Közös húron pendülnek

Csellója húrján lágyan és tisztán csendül fel egy hang. Körbezengi a család budapesti otthonának zöldellő, kellemes akusztikájú kertjét, a fülünkbe szökik és a lelkünkig hatol a szívből játszott dallam. Csongor belefeledkezve húzza hangszerét; a legőszintébb érzéseit juttatja vele kifejezésre az érzékeny jellemű, tizenhárom esztendős ifjú. Amikor édesapja elkészít egy zenei eszközt, fia mindig kipróbálja, hogyan szól, és javaslatokat is tesz a tökéletesítésére: „a lábon kell igazítani”, „a lelkén kell állítani”, „a fogólapból ki kell még gyalulni”. Kettejük tevékenységében a közös vonás a szenvedélyes elköteleződés, továbbá az elmélyülés, amit a hangszerkészítés és a zenélés egyaránt megkíván. 

– A családunkban a mindennapok részét jelentette a muzsika. Szólt a zene, amikor a zongoraművész édesanyám vagy mi, gyerekek gyakoroltunk. Négy testvéremből hárman ma hivatásos zenészek. Jómagam is tizenhat éven át hegedültem és tanultam ütőhangszeren játszani – kezdi a beszélgetést Orgován Attila, aki nem tartja magát kifejezetten muzikális alkatnak, inkább reál beállítottságúnak, nem mellesleg: jó kézügyességgel áldotta meg őt az ég. 

A hangszereket mindig nagyon szerette, megszólaltatni is, de sokkal inkább bütykölni-barkácsolni. Kamaszkorában többször szétszedte a család által használt hegedűket; leszerelte a kulcsokat, a húrokat, hogy közelebbről tanulmányozhassa az eszköz szerkezetét. A ház körül is előszeretettel javította meg az elromlott dolgokat. Hamar körvonalazódott gondolataiban, hogy hangszerkészítéssel akar foglalkozni. A Zeneakadémia szakiskolájában tanulta ki a hivatást, és 2012 óta dolgozik önállóan, saját műhelyében. 

Az első barokk hegedűt zeneművész húgának csinálta. Onnantól a historikus hangszerek külleme és hangzásvilága kötik le igazán a készítő figyelmét, amellett, hogy modern darabok is szép számmal születnek kezei között. Javarészt nem megrendelésre dolgozik, hanem a lelkében megszülető, majd a fából testet öltő, kellemes hangon megszólaló kész hangszer talál végül gazdára. Műhelyében éppúgy születnek régi, híres hangszerek kópiái, mint saját tervezésű modellek. 

Munkájához alapanyagul különféle korú és típusú fákat használ: a tetőlaphoz többnyire lucfenyőt, a hangszer oldalához és a csiga megformálásához pedig hegyi juhart. Az ideális a legalább hét évig szárított alapanyag, ám akad példa jóval hosszabb ideig pihentetett fára is: Csongor csellója például negyven évet száradóból készült. E nemes alapanyag kiválasztását követően kezdődnek a jellegzetes famegmunkálási folyamatok: fűrészelés, hasítás, vésés, gyalulás és finom formálás. Elsőként a rezonátordoboz születik meg, majd helyére kerül a nyak és a csiga. Ezt a lakkozás követi, végül pedig a húrozás teszi teljessé a hangszert. 

– Szó szerint is lakozik benne lélek: a belsejében található hangoszlop – mutatja a harmincas évei végén járó férfi. – Akusztikai szempontból ez a legfontosabb része, ugyanis ez továbbítja a húrok által keltett rezgést a tetőlemezről a hátoldalra, amely így végül bejárja az egész hangszert. A helyét milliméter pontossággal el kell találni, mert az alapanyagul szolgáló fa tulajdonságai (súlya, formája, vastagsága) mellett ez határozza meg, hogy milyen a hangzásvilága a vonós eszköznek. 

Műhelye polcain sorakoznak az újak mellett a felújításra, restaurálásra váró darabok. Sokféle bajjal (például, amikor a tulajdonos hosszabb időre a padláson felejti) vagy épp az idő szorgalmas munkájából eredő kopásokkal kerülnek Attila kezei közé az olykor már kétszáz esztendőt is megélt hangszerek, amelyek sérüléseit kijavítja, beléjük újra életet lehel. 
– Ahogy a javítás, úgy minden hangszer megszületése öröm számomra. S lakozik benne izgalom is, hiszen minden fa más lehetőséget rejt magában. Olykor a legszebb felületű nem ad tökéletes hangzást, s a göcsörtös szól gyönyörűen. A teljes folyamatot szeretem, ahogy a nyers, durva fából megszületik a hangszer, ami megszólal. Az pedig, hogy Csongor játszik rajta, rendkívül jó érzés – tekint büszkén a fiára, akinek első csellóját ő készítette. 

Csongor, akinek a tehetsége valószínűleg a zsigereiben és a lelkében lakozott, nyolcéves korában kezdett csellózni. „Eleinte nagyon izgultam” – idézi fel a kezdetek emlékét, ellenben manapság már nincs benne lámpaláz. „Mosolyogj és játssz, és akkor nagy baj nem lehet” – vallja az ifjú művész, aki a színpadon éli meg igazán a zenélés erejét és élményét, miközben a készülés és a folyamatos fejlődés éppúgy örömérzéssel tölti el. Tehetségét az is bizonyítja, hogy már számos hazai és külföldi versenyen szépen helytállt, ahonnan több aranyminősítéssel és első díjjal térhetett haza. Játéka érettsége, zenei érzékenysége és kifejezőereje fiatal kora ellenére is különleges. 

Fejlődésében sokat jelent az édesanyja támogatása, aki maga is rendkívül tehetséges zenész, és tizenhat éven át hegedült. Az otthoni gyakorlások során rengeteget segített fiának, biztos hátteret, figyelmet és zenei érzékenységet adva számára. Gallai Judit gordonkaművész tanítja csellózni Csongort, s meghatározó szerepet játszik abban, hogy a fiú igazán megszerette a hangszert és magát a zenélést. Tanárnője kivételes érzékkel tudja inspirálni, ezért kapcsolatuk jóval több egy egyszerű tanár-diák viszonynál: olyan biztos művészi és emberi támasz, amelyből a fiatal zenész folyamatosan erőt meríthet. 

Jövőre zenei gimnáziumba megy, azt követően pedig a Zeneakadémiá­ra szeretne felvételizni. Látva tehetségét és a benne lakozó csillapíthatatlan zeneszeretetet, a család közösen úgy határozott, hogy a fiú magántanulóként folytatja az iskolát. Pár órára bejár, de napjai nagy részét a gyakorlás tölti ki. Emellett rendszeresen sportol is, évek óta teniszezik. 
Általában könnyen megtanul egy darabot kotta nélkül játszani, a hangzás csiszolására azonban több időt fordít. Rendszeresen eljárnak szüleivel, testvéreivel vagy tanárával hangversenyekre, főleg, amikor idehaza valamelyik nagy példaképe, Steven Isserlis vagy Fenyő László ad koncertet. Játékukban a könnyedség, a makulátlanság és az érzelemkifejező erő nyűgözi le Csongort, aki maga is ebben látja a zene legfőbb erejét. 

– A hangját szeretem, ami az emberi orgánumhoz leginkább hasonlít. Nem túl mély, nem is túl magas. Amikor ritmusos, gyors darabot játszom, az feltölt, a lassabb, szép hangzás pedig igazán kikapcsol. Ebben élek, ez az életem – vallja a tehetséges zenész, akinek nevével, úgy hisszük, fogunk még találkozni.