Nyírtass, a félelem falva

Kihez forduljon elsőként az újságíró, ha egy olyan faluba téved, ahol nem ismer senkit? Természetesen  a falu első emberéhez, a polgármesterhez.
Polgármester – Papp László – azonban nincs.
Hiába beszéltük meg a találkozót szombat délelőttre, nincs a faluban.
– Félreértett – válaszolja a telefonba –, én csak azt ígértem, hogy tájékoztatom a beruházásról. De azt nem, hogy személyesen.
Sebaj, végül is mindegy, hogy az alapadatokat személyesen diktál-
ja-e vagy sem. A másfél milliárd euróba – háromszáznyolcvan milliárd forintba – kerülő erőmű építését az ukrán érdekeltségű Emfesz jövőre kezdi, s 2013-ban fejezi be. A hat, egyenként négyszáz megawattos blokkban több energiát fognak termelni, mint Pakson.
A várható iparűzési adóra a falunak égetően szüksége van, hiszen több mint ötvenmillió forintos a hiánya. Belvízelvezető hálózatot alakítanának belőle, egészségházat építenének, kultúrházat, ilyesmit. Amúgy pedig tizenhét százalékos a faluban a munkanélküliség, amin nem csak az erőmű enyhít majd, hanem a körülötte épülő 280 hektáros üvegház-város, és egyéb létesítmények is.
– Köszönöm, polgármester úr. Akkor már csak azt kérem, hogy mondjon nekem valakit a gazdák közül, aki eladta a földjét az Emfesznek.

S itt engedje meg az olvasó, hogy a polgármester válaszának papírra vetése helyett megszakítsam a riportnak éppen hogy elindult fonalát. Nem öncélúan teszem ezt, dehogy, s ez ki is derül azonnal.
A lapzárta óráiban a budapesti szerkesztőségben elektronikus levelet kaptam egy bizonyos dr. Sipos Attila nyíregyházi ügyvédtől, amelyet ügyfele, Papp László megbízásából küldött. Ebben arról tájékoztat, hogy ügyfele nem járul hozzá a vele készített riport megjelenéséhez.
Az ügyvéd tájékoztat továbbá arról is, hogy ügyfele, Papp László még nem kötött adásvételi szerződést az Emfesszel, csupán előszerződés aláírására került sor.
Hát ezt sajnálom. Mármint azt, hogy a polgármester ennyire szűkszavú. Így aztán azt sem tudom megkérdezni tőle, hogy mennyiért kívánja eladni az Emfesznek azt a 110 hektárt, amelyen az erőmű épül.

A polgármester tehát kiesett, templom viszont van több is – református, római és görögkatolikus. Benyitottam a református lelkészhez, Telegdi Szabolcshoz.
Nem állítom, hogy kitörő örömmel fogadott, viszont annál több történetet mesélt arról, miképpen keresték fel különböző ürügyekkel olyanok, akik valójában nem is azok voltak, akiknek kiadták magukat, s tudakolták a véleményét bizonyos személyek megbízásából.
– S nehogy azt higgye, hogy az a világ elmúlt – néz a szemembe, miközben fürdőköpenyében egyik cigarettáról a másikra gyújt.
Miután ilyesformában virágnyelven, ám annál félreérthetetlenebbül tudtomra adta, hogy csöppet sem bízik bennem, áttért a falu múltjára. Kezdetben érdektelennek véltem a mondandóját, de hamar kiderült, hogy korántsem az. A háború előtt a falu határát néhány földesúr birtokolta, lakóinak döntő többsége pedig szegény volt, cseléd, akiket könnyen át lehetett ejteni.
– Néhány héttel ezelőtt lakossági fórumot tartottak a készülő erőműről – vált hirtelen témát. – Sajnos nem tudtam ott lenni, de ahogy hallottam, a százötven érdeklődőből alig hárman mertek megszólalni. A múltból örökölt magatartás nem múlik el egyik napról a másikra.
– Arra utal evvel, hogy ma is cselédlélek lakik a nyírtassiakban?
– Ezt ön mondta.
Mondani nem mondtam, csak kérdeztem.
Még azt tudakolom, hogy van-e összefüggés képviselő-testületi tagságának felfüggesztése – amire korábban utalt – és az erőmű építése között. A lelkész arca a kérdésemre megmerevedett, s kijelentette, hogy erről nem írhatok.
Ezt ne írja meg, erről nem beszélek, nem lesz ebből bajom? De sokszor hallottam ezt az alatt a két nap alatt, amíg Nyírtasson jártam!
Idősebb férfi locsolja a káposztapalántákat a kertjében, hozzá lépek.
– Örülök az erőműnek, hogyne örülnék – teszi le a kannát Nagy József. – Talán még nekem is jutna ott valami munka.
– Mert most munkanélküli?
– Nem vagyok az, egy debreceni építési vállalkozónak dolgozom. Járom az országot, tizennégy ember munkáját irányítom napi tíz órában. És tudja, mennyit kapok érte? – paprikázódik. – Százhuszonötezret. Ha meg nem úgy megy a munka, ahogy ő szeretné, úgy beszél az emberrel, mint egy kutyával.
– S mennyiért vállalna munkát az erőműben?
A férfi szeme csillan.
– Hát… hát ha adnának százötvenezret nettóban, már boldog volnék. Meg ha a gyerekeim is el tudnának helyezkedni…
Miközben mutatja az ültetvényét meg a baromfiudvarát, amiből valami mellékes még bejön, a gyerekeivel büszkélkedik. Lánya a bevándorlási hivatalban osztályvezető, a fia közgazdásznak tanul Miskolcon.
– Fáj, hogy elmentek?
– Persze, hogy fáj – teszi le a kannát. – De megértem, hogy nekik most nem pálya Nyírtass. Talán, ha az erőmű…
Ebédszünet az újságírónak is jár, a fotós kollégámmal az egyik preszszó elé ülünk, hogy elmajszoljunk egy-egy szendvicset. Néhányan a vendégek közül körénk telepszenek.
– Jó lesz az erőmű, mert akkor lesz munka, ha pedig lesz munka, akkor lesz pénz, ha pedig lesz pénz, akkor még többet isznak az emberek – avat be kristálytiszta üzleti logikájába Balogh Gábor kocsmáros.
Amúgy kocsma már most is van Nyírtasson szép számmal, kis túlzással minden utcasarokra jut egy.
– Meg az ingatlanok ára is megy fel szépen – toldja meg mellettem egy cigány vállalkozó, Kun Péter. – Most hallottam, hogy hat és fél millióért adott volna el valaki a faluban egy házat, de visszalépett. Azt mondta, fogja ez nemsokára még a dupláját is érni.
Pereg a szó, a társaság már lakóparkot vizionál az erőmű mellé, az iskolába növekvő gyereklétszámot, szóval nagy felvirágzást Nyírtassnak.
Ekkor jelent meg a presszó sarkán egy idősebb nő meg egy fiatalabb, és egy férfi.
– Szeretnénk egy percre beszélni önnel – hívnak az épület sarkán túlra, a többiek számára hallótávolságon kívül.
Ilyenkor az újságíró fontosnak érzi magát, bizonyára valami bizalmas dolgot szeretnének megosztani vele.
– Tessék parancsolni.
– Nem szeretnénk, ha bármit is megírna abból, amit a férjem mondott – szól az asszony.
Nagy József felesége és gyerekei állnak előttem.
– Miért nem?
– Mert nem.
Ennél nyomósabb érvet nem említenek.
A leendő erőműhöz az út egy tó mellett vezet el. Tulajdonosa a polgármester. A közelben vadászház. A polgármesteré az is.
Az erőművet egyébként egyebek mellett egy friss telepítésű makkos helyére tervezik. Most sajnálom csak, hogy ilyen szűkszavú a polgármester a saját érdekeltségével kapcsolatban. Hiszen így azt sem tudom megkérdezni, hogy mennyi telepítési támogatást vett fel rá, s fog-e visszafizetni valamennyit belőle.
Visszatérek hát a faluba, ahol lovas kocsi jön velem szemben. Bakján két férfi ül, egy idősebb meg egy fiatalabb. Hátul a szénában gyerek fekszik.
– Zsidók vagytok-e, testvérek, vagy magyarok? – szól az idősebb.
Kérdése nem véletlen, néhány év óta időről időre egy zsidó közösség tagjai tűnnek fel Nyírtasson, s tartanak találkozót egy itt élt csodarabbi emlékére.
– Szaladj az anyádhoz – fordul hátra a gyerekhez –, mondd meg neki, hogy tegyen fel kávét, vendégek érkeztek.
Így ismerkedtem meg Kádár Gáborral. Mielőtt azonban beljebb tessékelne, meg kell néznem a gazdaságát is.
– Már csak romja a korábbinak – mutatja két lovát, meg a csirkéket. – Valamikor voltak teheneim is, de meg kellett semmizni őket. Nem érte meg tartani.
Húsz tehénnél már nincs több egész Nyírtasson, mesélte később Béres Géza. A férfival a falu határában találkoztam, éppen az állatait hajtotta ki a rétre.
– Ez harminc liternek parancsol – mutatja az egyiket. – De csak azért tartom, mert nagybirtokos vagyok. Van még négy hektár földem – mosolyodik el. – A legtöbben viszont még a rendszerváltás után eladták a földjüket a polgármesternek, aranykoronáját úgy 500 forintért.
De térjünk vissza Kádár Gábor portájára, azóta lefőtt a kávé is.
– Az erőmű érdekel? – tekergeti a nyakát a férfi. – Jó lesz, persze, de azt nem tudom, segít-e majd a falun. Meg, hogy alkalmazni fognak-e bennünket az építkezésen. Valami ukráné lesz, az meg majd hozza a saját ukránjait. Úgy, mint amikor az iskola tornatermét építették. Pedig nagyon nagy a szegénység. Igaz, dolgozni sem akar mindenki. Bár – emeli a kezét – megértem én ezt is.
Felpattan, veszi le a konyhaszekrényről munkavállalói kiskönyvét.
– Itt van, ni – mutatja –, 2500 forintot fizet egy napra a polgármester. Reggel héttől háromig, de kell ám haladni a munkával, különben lekap a tíz körmömről. Mit gondolsz, az üvegházakban mit fog majd fizetni? – kérdezi. – Na, látod! Mert ugyan kinek a földjén épül majd az is? Övé már a fél határ.
Idős férfi érkezik, kezében bukósisakja.
– A tanár úr – mutatja be a házigazda Veres Csabát. – Nagyon rendes ember. Ingyen korrepetálta a gyereket. Én meg fuvarozok neki, ha kell. Mert faluhelyen él még a becsület. Az egyébként az igazság – hajol közelebb –, hogy mifelénk nem változott semmi.
– Ezt meg hogyan érted?
– Mondok neked valamit. Jó múltkorjában jöttem hazafelé a földekről, látom, ott áll a komám a bokrok mögött, mellette fejjel lefelé felaggatva a fácánok. Mondom neki, te meg mit csinálsz? Hajigálom őket fölfelé, mutatja. A fácánok felrepülnek, aztán az urak meg puffogtatják le őket. Éppen úgy, mint Kádár idejében. Vagy korábban, a Vay grófnál. Mondta a komám, hozzak el belőle nyugodtan, amennyit akarok.
– S hoztál?
– Csak kettőt… Hanem aztán – áll föl, hogy ismét befogja a lovakat – úgy írd meg nekem ezt az egészet, nehogy valami bajom legyen belőle. Négy gyerekem van, akiket nevelnem kell.
Vasárnap délután van, a hűvös görögkatolikus templomban néhány asszony morzsolja a rózsafüzért, az utcán férfi rendezgeti autójának csomagtartóját. Szőlejét kötözte Szilágyi Béla, avval végzett éppen.
– Csak aztán jó helyre kerüljön az a ménkű sok pénz, ami most a falunak jut – jegyzi meg, amikor szóba hozom az erőművet.
– Miért ne kerülne?
– Mert valahogy eddig mindig úgy alakult, hogy a szegény ember járt rosszul.
A férfi valamikor sofőr volt a téeszben.
– Ott is azt mondták, hogy most gépeket kell venni, most ezt kell venni, meg azt, azért adnak kevesebb pénzt. Aztán a végén a vagyon valahogy mégsem a szegény emberé lett.
Amikor a munkalehetőséget említem, a férfi csak legyint. Hiszen az éppen akkor ugrott meg, amikor Papp László helyben bezárta a konzervgyárát, a felszerelését meg átvitte a fehérgyarmati gyárába.
– Haragszik rá?
– Nem haragszom én az égvilágon senkire. A harag hatalom nélkül fabatkát sem ér – csukja le a kocsija csomagtartóját. – Hanem a nevemet nem biztos ám, hogy meg kellene írnia.
– Ugyan mi baja lehet?
A férfi nyugdíjas, az már a felesége is, három gyereke közül pedig már csak a legkisebb él Nyírtasson.
– Soha nem lehet azt tudni. Messzire elér a polgármester keze.
Így jártam portáról portára az elcsendesült faluban, s közben vártam Papp László hívását. Mert ígérte, ha vasárnap délután Nyírtasson jár, felhív, hogy láthassuk egymást.
Nem hívott. Ellenben hétfőn üzent, hogy a riportot szeretné elolvasni megjelenés előtt.