Lélekképeket farag a fába
Időtlen képírással dolgozik, s a szívében születésétől fogva benne rejlő ősképeket álmodja bele a természetes anyagba. Művészete a múlt kincseiből, hagyományaiból táplálkozik, de alkotásaival a jelennek szól. A Hajdúnánás határában élő Réti Szabó Sándor „FaRagozó” munkáiban az ellentétes erők egységbe rendeződnek, harmóniában eggyé válnak.
Kép: Hasznosságot és szépséget ötvöz az alkotásaiban, a fában benne lévő formákat a kép részéve teszi , Fotó: Kállai Márton, Forrás: Szabad Föld
A hajdúsági pusztában álló magányos tanya tornácára kedvesen beköszön a Nap, és sugaraival szinte simogatja a zöld-sárga-piros színekben megfestett kaputükröt. Korábban a temetőbejáratnál lévő lélekliget faragott fakapunak a díszes részét újította fel, lehelt bele ismét életet. Nem szürke ridegséget áraszt, hanem mintájában, árnyalataiban természetes melegség lakozik; elfogadás, belenyugvás a földi érkezés-távozás állandóságába. A kép lényegében a Fehérlófia történetének képi kivetülése: két griffmadár őrzi az életmagot, közepén a szkíta szarvas agancsa szerteágazik, szimbolizálva az élet örök, végtelen körforgását.
Réti Szabó Sándor stílusa utánozhatatlan egyediséget rejt, kezei munkáját – legyen az faragványa, vagy akár egy egyszerűbb rajza – ezer közül is tévedhetetlenül megismerni. A szerves magyar egyetemes műveltség, az anyanyelvben benne élő motívumkincs mint kifejezőkészlet az eszköztára, így telnek meg értelemmel, jelentéssel a fába kanyarintott vonalai. József Attila soraival próbálja leírni a szavakba nehezen önthető gondolatiságot: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.”
Majd igyekszik saját maga is megfogalmazni művészete lényegét: – Vallásom a vállalásom. Vágytam erre az életfeladatra, amit a Jóistentől a kezeimbe kaptam. Tudtam, hogy nagy tehertételeket ró rám, mégis nagy szeretettel fogadtam be szívembe – mondja a különc alkotó, a FaRagozó (farag, mesél és ragoz szavakból alkotott kifejezés), amely titulust első önálló kiállítása alkalmával Vetró Mihály népművésztől kapta. Ez nem jelent mást, mint hogy érzi, hallja a régi világ lüktetését, amit képek formájában fában farag meg. Nem másolva használja a ránk hagyományozódott mintakészletet, hanem tisztelettel és alázattal újra fogalmazza a minden emberben benne lévő gondolatokat, érzéseket.
Alkotóközegét RétiTérnek nevezi, amely szóalkotás akármelyik irányból olvasva ugyanaz. Sándor Hajdúnánás határában nevelkedett ötéves korától fogva, a Nagyrétnek nevezett részen, azon belül a Jánosréten – ekképpen több szinten érvényesül a kifejezés. De lakozik egy mélyebb értelme is, miszerint neki ez a világ közepe, számára „itt kel fel a Nap”. Debrecenben született az alkotó, majd a családjával a tanyára érkezett haza, ahol szabad és gyönyörű gyermekkor adatott meg nekik. – Felnőttként nyert csak értelmet bennem az, hogy ebben az életformában a természet legapróbb történése is feladatot, kihívást adott és tanúságként szolgált: ahogy vártuk az esőt, vagy amikor az őz kidörzsölte szarvával a gyümölcsfánkat. Gyógynövényeket szedtünk, eprésztünk a nyárfák alatt, és önfeledten játszottunk. A szüleim önellátással foglalkoztak, szarvasmarhát, mangalicát tartottuk, s minden állatot, ami előfordulhat egy paraszti udvarban. A tanyasi élethez az is hozzátartozik, hogy a saját kezeiddel elvetsz egy apró magot, gondosan nevelgeted – felelősségteljes részesévé válsz a folyamatnak. Ez a tapasztalás jelentős szerepet játszott az alkotóvá érésemben.
– Hajdúnánásra, népi kézművességgel foglalkozó szakgimnáziumba iratkoztam be. A döntésemet eredeztette, hogy gyermekkorom óta faragtam. Felmenőim is kezeik ügyes munkájából boldogultak: az egyik dédapám kerékgyártóként dolgozott, és készített hegedűket is, nagyapám jó ezermester hírében állt, s apám úgyszintén megfaragott szerszámnyeleket, székeket, és mindent, ami kellett a gazdálkodáshoz. Három-négy éves koromtól a nagypám műhelyében időztem: seprűt kötöttünk, ólakat ácsoltunk, édesanyámnak ajándéknak fakanalat csináltam, birkakörmölő késsel és kisbaltával – mereng el a múlt kedves emlékeiben.
A tehetséges ifjú Galánfi András mester mellett bontogatta szárnyait, aki igyekezett minél többet megmutatni tanítványainak a szakmai lehetőségekből. Sándor lelkét a nagyobb faragványok ejtették rabul, azon belül is nemcsak a formák, hanem a mögötte megbújó mondanivaló. Funkcionális tárgyakat kezdett készíteni, amelyek felületét sajátos mintába szőtt üzenettel gazdagította. Tizenhét évesen már önálló műhelyt működtetett Hajdúnánáson, két évvel később nyílt meg az első kiállítása is, Minden fában lélek lakik címmel.
Szárnyas oltárokat, színházi díszleteket, bábszínházi kellékeket készít, de a faragványai munkája esszenciájának legfőbb kifejezői. A tanyán kialakított alkotótérben sorakozik egy öreg királyt ábrázoló – kinek egyik szeme a Nap, a másik a Hold – közösségi szobor, ami abból a fából való, amit gyermekként még édesapjával együtt ültetett. Mellette egy családfát ábrázoló emléktábla, amelyen a szarvas és angyal egylényegűsége mint motívumkincs dominál. Végigtapintja a kettéágazó, már sima felületűre faragott fatönköt. Szarvast rajzolt rá. Ahogy nézi, szemeiben látni, mennyire átérzi az élő anyag lüktetését. Hálás szavakkal meséli, hogy a megrendelői sem mestert keresnek, hanem személy szerint őt, a FaRagozót.
Szerszámot fog a kezébe, és faragni kezd. – Ilyenkor együtt dolgozom a fa göcsörtjével. A görcsoldás, az ágbenövés szintén az ég-föld kapcsolata – magyarázza. S kérdő tekintetemre tovább fejti a gondolatait: – Amikor lefekszel egy fa alá, és felnézel, olyan, mintha az ágai tartanák az eget. A görcs egyfajta csillag, ezer fénysugár kiindulópontja. Ez a nehéz része is beépül a képbe, harmonikusan a minta részévé válik. Ebben nem a véletlen munkálkodik, hanem a valóság. Isteni gondviselés vezeti a kezeimet. Én fogom a ceruzát, a vésőt, de érzem a nálamnál nagyobb erőt a mozdulataimban, amikor az emlékképek egyszeriben felderengenek bennem…
