz a pályámnak.

Azzal szoktam biztatni a tanítványaimat, hogy ami nekem sikerült, az nekik is sikerülhet. Megmondom őszintén, nem kezdeném újra. Nem hiszem, hogy ugyanígy végig tudnám csinálni. Változott a világ, más a konstelláció, más az emberek hozzáállása. Ha visszagondolok a múltra, jókat mosolygok, milyen hihetetlen dolgok történtek velünk. S így volt jó, így volt szép!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.