Anyám szült, apám hozott világra

A pátyi agglomeráció egyik csendes mellékutcájának, zegzugos, hatalmas fagerendákkal ácsolt háza más, mint a többi. Téglásy Imre otthonának garázsát nem több autó foglalja el, hanem adományozott ruhák, gyerekjátékok, bútorok, hűtők, mosógépek és szinte bármi, amit az Alfa Szövetség önkéntesei odahordanak, hogy a válságterhes édesanyák semmiben ne szenvedjenek hiányt.

– Az Egészségügyi Világszervezet állásfoglalása szerint az egészség sokkal összetettebb fogalom annál, mint azt Magyarországon értelmezik. Nemcsak fizikai összetevői vannak, hogy mi fáj és hol, hanem pszichológiai és szociális tényezői is. Amikor egy nő gyereket vár, az sok anya számára teherként jelenik meg a családi, a társadalmi nyomás, a szociális helyzet miatt. Ezen próbálunk segíteni, komplexen kezelve a problémát (például elintézve az anyaotthoni elhelyezést, a magzatvédő vitamin adományozását, a babakelengye összerakását, az életviteli tanácsadást és még sok minden mást), hogy minél több anya érezze jól magát, így kihordhassa a benne megfogant életet. Ezzel együtt sajnos száz terhes anyából 95-97 abortuszra megy – mondja el Téglássy Imre, akinek ez személyes fájdalom is.

Elmondása szerint egész gyermekkorában kereste édesanyját, mert sosem érezhette igazinak azt, aki mellette élt és mások annak nevezték. Tizenéves korában tudta meg, hogy ez az érzés abortuszkísérletek következménye.

– 1951-ben fogantam, amikor a rákosi rendszer osztályellenségként tekintett a Horthy-korszakban bármilyen tisztséget betöltőkre. Édesapám nyolcgyermekes, vallásos családból származott. Nagyapám az osztrák-magyar monarchia haditengerésze volt, majd villanyszerelő vállalatot alapított Budapesten, amelyet elsodort az 1930-as évek gazdasági válsága. Édesapám katonának állt, végigjárta a ranglétrát, századosként került át 1946-ban az új hadseregbe, ahonnan nyugdíj nélkül tették utcára, mondván, horthysta tiszt volt. Ez volt az oka családunk 1951-es kitelepítésnek is, hiába dolgozott akkor már teherautósofőrként. Békés megyében, egy Kardoskút nevű falu tanyáját jelöltek ki kényszerlakhelyül. Feleségével és az akkor már meglévő két bátyámmal egy megüresedett paplakban találtak fedelet. Erről szól Ferenc bátyám Soha, sehol, senkinek című, nyolc nemzetközi fődíjat nyert játékfilmje. Állam- és jogtudományi doktorként apám, anyám pedig tanítónői diplomával vállalt el minden paraszti munkákat, hogy éhen ne haljanak. Kukoricacsuhéból fontak papucsot, azokat próbálták meg eljuttatni a fővárosba, hogy némi bevételt szerezzenek. Folyamatos megaláztatást, fizikai bántalmazást éltek meg, és anyám ebben az állapotban észlelte, hogy terhes. Először a konyhaasztalról ugrált, majd forró fürdőket vett és a bátyámtól kapott kinin tablettával próbált abortálni. Végül a nagyapám az orosházi kórház egyik orvosával egyezett meg, hogy elvégzi az akkor még tiltott műtétet. Édesapám végül azt mondta, amíg ő él, ezt a babát nem engedi elhajtani. Ezért érzem azt, hogy ugyan az anyám szült, de édesapám hozott világra – meséli Imre, aki már nem haragszik az időközben elhunyt anyjára. Tisztában van vele, hogy a ránehezedő terhek vezettek a döntéshez.

Sosem kerültek igazán közel egymáshoz, ehhez később a fizikai távolságból fakadó hiány is hozzájárult, Imre kisgyermekként budapesti nagyszüleinél nevelkedett. Anyja ekkor már végzettsége szerint tantónőként dolgozhatott Nagydorogon. A nagyszülőkkel való kapcsolata is nélkülözte a melegséget, amíg egyszer meg nem jelent az anyja unokatestvére, az Állami Operaház balerinája.

– Emlékszem, hogy belépett a pincelakásba, felemelt a konyhaasztal alól, megölelt és akkor érezhettem először, hogy megtaláltam az igazi édesanyámat. Egészen különleges érzés volt ez a megváltó szeretet. Megmosdatott, új ruhákat vett, ma is látom magam előtt azt a kis repülős nyakkendőt és ingecskét, amit tőle kaptam. Az operába is elvitt, a Diótörő előadásaira, amelyben tündérként táncolt. A színek, a zene, az illat, a szépség csodáját kaptam tőle – emlékszik Téglásy Imre.

Újabb üldöztetés kezdődött, amikor a családfő 1956-os nemzetőr parancsnoki tisztsége miatt a megtorlás éveiben a családnak menekülnie kellett. Imre és anyja egy Baracs melletti sertéstenyésztő vállalat pusztai iskolája mellett talált szállást. Itt sok milliárdnyi légy esténként centiméteres vastagságban zümmögött a lakás plafonján. Ha olykor sikerült gáztablettával elpusztítani a rovarokat, másnap vödörszámra kellett kiseperni a tetemeket. Imrét mindez megviselte, ráadásul iskolatársai is bántalmaztak, a lelki támogatás hiánya nyomán rengeteg altatót vett be. Két napig aludt, és amikor felébredt, látta, semmi sem változott.

Ebben az időszakban látogatott el édesapjával a jugoszláv rokonokhoz, ahol véletlenül tanúja volt, ahogy édesapja előadta a rokonoknak születésének körülményeit. Ekkor hallotta először az abortusz szót is. Ahogy idősebb lett, lassacskán helyükre kerültek a mozaikdarabkák. Mindent megtett, hogy szülei büszkék lehessenek rá: verseket írt, tanulmányi versenyeket nyert és a dunaföldvári középiskolából jelentkezett magyar-latin szakra Szegedre. Nem vették fel.

– Ennek két oka volt. Az egyik, hogy valóban nem volt magas szintű az oktatás, így voltak hiányosságaim. A másik, hogy az igazgató a családom múltja miatt nem javasolta a felvételem. Ezért 18 évesen munkába álltam az Országos Levéltárban Budapestem, és közben tanultam. Másodjára bejutottam az egyetem magyar-latin szakára. 1966-ban jelentek meg az első verseim, és a felvételin Ilia Mihály irodalomtörténész is jelen volt, akit én akkor még nem láttam személyesen. Ő így bíztatott: „Ha felvesszük, keresse meg Ilia Mihályt!”. Később ő bátorított további irodalmi munkára. Közölte a verseimet a Tiszatáj, antológiákban jelentem meg és irodalomtörténettel is foglalkoztam. Úgy volt, hogy felvesznek az egyetemre tanársegédnek, de később egy rólam készült titkosszolgálati jelentésben olvastam, hogy az egyetemen tartott bölcsész önképzőkörök miatt ellenséges elemként tartottak számon, így az állást sem kaphattam meg – mondja el Imre.

A Somogyi Könyvtárban kezdett dolgozni, majd kandidátusi ösztöndíjat nyert, amellyel olaszországi tanulmányútra utazhatott. A fokozatnak köszönhetően kapott adjunktusi állást a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Később az ELTÉ-n is dolgozott, végül a tudományos művekkel foglalkozó Minerva Könyvkiadó, majd a Harlequin Magyarország főszerkesztője lett. Innen ment nyugdíjba.

– A magyar irodalmi életben komoly sznobizmus tapasztalható, a magas kultúra képviselői lenézik a ponyvának tekintett romantikát. Márpedig ez a fajta olvasmány lépcsőfok a magas művészet felé. József Attila édesanyja, Pőcze Borbála esténként egy józsefvárosi gázlámpa fényénél ilyen regényeket olvasott. Ez érdeklődést, nyitottságot mutat, amelyet nem szabad letörni, inkább értékelni kell. Nem lehet József Attila verseit enélkül megérteni. Így mondtam a szerkesztőimnek, hogy az általunk kiadott műveknek mindig történelmileg hitelesnek kell lenniük és a legmagasabb nyelvi színvonalon kell készülniük. A műfordítóknak járó Wesselényi-díjat is megkaptam. Tanító jellege volt a könyveknek, mert szerelemről szóltak, az emberi kapcsolatok felelősségéről. A XXI. századi romantika sokkal inkább csak a testiségről beszél, lelki tartalmak és erkölcsi kötelezettségek nélkül – magyarázza Téglásy Imre.

Ez a fajta szemlélet összecsengett civil tevékenységével is. Még egyetemistaként hallgatta Nagy Gáspár költő előadását az abortuszról, amelynek nyomán újra elkezdett foglalkozni a kérdéssel. Verseiben is megjelent, majd civil aktivistaként Budapestre kerülve csatlakozott a Magzatvédő Társasághoz, 1996-ban pedig megalapította az Alfa Szövetséget, amely már több mint 350 nyílt örökbefogadást készített elő. Az önkéntesek célja elsősorban, hogy segítségükkel az anyák maguk nevelhessék fel gyerekeiket. Ehhez minden fizikai, anyagi és lelki segítséget próbálnak megadni. Imre az újévet is csak részben tudta családjával (második felségétől hét gyereke született) ünnepelni, mert többszáz kilométert utazott két anya megsegítésére.

– Világszerte probléma, hogy a társadalmi nyomás kényszeríti a terheseket a műtétre. Az amerikai abortuszok hetven százaléka annak köszönhető, hogy a környezet elutasítóan bánik az anyákkal. Japánban egy dolgozó nő akkor vállalhat gyereket, ha a cég ezt engedélyezi. Ha enélkül dönt a szülés mellett, kirúgják. A nagycsaládot Magyarországon is sokan nézik rossz szemmel, a gyerekeim közül az első kettőt elfogadták, de a többieknél már felmerült a kérdés: ugye, nem akartok többet? – mondja el Imre, hozzátéve, hogy az abortusz örök nyomot hagy az anyában, és erről sajnos nem beszélünk.