Annyira akartunk hinni benne!

– Azt ígérte tavaly nyáron az alapítvány elnöke, Nagy Ottó, hogy semmiféle anyagi hozzájárulást nem kér. Sem tőlünk, az önkormányzattól, sem a szülőktől.
A Kapuvártól néhány kilométerre fekvő Osli polgármesterét, Fodor Józsefet hallgatom.
A falu – Cirákhoz és még vagy tucatnyi másik Győr-Moson-Sopron és Veszprém megyei településhez hasonlóan – szintén a Vocational Academy Alapítványra bízta az iskoláját.
– Súlyos terheket görgetünk magunk előtt, mint a kistelepülések többsége, ebbe már nagyon nehezen fér bele az iskola fenntartása. Persze, hogy kaptunk az alkalmon. Ha nem jön Nagy Ottó az ajánlatával, biztos, hogy nem tudjuk megtartani a nyolc osztályt.
Nem tudták vele együtt sem.
– Már novemberben nem fizette ki a pedagógusok bérét. Mi adtunk kölcsön neki 1,7 millió forintot.
Decemberben már az önkormányzat sem tudott segíteni, a pedagógusok a fizetésük csak egy részét kapták meg, s a januári, februári bérük pedig egyre csúszott. A minden hónap 10-én esedékes pénzt egy összegben ígérték március 15-re.
Nem érkezett meg.
Ígérték 20-ra. Akkor sem.
30-ra. Hiába. Erre több szaktanár felmondott.
A pedagógusok április 4-re szülői értekezletet hívtak össze, amelyre várták Győrből Nagy Ottót és az iskolák közös igazgatóját, Havasréti Bélánét.
Egyikük sem tette tiszteletét.
Ezt már az önkormányzat is megelégelte. Április 7-ét a felsős diákok a kapuvári Páli Szent Vince katolikus iskolában kezdték.
Ezen a napon érkezett meg a többhavi elmaradt bér is. A márciusi viszont azóta sem.
A tanári szobában középkorú asszony kávézik, Harmath Lajosné, a tagintézmény vezetője.
– Már én is felmondtam – fogad, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne osztaná meg velem az elmúlt hónapok visszásságainak történetét. – Pedig ősszel még a közalkalmazotti munkaviszonyunkról is lemondtunk, csakhogy megmaradjon az iskola. Hát nem sikerült.
Közben kicsöngettek, a tanáriba három-négy tanító is érkezik. Szinte a teljes tantestület.
– Most melyikük vezeti az intézményt? – nézek körül.
A tanárok egyszerre nevetnek fel.
– Hivatalosan egyikünk sem – mondják.
A tagintézet vezetője a felmondása után azonnal – vagyis már hetekkel ezelőtt – kérte az igazgatónőt, hogy nevezzék meg az utódját.
– Még csak választ sem kaptunk – komolyodik Harmath Lajosné. – Ezért magam kértem fel az ügyek vitelére Rapiné Tóth Annát.
– Ez azonban mégsem állapot – ingatja a fejét a nevezett –, hiszen azt sem tudjuk, ki fogja aláírni a bizonyítványokat. Az az igazság, a lovak közé dobták a gyeplőt.
Közben az egyik tanítónő átmegy a másik helyiségbe, hogy megnézze, érkezett-e válasz e-mailjükre.
– Érkezett – néz jelentőségteljesen a pedagógus.
Minden szem rajta.
– És mit írtak?
– Érkezett – ismétli kis hatásszünetet tartva – egy Viagra-hirdetés.
A fizetés Vitnyéden hasonlóképpen csúszott. Itt az óvónők elégelték meg a bizonytalanságot, mind a három egyszerre mondott fel.
– Azt üzente Nagy Ottó, vegyünk fel kölcsönt valamelyik banknál, majd ő fizeti a kamatot – támasztja a pultot a családi fűszerüzletben egyikük, Rabi Zoltánné. – Hallott már ilyent?
Nagy Ottóval Téten találkozom az alapítvány által fenntartott Európa Házban. Piknikus alkat, kedves, udvarias, kenyérre lehet kenni.
– Sajnos nem jöttek be azok a források, amelyekre számítottam – meséli nyugodt hangon.
Pedig több ilyen is lett volna. Az alapnormatívával nem volt baj, az a központi költségvetésből rendre megérkezik, a kistérségi hozzájárulás azonban már korántsem.
– Az én hibám – ismeri el –, hogy nem kértem elég határozottan az utalását. Végül a négy kistérség közül kettő, a csornai és a kapuvári aláírta, a pápai és a soproni nem.
– Mit mondtak, miért nem?
Nagy Ottó kifejezéstelen arccal néz rám.
– Nem kell megindokolniuk.
– Valami okának csak kell lennie.
– Az a hír járja rólam, hogy a szcientológia egyház tagja vagyok.
Na, igen, a szcientológia. Nem volt olyan falu, ahol ne hallottam volna, hogy Nagy Ottó a kisegyházhoz tartozik. Ám ha rákérdeztem, honnan tudják, mindenki csak azt válaszolta, hogy hallották. Amúgy pedig a legkisebb jelét sem tapasztalták annak, hogy az egyház tanait szerette volna terjeszteni közöttük.
– És tagja? – kérdezek rá.
– Természetesen nem. Egyébként számítottam egy harmadik fő forrásra is – folytatja –, az önkormányzatok anyagi hozzájárulására.
Ezt viszont nemcsak az osli polgármester, Fodor József cáfolja, hanem mindegyik, akivel beszéltem. Hiszen éppen azért fogadták el Nagy Ottó ajánlatát tavaly nyáron, s nem társultak valamelyik közelben lévő iskolával, mert kezdetben csupán az épületek, a berendezés használatának lehetőségét kérte. Az persze más kérdés, hogy előbb-utóbb valamennyi önkormányzat hozzájárult a költségekhez – a pedagógusok béréhez, a rezsihez, a gyerekek étkeztetéséhez –, mert egyikük sem akarta, hogy tanév közben szűnjön meg az iskola.
Estére Rábapordányba hivatalos Nagy Ottó, a képviselő-testület ülésére. Ha már így alakult, kapok az alkalmon, hogy találkozzam az ottani faluvezetőkkel, s követem a BMW-jét. A tantestület egy pályázaton 18 millió forintot nyert, amelyet öt év alatt hívhatnak le. Mivel ez a falu is szerződést bontott Nagy Ottóval, most attól félnek, hogy az összegből vásárolt eszközöket magával viszi a férfi.
– Még nem dőlt, el, de valószínűleg nem tudjuk megmenteni – válaszolja nyíltan Pásztorné Szakács Gabriella a zárttá nyilvánított ülés végeztével, amikor az eszközök sorsára kérdezek. – Az az igazság, jól befürödtünk az alapítvánnyal. Most tudtuk meg például, hogy a számlájára már tavaly októberben inkaszszót rendelt el az APEH, s egyből 52 milliót le is emelt a tartozásainak a kiegyenlítésére.
Ezért akadozna hát a pedagógusok bére, s az alapítvány egyéb kifizetései? Minderről e-mailben kérdeztem Nagy Ottót, ám levelem válasz nélkül hagyta.
Kezdetben nagy reményeket fűztek az alapítványhoz Újkéren is, meséli Szőke Katalin intézményvezető. A környéken ugyanis több településen van iskola, közel ugyanannyi gyerekkel. Valamennyi az életben maradásáért küzd, de tudják, közülük csak egynek van esélye. A verseny öldöklő: egymás településén lakó gyerekek szüleit keresik különböző módszerekkel, s igyekszenek rávenni őket, hogy hozzájuk írassák be a csemetéjüket. Szőke Katalin azonban nem tartja etikusnak az efféle módszereket, ezért is reménykedett az alapítványban, amely külföldi kapcsolatai révén tűnhetett volna vonzónak a szülők előtt.
– Ma már csak a remény haláláról tudok beszámolni – ingatja a fejét. – A sopronkövesdi önkormányzat már döntött is, augusztus 31-ével felmondta a szerződést az alapítvánnyal.
Nem véletlenül említi a szomszédos települést, azt az iskolát is ő vezeti.
A gondok itt is a fizetéssel kezdődtek, amelyet az alkalmazottak úgy kaptak, mint a mesében: hol volt, hol nem volt.
– Nem járult hozzá a kistérség… – ismétlem a Nagy Ottótól hallottakat.
– Na, attól leszek még ideges, amikor erre hivatkozik. Tudja, mekkora összegről van szó?
Nem tudom.
– Havi ötszázezer forintról. Egy-két pedagógust ki tudna belőle fizetni valóban. És a többiek bére miért késik? Nevetséges.
Találomra választok még egy intézményt, ezúttal Veszprém megyében.
Kónya Tamásnénak, a marcaltői iskola igazgatójának a hangjában nem érzek indulatot, de szavai kemények:
– A polgármesterek is és a képviselő-testületek is felelőtlenek voltak, ez az igazság. Bemondásra elhitték, hogy minden rendben lesz. Hát nem lett. Pedig tiltakoztunk, hogy átadják neki az iskolákat, de hiába.
– Tiltakoztak? Még szeptember előtt?
– Hogyne. Ismerős pedagógusoktól hallottuk, hogy a már korábban meglévő győri iskolájában sem mindig fizetett határidőre az alapítvány.
A marcaltői iskolát amúgy nem fenyegeti bezárás: művészeti oktatását – amely kiváló minősítést kapott – tizenegy településről bejáró gyerekek veszik igénybe. Éppen ottjártamkor hívta fel az intézményvezetőt a szomszédos Malomsok evangélikus lelkésze, s jelentette be, hogy az egyház vezetése hozzájárult az iskola átvételéhez.
A mostani tanév történetét azonban nem fogják aranyba foglalni, az bizonyos. A menetrend a már ismert: alig kezdődött el a tanév, akadozni kezdett a bérek kifizetése, az önkormányzatnak kellett segítenie.
– De legalább akkor még megkapták – jegyzem meg.
– Valóban, ám a mai világban az sem mindegy, hogy az ember kézbe kapja a fizetését, vagy utalják. A banknak ugyanis elég, ha egyszer nem érkezik meg a számlára a rendszeres jövedelem, oda a bizalom, s ugrott a hitelkeret.
Hitele Nagy Ottónak sincs már egy csöpp sem Marcaltőn. A szülők még az ebédpénzt is az iskolának fizetik be, nem az alapítványnak. Ebből végzik az épületen a szükséges karbantartást. A gyerekek étkeztetését pedig az önkormányzat vállalta magára.
– A kedvezményes étkezésre jogosultak után viszont Nagy Ottó természetesen megkapja a pénzt az államtól. Csak abból nem látunk egy fillért sem – dohog az igazgatónő. – Ráadásul az alapítvány kifizetőhely is, ám a gyermekgondozáson lévő munkatársainknak sem utalja át rendesen a járandóságukat.
S most nézzünk be ismét Cirákra.
Igen, ismét, mert szeptemberben, a tanévkezdet napján már jártam itt. Eredetileg nem ide tartottam, hanem Gyóróra, a szomszéd faluba. Ott aznap már nem nyitott ki az iskola, hanem társult Beleddel. Cirák viszont inkább Nagy Ottóra bízta magát.
Az iskolaudvaron papírhegy halad előttem, két kislány vonszolja egy hatalmas kézikocsin. Kedvüket ez csöppet sem szegi, a pénzt a tanév végi kirándulásra gyűjtik.
Szabó Szilvia intézményvezető ismerősként üdvözöl. Leporolja melegítőjét, aztán a székére rogy.
– Annyira, de annyira elfáradtam – ejti ölébe a kezét. – Gondolhatja. Az intézmény vezetése mellett harminckét órát tartok…
Elsőként az angoltanár mondott föl. Négy gyereket nevel, nem tudta hónapokra nélkülözni a pénzét. Az üzenőbe kénytelenek voltak beírni, hogy az angoltanítás átmenetileg szünetel. Másodiknak a matematikatanár mondott fel, helyette egy nyugdíjas pedagógus okítja a számok rejtelmeire a nebulókat. A takarítónő egy hete intett búcsút – inkább biztos euróért jár át Ausztriába, vélhetően feketemunkára. A többiek kitartanak, legalább a tanév végét megvárják.
– Pedig olyan szépen indult minden! – sóhajt Szabó Szilvia. – Iskolaotthont alakítottunk ki, heti nyolc órában tanítottunk angolt, képzéseken vettünk részt…
– Mégis, miért gondolták – kérdezem –, hogy amire az önkormányzatok pénz híján képtelenek, azt kisebb összegből az alapítvány meg tudja oldani?
A tanárnő átszellemült arccal néz rám.
– Annyira, de annyira akartunk  hinni benne.

*

Az Oktatási Hivatal a Vocational Academy Alapítvány által fenntartott intézményekben vizsgálatot rendelt el. Ennek során súlyos jogsértéseket állapított meg, ezért közel egymillió forintos bírságot szabott ki.