Futball-labda és festőecset
Szabó Tibi lehetett volna válogatott középpályás, de nem lett. Pedig futballozott német és svájci első osztályú csapatban is, minden adottsága megvolt, hogy bajnoki babérokat szerezzen. Ám hazahúzta a szíve. És egyáltalán nem bánkódott soha, hogy lemaradt azokról. Mert helyettük szerzett hű barátokat: József Attila-díjas költőt, válogatott futballistát és kiváló írót-pedagógust.
Kép: Szabó Tibort kiváló grafikusként ismerték, aki mégsem kérkedett sohasem a tehetségével , Fotó: Kállai Márton, Forrás: Szabad Föld
A nyíregyházi grafikust és a kivételes képességű labdarúgót alighanem többen ismerték a nagyvilágban, mint szűkebb hazájában. Szégyenszemre pár éve kerültem közelebbi kapcsolatba vele én is, amikor egy máramarosszigeti vendégeskedés során a fafaragó vendéglátóm elcipelt magával egy alkotótáborba. Volt ott mindenféle náció, magyarok, ruszinok, románok, ukránok, németek, jobbnál jobb festők, szobrászok, grafikusok. Egészen addig nem igazán érdekelt engem a képzőművészet, de aztán hamarosan rákaptam a tárlatlátogatásokra.
És akkor fedeztem fel magamnak Szabó Tibort. Valamelyik falusi tárlaton láttam meg először a képeit. Nem volt az a festői világ valami színes, a barnák, a szürkék uralkodtak a vásznon. És a téma se volt valami vidám. Vörösesbarnán lehanyatló nap, nyári alkonyatban magányosan bóklászó tehenek, a fekete égen sápadtan hunyorgó csillagok, roskatag kerítést támasztó öregemberek, szürkére vénült lócán üldögélő fejkendős öregasszonyok… Egy lassan elmúló világ jellemzői.
Barátságok szövődtek
Akkor tudatosult bennem, hogy itt él a közelemben egy különös ember, akit alig ismerek. És hát kezembe került Babosi Lászlónak a feledhetetlen emlékű Ratkó Józsefről írt hiánypótló könyve, amelyben az is kiderült, hogy milyen jó barátságban volt Ratkó, a költő, meg Szabó, a festő-grafikus. Csodálkoztam is egy sort, hiszen tűz és víz a két ember. Ratkó, az ötvenévesen is lobogó vadóc, meg Szabó, az ötvenévesen is visszahúzódó, csendes szemlélődő.
Alighanem a közös barát, a Tiszadobon tanárkodó, s remekül verselő Bugya István volt a kapocs, akinek ajtaja mindig nyitva állt mindkettejük előtt. Együtt jártak horgászni, gombászkodni, madarakat, virágokat lesni, és az esti tábortüzeknél a világot is együtt váltották meg.
Szabó Tibor többnyire ott is hallgatott. Mert úgy volt vele, minek arról beszélni, amit úgy is elmondott már egyszer? Például azt, hogyan lett festő. Hogy mehetett volna Pestre, képzőművészeti középiskolába is, de nem volt kollégium, albérletre meg nem futotta. Kitanulta hát a címfestést, s elhelyezkedett a nyíregyházi dohánygyárban. S jött '56, a forradalom. Ő meg kiírta a gyár kerítésére jó nagy betűkkel, hogy „Független Magyarországot – oroszok nélkül!”. Pár héttel később szólt neki egy rendőrnek állt régi futballistatársa, hogy jobb lesz, ha menekülsz, mert hamarosan te következel.
Egy őszi hajnalon felült hát a pesti vonatra, s elindult. Tizenhét évesen a nagyvilágba. Anyjának nem mert szólni, nehogy annak is baja essék, nem is tudott az sokáig szegény arról, hogy hová lett a fia. Megtudta aztán később, hogy Németországba került, s mivel nemcsak a ceruzával meg az ecsetel, hanem a labdával is pompásan bánt, egy német csapatban kezdett játszani. Aztán egy első osztályú müncheni, majd bázeli csapat következett, de közben a szellemi fejlődésére is adott: beiratkozott egy nívós német képzőművészeti akadémiára.
Hazahozta a szíve
Sínen volt az élete, de vágyott vissza, haza. Akkor találkozott ott kint, az egykori híres magyar futballistával, Vincze Jenővel, aki azt mondta neki, eridj haza, otthon is szükség van a fiatal tehetségekre. Vincze Jenő nem akárki volt, a világbajnoki ezüstérmes magyar fociválogatott tagja, és később neves edző, hallgatott hát a híres honfitárs szavára.
De hogy jöjjön haza?
Megpróbált hazadisszidálni. Kint turnézott 1963-ban a Vasas futballcsapata, s felkéredzkedett az autóbuszukra. Ismerték, tudták, milyen labdarúgó, helyet szorítottak hát neki. Már majdnem sikerült észrevétlenül átlépni a határt, mikor lebukott. A buszról leszállították, persze, de hamarosan hazatérhetett azért. S nyomban le is igazolta a Nyíregyháza. De a társak féltek tőle, egyszerűen nem kapott a pályán labdát. Átigazolt hát a közeli Nagykállóba, ahol az edzésekre is rengeteg szurkoló érkezett, csak azért, hogy hétközben is lássák a legendás 8-as zsonglőrködését.
Kállóban ismerkedett meg a helyi könyvtár igazgatójával, a híres költővel, Ratkó Józseffel, és életre szóló barátság szövődött köztük. Ő szervezte meg az első kiállítását is Kállóban, amit hamarosan követett egy szentendrei tárlat. A kiállítás nem akármilyen eseménnyel volt összekötve: e tárlaton mutatták be a közönségnek a neves német írót, Günter Grasst, a későbbi Nobel-díjas írót. Váltottak is néhány szót, persze németül. Hogy miről beszélgethettek, már a feledés homálya fedi, talán épp arról, hol tanult Szabó Tibor németül.
Többek közt temetéseken.
Egy korábbi beszélgetésen azt mesélte, hogy gyorsan rájött, a papok beszélnek a legszebben Németországban. Eljárt a misékre is, de még inkább a temetésekre, mert ott jó hosszan, tagoltan beszélt a lelkész, meg lehetett jegyezni minden szavát. Egyszer azonban egy egészen szűk körű szertartásba csöppent, ahol mindenki ismert mindenkit. Csak ő lógott ki a sorból. Meg is kérdezték a szertartás végén, hogy ki ő, mit keresett a temetőben. Amikor elmondta, hogy miért jár ő temetésekre, rögtön kinyíltak a németek, s meghívták a halotti torra.
Ahol arról is mesélhetett talán, hogy a nagyapjánál lévő istálló falára rajzolta az első műveit, olyan tízéves formán pedig azzal kápráztatta el az ismerősöket, hogy hajszálpontosan képes volt utánozni mindenkinek az aláírását. Csodálta is mindenki, de a magyar tanára figyelmeztette: „Azért vigyázz majd ezzel, fiam!” E képességét Németországban is kamatoztathatta volna, de nem tette.
Becsület és szerénység
Megkereste egyszer egy meglehetősen kétes társaság, hogy legyen szíves aláhamisítani egy banki bizonylatot. Semmi kockázat, s kétezer márka javadalmazás. Hatalmas összeg volt, annyi pénzért már autót lehetett venni, de meg se fordult a fejében, hogy becsapjon valakiket. Egyszer azonban mégis megszegte a fogadalmát. Ratkó Jóska kisfiának az iskolai értesítőjét aláírta az apja helyett. De figyelmeztette a gyereket, ez volt az első, s utolsó. Ratkó csak nevetett a csínyen, s kiadta az igazgatóhelyettesének, ha őt nem tudják elérni, Tibi nyugodtan aláírhat mindent helyette.
Abból persze már nem lett semmi, hiszen Szabó Tibor még a festményeit, rajzait is csak vonakodva szignózta. Most a legtöbb képe a nyíregyházi otthonában van, de rengeteget el is ajándékozott. Sokan vásárolni is szerettek volna tőle, de ő nem adott el egyetlenegy képet sem soha.
És már nem is fog. Utolsó találkozásunkat követően nem sokkal elment Ratkó Jóska meg a másik nagy cimbora, a legendás fradista futballista, Varga Zoltán után. Csendesen, ahogyan élt. De sokáig fognak emlékezni rá.
