Bicskabánya, amit nem szeretnek

Szekérúton caplatok felfelé a Meleg-oldalban, körülöttem akácerdő. Távolabb fenyves. A levegő telve tavaszi illatokkal, a fák koronáját szél himbálja. A kora délutáni órákban egy-egy madárfütty hallik. Éled a természet.
Nagymányok határában járok, a Mecsek északi lejtőihez simuló faluban.
Jobbról szakadék, nem túl mély, falát bokrok tartják. Látom, a termőtalaj vékonyka, alatta kőzet.
– Néhány méterrel lejjebb pedig már ott a szén – követi a tekintetemet Rusák József.
Kalauzom a helyi képviselő-testület tagja.
– Jó minőségű feketeszén – toldja meg a szavát. – Százméteres mélységig. Két és fél millió tonnányi. Könnyű bányászni, csak le kell szedni róla a talajt. Lehet, hogy néhány hónap múlva kezdik is a fejtését.
A domboldalban épület, valamikor kulcsos ház volt a vékonypénzű turisták számára.
– Ezek szerint ennek az erdőnek vége – jegyzem meg.
– Negyvenkét hektáron – toldja meg a férfi.
Elképzelem az ipari tájat, amint az erdő helyén egy hatalmas gödör tátong, robbantások rezegtetik a talajt, száll a por, s jókora erőgépek marják le a szenet.
– És miért jó az a nagymányokiaknak, hogy bányát nyitnak a falujuk határában?
Mielőtt megismerkednénk Rusák József válaszával, térjünk vissza a faluba, be az önkormányzathoz, hogy megtudakoljuk, miként jött egyáltalán szóba a bányanyitás.
– Nem biztos, hogy szeretném a bányát. De az sem, hogy nem akarom.
A talányos kijelentést Karl Béla polgármester irodájában jegyzetelem.
– Nem sokkal azután, hogy 2006-ban az új képviselő-testület élére választottak – meséli –, megkerestek a Calamitestől.
A Calamites az a pécsi székhelyű cég, amely megcélozta a nagymányoki szén bányászatát.
– Meghallgatta őket a képviselő-testület, tartottunk lakossági fórumot is. Végül úgy döntöttünk, hogy ha teljesítik a kívánságainkat, nem zárkózunk el a nyitás elől.
Állomások telepítését említi például, amellyel a zaj, a por, a robbantások rezgését mérnék. Az épületek állapotát felmérnék, hogy ha repednének a falak, később ne lehessen vitatni, mi okozta. A károk helyreállítására alapot hozna létre a bánya.
– A szállítás pedig eleve elkerülné a falut. A 3,2 kilométer hosszúságú út építésére is vállalkoznia kell a cégnek.
– S vállalja?
– Vállalja, csak a terület megvásárlásával van egy kis gond…
Az elkerülő út ugyanis egy osztatlan tulajdonú erdőben haladna. A tulajdonosok pedig kötik az ebet a karóhoz.
– Nekem a pénz nem cél, hanem eszköz – fogad Báter Zoltán, az egyik erdőbirtokos –, ezt jegyezze fel, kérem. Erdész vagyok, vadászni is szoktam, nekem nem ér annyit az a pénz, hogy élhetetlenné váljon Nagymányok.
– Mekkora összegről van szó?
– Mondom, engem nem érdekel a pénz. Az kell, ami az enyém. Tiltakoztunk is, hogy beleegyezésünk nélkül megrendelték az építés előkészítését.
Papírt mutat, rajta nyolc tulajdonos aláírása.
– S ha a falu többsége szeretné ezt az utat…?
– A többség nem akarja az utat, mint ahogy a bányát sem.
– Biztos ebben?
– Egészen biztos. Én itt élek a faluban, ismerem az emberek véleményét.
– Ha nem akarja, miért nem tesz ellene?
– Azért kérdez ilyeneket, mert nem itt él. Mondok egy történetet, hogy jobban megértse. Amikor a téesz szétment, felálltam, mondtam, nem lesz úgy jó az osztozkodás, ahogy egyesek tervezik, mi itt rosszul fogunk járni. Erre húzták a kabátomat, ülj már le, Báter, ne lázíts. Fél év múlva jön Kati néni, éppen a trágyát toltam a hátsó udvarban a talicskával, hogy te, Zolikám, baj van, nem úgy történik, ahogy ígérték. Mondom, Kati néni, ugye, szóltam? Szóltál. És megszavazták? Meg. Na, akkor most tessék szépen hazamenni.
– Tehát nem volna az a pénz, amiért megválna az erdejétől? – térek vissza eredeti témánkra.
Báter Zoltán nem válaszol kapásból.
– Mi, tulajdonosok, megegyeztünk, hogy a négyzetméterenkénti ötezer forint már lehetne tárgyalási alap – jelenti ki végül.
– Önnek ebből mekkora pénz jutna?
– Tizenötmillió forint.
– Értem. Tehát ekkora összegért mégiscsak eladná az erdejét.
– Maradjunk annyiban, hogy volna néhány álmatlan éjszakám, mielőtt döntenék.
Azon gondolkodom, hogy vajon tényleg nem akarja eladni az erdejét, vagy a makacsságával csak az árát szeretné följebb tornázni.
– Korábban bezzeg a polgármester sem akarta a bányát – fordítja a szót Báter Zoltán. – Aztán, amint megválasztották, egyszer csak előállt avval, hogy mégsem annyira biztos, hogy rosszul jönne a falunak.
– Mit mondott, miért változtatta meg a véleményét?
– Azt mondta, amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére.
Nem akarta a polgármester sem a bányát a megválasztása előtt? Ezt erősíti Ambrus Károly is, a helyi faluvédők egyesületének elnöke.
– Arra szerveződtünk, hogy ne nyissák meg – jelenti ki. – Nemcsak Karl Béla, hanem szinte valamennyi mostani képviselő-testületi tag. Így választottuk meg őket. Aztán mi történt? Még ügyfélként sem tudtunk bejelentkezni az engedélyezési eljárás során, mert a polgármester nem értesített bennünket, így kicsúsztunk a határidőből.
A nyitáshoz azonban csak úgy járul hozzá a testület, ha teljesítik a feltételeiket, említem a polgármestertől hallottakat.
– Erről én is tudok. Az emberek azonban már bizalmatlanok. A brikettgyárban is ígérték a környezetvédelmi előírások betartását, aztán hogy néz ki. Ha látná, elszörnyedne.
Láttam, az út a Meleg-oldalba a roncsgyár mellett vezet. Az utolsó magyarországi brikettgyárat néhány éve állították le. Mintha éppen egy műszak közepén állíthatták volna le az üzemet. A szállítószalagon itt-ott még szén, a meddőhányóhalmok gazzal benőve. Az egész gyárat rozsda marja.
– Pedig mennyire ígérték ott is a környezetvédelmi előírások betartását! – emlékezik Ambrus Károly. – Amikor panaszkodtunk, hogy a szénportól még a kilincset sem lehet megfogni, jöttek a mérőkocsival, két napra beállították az egyik udvarba. Persze, hogy azon a két napon éppen nem szállt a por…
– Ha ennyire nem akarja a falu a bányát, miért nem akadályozzák meg a nyitását? – kérdezem őt is.
– Nem mondom, hogy ennyire nem akarja. Talán fele akarja, fele nem. Én biztos nem, de nem érzek magamban annyi erőt, hogy megszervezzem a tiltakozást – néz félre a férfi. – Három részből áll Nagymányok, az Újtelepből, az Öregtelepből, meg Csalapusztából. Saját falurészükért még csak-csak tesznek valamit az ott lakók, de a másikért már lehetetlen megmozgatni őket.
– Tudna mondani valakit, aki biztosan akarja?
– Hogyne, például az öreg Brant Jani bácsi.
Ambrus Károly nem téved, Brant János nyugdíjas bányamérnök valóban a nyitás lelkes híve.
– Tudtam, hogy nem halhatok meg anélkül, hogy még egyszer ne bányásszanak szenet nálunk – fogad őszinte örömmel a bányászemlékeivel telt nappalijában.
Mert Nagymányoknak korábban is volt bányája, igaz, csak afféle bicskabánya, ahogy az idős mérnök nevezte. Az aknákat 1965-ben falazták be, mert az erőket – a hétszáz alkalmazottat – a nagy mecseki bányákhoz irányították, a Zobákhoz, a Kossuthhoz, a Bétához. A Calamites ma 30-40 alkalmazottnál többet nemigen foglalkoztatna, ők sem vájárok volnának, hanem néhány nehézgépkezelő, szállítómunkás. És slussz. Évi százezer tonna szénnek ennyi ember elég.
Így lehetséges, hogy ami akkoriban nem érte meg, az ma nyereséges, jutnak eszembe Kalmár Istvánnak, a cég üzletfejlesztési igazgatójának szavai, akivel még előző nap találkoztam a polgármesternél. A kérdés már csak az, kinek tudnák értékesíteni a szenet. Harmincezer tonnát biztos átvesz belőle az egyik szénerőmű. Ha náluk beválik, a többit talán más erőművek vennék meg, esetleg gázzá alakítanák. Egy bizonyos: ahogy megy fel a földgáz ára, úgy éri meg ismét szenet bányászni.
A 78 éves bányamérnök figyelmesen hallgatja beszámolómat, néha bólogat is, ám igazán akkor teljesedik ki, amikor az emlékeiről kérdezem. Persze előkerül az aranydiplomája is, amit az elmúlt évben vett át a soproni egyetemen.
– Éppen ma reggel hívtam fel Verbőci Józsefet, a cég ügyvezetőjét, s ajánlottam fel neki a segítségemet – említi elfojtott mosollyal. – Kérdeztem is, mikorra várható a nyitás.
– És mikorra várható?
– Azt mondta, hogy néhány hónapot csúszhat. Beleköptek a zöldek a levesbe…
Alighanem a váraljai Ranga Jánosra gondolhatott, aki Ambrus Károllyal ellentétben nem mulasztotta el, hogy a Zöld Forrás Környezetvédelmi Egyesület nevében időben bejelentkezzen ügyfélként. A jelentkezését elfogadták, ugyanis a két település alig néhány kilométerre található egymástól.
– Nem csak a két települést érintené a terv – igazít ki az ugyancsak bányamérnöki végzettségű környezetvédő. – Ötszáz oldalas beadványunkban bizonyítjuk, hogy a bánya nyitása Nagymányok és Váralja ivóvízkészletén kívül Mázáét, Kismányokét és Hidasét is veszélyeztetheti. Ráadásul a robbantások 1118 méteres körzetében az épületeken repedések keletkezhetnek. Ez Nagymányokon 85-95 házat érinthet, Váralján 75 lakást és pincét.
– Honnét tudja, hogy éppen ekkora körzetben fogja érinteni az épületeket a robbantás?
– Abból a hatástanulmányból, amelyet a Calamites beadott. De megítélésem szerint nem engedélyezhető a nyitás a robbantásokkor keletkező por miatt sem.
– Már csak azt nem értem, miként lehetséges, hogy ön bányamérnökként kampányol a nyitás ellen?
– Azt hiszem, Máriássy Félix rendező figyelmeztette a tanítványait az ötvenes években, hogy nem kell minden filmet elvállalni…
Hogy Nagymányokon „forgatnak-e”, az nyárra eldől, akkorra várják a zöldhatóság határozatát. Addig is folytassuk utunkat Rusák Józseffel. Egy vadászlest mellőzve érünk ki az erdőből. A tisztásról nagyszerű a kilátás Nagymányokra.
– Nehogy azt higgye, hogy örülök a bányának – gyönyörködik a tájban a férfi. – Hogy is örülnék, amikor mezőgazdaságból élek.
– Akkor miért szavazta meg?
– Mert nincs más lehetőségünk.
– Ezt hogyan érti?
– Égetően szükségünk van a bányától befolyó pénzre.
Hogyan is mondta a polgármester? Szeretnék elérni, hogy a vállalkozó fizessen a településnek annyi járadékot, mint amennyit az államnak. Ez pedig évente több tízmillió forint lehet.
– Nem akarom számokkal terhelni – folytatja Rusák József –, csupán két adat: összesen 108 millió forintot kapunk a központi költségvetésből kultúrára, miközben csupán a pedagógusok bére 140 millió forint.
– Ezek szerint a bányától kapott összegből mentenék meg az iskolát?
– Azt is. Meg a falut is. Ezért vagyunk kénytelenek elviselni a bányát. Mert lesz por is, zaj is, rezgés is, ezt mindenki tudja, hiába is állítja bárki az ellenkezőjét. De el kell viselnünk, mert túl akarjuk élni a mostani pénztelenséget.

Németh András Péter felvételei