Rabláncon a protestáns hitért

Koncepciós per keretében több mint hétszáz protestáns lelkészt és tanítót idéztek a Pozsonyban felállított különbíróság elé 1674. március 5-re. Noha a vádak kiötlői nem ismerték el, a vádlottaknak egyetlen bűnük volt: vallási hovatartozásuk.

Ország-világMarle Tamás2021. 03. 06. szombat2021. 03. 06.
Rabláncon a protestáns hitért

„Mi ártatlanok vagyunk, ha pedig a mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes tűrőknek kell lennünk… lehetetlen, hogy mi egynéhányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérek hullásával kerestek, elviselhetetlen iga alá vetvén mind eklézsiánkat, mind országunkat” – védekezett ekképpen Séllyei István, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke a bíróság előtt.

1671 tavaszán a Habsburg-udvar leszámolt az ellenük összeesküvő magyar főurakkal: Nádasdy Ferencet, Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet kivégezték, I. Rákóczi Ferencet pedig csak azért engedték szabadon, mert családja olyan mennyiségű váltságdíjat ajánlott fel, hogy azt az uralkodó sem tudta visszautasítani.

Habár az említett főnemesek mindannyian katolikusok voltak, szervezkedésüket és az abból kerekedő felfordulást alkalmasnak ítélte meg I. Lipót, hogy leszámoljon a hazai protestantizmussal is.

Először Czeglédy István református tiszteletes ellen emeltek vádat, majd az eljárás kezdett kiterjedni az összes felső-magyarországi lelkészre, akiket rendszerint azzal vádoltak, hogy szerepük volt az említett főúri összeesküvésben, vagy például a törökökért imádkoznak.

Sokakat megkínoztak, elkobozták iskolájukat és vagyonukat, elégették könyveiket vagy száműzték őket. A kiújuló erőszakos ellenreformációra egy-két év elteltével megérkezett a protestánsok válasza: több esetben katolikus templomokat dúltak fel, kegyetlenkedtek a papokkal, az egyiket egy időre fogságba is ejtették. Mindez természetesen csak további alapot szolgáltatott üldözésükre.

A bécsi udvar és a püspökök hosszas egyeztetése után 1674. március 5-re beidézték Pozsonyba a korabeli Magyar Királyság összes protestáns lelkészét. Mivel még a török időkben járunk, ezért ez ekkor a felső-magyarországiakat és dunántúliakat érintette, szám szerint több mint 700 lelkészt és tanítót.

Mind középen

Közülük végül 336-an jelentek meg azon a bizonyos napon Pozsonyban, 284 evangélikus és 52 református lelkész, a többiek minden bizonnyal már ekkor elbujdostak. A felállított vésztörvényszék koholt vádak alapján – az uralkodó elleni összeesküvés, a katolikus egyház gyalázása vagy a törökkel való cimborálás – elítélte őket mind egy szálig.

Semmilyen lehetőségük nem volt a védekezésre, habár a vádak igazát sem akarta feltétlenül bizonyítani a bíróság, ami a királyság több püspökéből és legmagasabb rangú főuraiból állt.

Debrecenben áll a gályarabok emlékműve

A lelkészek kiszabadítására felfigyelt Európa, történetüket már abban az időben is több kötet megörökítette. Hírük hazánkban is terjedt, majd 1895-ben emlékművet emeltek a tiszteletükre a debreceni református nagytemplom mögötti téren. Ide látogatott el 1991-ben magyarországi útja során II. János Pál pápa, aki egy ökumenikus istentisztelet után a kiengesztelés jeléül megkoszorúzta a gályarabok emlékművét, majd így szólt a jelenlevőkhöz: „Ismerem azoknak a prédikátoroknak szomorú történetét, akiket gályarabságra ítéltek, s akiknek emléke elevenen él ebben a gyülekezetben. Sok ilyen tragikus eseményt idézhet fel emlékezetünk.”

Mindannyiukat fő- és jószágvesztésre ítélték, felmentést egyedül az jelenthetett számukra, ha a katolikus hitre áttérve hűségesküt tesznek a királynak, vagy lemondanak lelkészi hivatalukról, vagy önkéntes száműzetésbe vonulnak a Habsburg Birodalom határain kívül.

A terem bejáratától jobbra kellett állniuk azoknak, akik lemondanak hivatalukról, az ajtótól balra azoknak, akik száműzetésbe vonulnak, és középen kellett maradniuk azoknak, akik nem hajlandóak engedni, vagyis a halálbüntetést választják. A lelkészek mind középen maradtak.

Tettük komoly fejfájást okozott I. Lipótnak, aki joggal tartott attól, hogy ennyi protestáns kivégzése hatalmas nemzetközi felháborodást váltana ki. Éppen ezért egy időre az ország különböző börtöneibe záratta őket, ahol szép lassan igyekeztek őket megtörni. A megpróbáltatásokat egyre kevesebben bírták: többségük kivándorolt Magyarországról vagy lemondott hivataláról.

Kitartottak a végsőkig

Negyvenkét lelkész azonban rendíthetetlen maradt, amiért gyalog hajtották őket Nápolyig (legalább 1200 km!), hogy aztán mind­annyiukat eladják gályarabnak. Evezőpadokhoz láncolták szerencsétleneket, és hol a korbácsütéseket kellett elviselniük, hol a melléjük rendelt jezsuita szerzetesek hittérítését kellett hallgatniuk.

Alessandro Magnasco (1667-1749) olasz festő így képzelte el a genovai kikötőbeli megalázó jelenetet.

Rengeteg múlott a földesúron is

Az ellenreformáció súlyos etnikai következményeire már 1898-ban felhívta a figyelmet Kőrösy József A Felvidék eltótosodása című kötetében. A könyvben olvasható tanulmányok Bars és Hont vármegyék történetét taglalják részletesen, s ezekből megtudhatjuk, hogy az önkéntes száműzetésbe vonuló lelkészekkel sokszor gyülekezetük is együtt tartott, így vándoroltak el Bars megyéből jelentős református közösségek, helyükre pedig katolikus tótokat telepítettek be. De a protestánsok üldözése a perekkel nem ért véget. Erre példa a Rákóczi-szabadságharc utáni templomrombolás vagy az elkobzás: Garam-Kelecsény vagy Nagy-Koszmály tiszta magyar volt, de kiűzettek a reformátusok, és katolikus tótokat hoztak helyettük. Magyar voltukat a XIX. században is bizonyították a dűlőnevek, de sokszor a vezetéknevek is. Amíg az 1707. évi egyházi visitatio még rengeteg települést reformátusnak talált, ugyanazokat 1779-ben már katolikusnak. Kőrösy József megállapította, hogy rengeteg múlott a pap, a földesúr és a tanító személyén. Ahogy ezek sokszor szerepet játszottak az eltó­to­sodásban, úgy a papok vagy tanítók munkájának köszönhetően Vámosmikola, Kóspallag vagy Márianosztra (mai Magyarország) többségében tót falvai elmagyarosodtak. Kőrösyt is foglalkoztatta, miként húzódott egyre délebbre és délebbre a szlovák–magyar etnikai határ, amiben kétségtelenül szerepe volt a protestánsok üldözésének.

Sorsuk nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban. Gyűjtés indult kiszabadításukra, majd végül Hollandia fizette ki értük a váltságdíjat. 1676. február 11-én Michael de Ruyter holland tengernagy e szavakkal érkezett megmentésükre: „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.”

Ugyan I. Lipót ezután sem járult hozzá, hogy az ekkor még életben maradt harmincegy gályarab hazatérjen. Egy éven belül mindannyian itthon voltak gyülekezeteik körében.

Ezek is érdekelhetnek