Panyola zöldben, fehérben

VAN EGY FALU A SZAMOS MENTÉN, amit azonnal a szívükbe zárnának a Fradi-szurkolók, ha ilyenkor, tavasz derekán látogatnának oda. Áprilisban ugyanis zöldbe és fehérbe öltöznek a kertek, a gyümölcsösök – virágzik a szilva, Panyola legfőbb nevezetessége. De nevezetes ez a falu másról is: téli farsangolójáról, nyári fesztiváljáról – és a látogatók közül sokan itt is ragadnak. A városi életre ráunt fiatal párok jönnek Pestről, Debrecenből, Mátészalkáról, Nyíregyházáról, mert mint egyikük mondta: „Itt éreztük először igazán, ha netán bajba kerülnénk, a panyolaiakra biztosan számíthatnánk.”

Ország-világBalogh Géza2019. 04. 22. hétfő2019. 04. 22.

Kép: Panyola faluriport betelepülés elnéptelenedés lakosság falu 2019.04.05 fotó: Németh András Péter

Panyola zöldben, fehérben
Panyola faluriport betelepülés elnéptelenedés lakosság falu 2019.04.05 fotó: Németh András Péter

Panyolán sokszor megfordultam már, de a templomtornyában még sosem. Most négyen kapaszkodunk felfelé az öreg, nyikorgó falépcsőkön. A református lelkész, Didi Xénia, a polgármester, Muhari Zoltán (képünkön jobbra), a lánya, Eszter és jómagam. Kísérőim sem jártak még itt. A templom 1799-ben, a torony hetven évvel később épült, a falépcsők, létrák is akkoriban. Egyik-másik létrafok már erősen inog, de hajt bennünket a kíváncsiság. A toronyban egyre sűrűsödő félhomály, a templomhajó fölötti padláson pedig teljes sötétség, de aztán feltűnik egy kötél, nő a világosság, s végre fent vagyunk a harangoknál. Kinyitjuk a spalettákat, s délnek, nyugatnak fordulunk, ahol zöldben és fehérben úszik a táj. Aztán a lombok közt feltűnik a Szamos ezüstösen csillogó medre is, az ellenkező oldalon pedig a Túr, mögötte meg a Tisza. Igaz, annak csak a galériaerdeje látszik, de ott van a folyó is, kis libazöld fűzfák hajolnak rá és vadkacsák kergetőznek rajta, mert tavasz van, ami megbolondít minden embert, növényt és állatot.

A Szamost kísérő híres dzsungelgyümölcsös is elvesztette a fejét, tán még a száraz fa, bokor is virágzik. Az ártérben millió habfehér folt, virágba borult szilvafák, melyek Panyolát híressé tették. Ezen még a tiszteletesnő is elcsodálkozik, pedig a Szamos-parton nőtt fel, igaz, egy kicsit távolabb, az ide harminc kilométerre lévő Szamosújlakon. A polgármester is gyönyörködik, pedig ő megszokhatta már a panyolai zöldet és fehéret – majdnem húsz éve került ide. A Jászságban született, s nőtt fel, de az egri tanárképző főiskolán az egyik panyolai évfolyamtársa addig nyüstölte, míg alaposabban körül nem nézett Panyolán. Ugyan hezitált kicsit, fiatal házasként megpróbálkozott Pesttel is, aztán győzött Panyola, ez most már az igazi hazája. Meg a négy gyermekének is, köztük a legidősebbnek, a velünk tornyot mászó Eszternek, aki most másodéves a debreceni zeneművészeti szakközépiskolában, és hamarosan ízelítőt is ad az ott tanultakból. Valami ismeretlen, de annál gyönyörűbb futamokat játszik a templomi orgonán, mi meg nézzük fent a toronyból, hogyan repíti a szél a kertekben a fehér szirmokat.

Ünnepi pillanat. Már-már tökéletes idill, miközben tudom, hogy Panyolán is sok gond nyomja az emberek vállát. A szokásos szamosháti gondok. Távol vannak a városok, a jól fizető munkahelyek, ráadásul fogy a falu, ma már alig vannak hatszázan, holott volt időszak, amikor ezernégyszáznál is többen laktak itt. Csakhogy jöttek a múlt század nagy árvizei, a legutóbbi, az 1970-es elvitte a falu felét, az emberek meg csak mentek, mentek, s nem jött helyettük senki.

Úgy másfél évtizede azonban kezdett mérséklődni a fogyás. Muhari Zoltánék voltak az első fecskék, az utóbbi időkben pedig tucatnyinál is több városi, köztük pestiek, debreceniek, mátészalkaiak vettek itt házat, többségük le is telepedett. Az sem zavarja őket, hogy az ország belsejéből a falut csak nagy kerülővel vagy a Szamoson át komppal lehet megközelíteni, ám az is csupán napkeltétől napszálltáig jár, nagy víznél vagy jégzajlásnál pedig nem közlekedik. Valamikor a templom alól is járt egy komp Szamosszeg és Mátészalka felé, de aztán az elsüllyedt, a vízből, homokból kiágaskodó sarkait akár innen, a toronyból is láthatja az ember.

De most hirtelen félbeszakad a bámészkodás, mert a lelkésznő az órájára pillantva ijedten megszólal.

– Jaj! Mindjárt dél, azonnal megszólal a harang.

Lélekszakadva indulunk meg lefele, mert akinek közvetlenül a füle mellett szólaltak már meg harangok, az tudja, hogy az mivel jár. A tiszteletesnő órája azonban, hál' istennek két percet siet, így a harang éppen akkor üti a delet, amikor kilépünk a templomból. Elbiciklizik mellettünk két meglett férfi, nagyot köszönnek, „Szevasz, Zoli!”, „Jó napot, tiszteletes asszony!” Didi Xénia mosolyog a megszólításon, hiszen ő még nem asszony, de aligha haragszik ezért. Hogyan is haragudna, hiszen ő választotta Panyolát.

– Jó páran csodálkoztak is, hogy az előző szolgálati helyemet, Szentest, meg a gyönyörű várost, Szegedet Panyolára cseréltem – mondja. – De nekem ez a hazám, a Szamoshát.

A lelkésznő csupán két hónapja szolgál itt, de pár éve üzent már neki az Úr, csak akkor még azt nem vette észre. Történt pedig, hogy meghívták prédikálni a panyolai templomba. Fel is ment a szószékre, meg is tartotta a prédikációját, de kijönni már nem tudott, beszorult a szószék ajtaja, a híveknek kellett kiszabadítaniuk. Most már tudja, jel volt az, hogy egyszer itt lesz az ő helye. Két hónap nem nagy idő, így még csak most ismerkedik a faluval. De azt már tudja ő is, hogy a falu hírnevét a szilva meg a híres Elixírt készítő pálinkafőzdéje alapozta meg, és a Szamosbazár, újabban pedig a Panyolafeszt erősítette meg. A Szamosbazár egy éveken át tartó világzenei rendezvény volt, az azt felváltó Panyolafeszt pedig egy összművészeti fesztivál, ahová ma már a legnevesebb előadók is szívesen jönnek. A falu épp a napokban vette át a Magyar Fesztivál Szövetség díját a négynapos nyári rendezvényért, melyen tízezernél is több ember fordul meg, a szállásokat pedig hónapokkal korábban lefoglalják. Mindegyik rendezvény erős szálakkal fűződik a polgármesterhez. Annak idején ők, az „egri hármak” vették meg a téeszvilág felszámoltával teljesen lepusztított főzdét, s szervezték meg benne újra a munkát. A főzdét ugyan ma már más üzemelteti – időközben a polgármestert ide csábító cimborák elköltöztek a faluból –, de ugyanolyan jó pálinkákat állítanak benne elő, mint a régi időkben, ráadásul másfél száz embernek adnak munkát, köztük kéttucatnyi panyolainak.

A panyolai főzde nem csak a szilvóriumáról híres. Alighanem ez a főzde van a legszebb helyen az országban. Körbeöleli az Öreg-Túr, mellette pedig egy pompás legelő, amin olyat lát az ember, amit a Tiszántúlon már alig – egy igazi tehéncsordát. Két izmos, harcias kutya terelgeti őket, mudi-puli keveréknek vélem őket.

– Nem, nem! Sinka mindkettő! – ingatja fejét Nagy Sándor, a pásztor, aki a gazda is egyben. Kutyái hetvennégy tehenet terelgetnek, ő meg fel-felnéz az égre, hogy jön-e már az a piszok eső. Mert borzasztó nagy a szárazság. A legelőn akkora repedések tátongnak, hogy belefér az ember tenyere, a kutya meg szomjan pusztulna, ha nem lenne a Túr, mert a patanyomok is szárazok, gyűszűnyi víz sincs bennük.

Nem igazi legeltetés ez még, hiszen az aszályban a fű sem nő, de még mindig jobb, ha itt bóklászik a jószág, mint bent a tanyán. Mert Nagy Sándornak szabályos kis tanyája van a Szamos-gát alatt, innen szervezi a gazdaságot. Mindennel együtt vagy száz hektáron gazdálkodik, de minden a jószágok körül forog. Főleg tengerit meg lucernát termeszt, ennyi jószág ugyanis sokat eszik. Valamikor juhokkal foglalkozott, de az öreg bárányfelvásárló lebetegedett, s valami pökhendi nyikhaj lépett a helyébe. Akkor Nagy Sándor mérgében elcserélte az egész nyájat egy rakás szarvasmarhára, s azóta a fia is megnyugodott. Mert az ki nem állhatta a juhot. A marhát, de főleg a lovakat szereti.

– Hány éves a fiú? – kérdezem, mire azt feleli, hogy harminc.

– S még mindig nőtlen! – teszi hozzá rosszallóan.

– Hát akkor még ráér – vágom rá erre, mire Nagy Sándor felhorkan.

– Én olyan idős koromban már régen elváltam! – zsörtölődik, hogy aztán kicsit később még megjegyezze, nem haragszik ő annyira azért. Mert az ő gyermeke legalább itthon maradt, nem csámborog a nagyvilágban. Megtalálja a helyét Panyolán.

Itt találta meg a helyét a Gajdos Viktória, Rendes András házaspár is, akik ugyan még csupán szűk egy éve panyolai lakosok, de a főutcán lévő portájukon már kéttucatnyi gyümölcsfa nő. Köztük olyan ősi fajták, mint a csak erre honos „nemtudom” szilva vagy az árpával érő körte, ami köztudottan a legkorábbi fajta. Nagy munkában találjuk őket, félidőnél tartanak a házfelújítással. András, aki civilben a légi térképészetnél fotókiegyenlítőként dolgozott, kitanulta a kályhaépítést, s most, hogy elfogytak a megrendelései, hamarosan hozzáláthat saját cserépkályhájuk megépítéséhez. Viki a képzőművészeti egyetem fotó szakán végzett művésztanár. Itt azonban művészeti szakiskolák híján varrással, kézműves termékek készítésével foglalkozik – és ismerkedik a szomszédokkal. Akik persze eleinte árgus szemekkel figyelték a Pestről ideköltözött menyecske mozdulatait, de amikor harmadszor-negyedszer kínálta őket egy kis saját gyártmányú süteménnyel, már egyáltalán nem csodálkoztak. Hozták ők is a saját zserbójukat, mákos kalácsukat – megköttettek a barátságok.

– Mi az, ami Panyolából megfogja az ide költöző idegent? – kérdezzük őket, miközben a tavaly ültetett, s szépen megfogant gyümölcsfákat ellenőrizzük a kertben.

– Először is ez! – mutatnak a kerten túli világra, a tőlünk száz méterre ballagó Szamos árterére.

– De leginkább persze az emberi szó. Itt éreztük először igazán, ha netán bajba kerülnénk, a panyolaiakra biztosan számíthatnánk.

– Pestből mi hiányzik a legjobban?

– Semmi. Egyáltalán semmi – mondják, és megpaskolják Bübü kutyájuk fejét, amit, vagy inkább akit nemrég hoztak ki a menhelyről.

Panyolára persze nem csupán jönnek, de mennek is innen emberek. Köztük Széles Tamás, aki patikus feleségével harminc éve a Nyírségben, Baktalórántházán él, de mindennapos vendég Panyolán is. Pontosabban szólva kétlaki életet él. Ugyanis, a tanári pályát követően nagyapja példáját szem előtt tartva családi gazdaságot hozott létre, amelyet azóta is gyarapít. A gazdálkodásban kiveszi részét egyetemista fia is, de gyógyszerész végzettségű lányának is kedves időtöltése az ittlét. A szülői ház ebédlőjében foglal helyet egy nagy festmény, melyről az említett nagyapa, Kondorosi Dezső tekint le rájuk. Az első világháborút végigharcoló, többszörösen kitüntetett, érdemeiért vitézzé avatott egykori járási levente főoktató áll a Túr partján lévő tanyájukon, a folyó vadregényes kanyarulatánál épített házuk mellett két hűséges kutyájával, amelyek közül a Sutának nevezett bernáthegyinek emlékét ma is hálásan őrzi a család. 1960-ban azonban elveszítették a birtokot, az épület alapjait a közelmúltban tárta fel az egyetemista dédunoka.

Kondorosi Dezső azonban még sokáig élt. Megélte az 1970-es nagy Szamos menti árvizet is, amely hatalmas pusztításokat végzett a településen, bár korántsem akkorákat, mint az azt megelőző, az 1912-es. Azonban a templom környéke és a szülői ház fekvése miatt mindig túlélte az árt. Az ősi házat épp most szeretnék felújítani, mert az unokák is meg akarják őrizni a múltat.

Minden ősük ilyen volt, vendéglátónk édesapja, a falu nagy tiszteletben álló egykori tanítója, Széles Gyula még könyvet is írt Panyola múltjáról. Benne a zsarókerti cölöpvárról, amelyet a debreceni múzeum igazgatója, Sőregi János kutatott esztendőkön át a két világháború közt. A Tisza áradásai megszaggatták a folyó partját, s egy hatalmas faépítmény bukkant ki a földből. Majdnem száz méter hosszú volt, de jött a háború, s az ásatások félbemaradtak, a feltárt gerendákat, cölöpöket pedig lassan elmosta a Tisza, ami pedig megmaradt, lekövezte, betemette a vízügy. A legendát azonban nem tudta betemetni senki, semmi. A helyiek szentül hiszik, Attila sírját jelzi az a hely, s tudják azt is, hogy a nagy király testét őrző hármas koporsó is előkerül egyszer.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI

Ezek is érdekelhetnek