Üveggyöngyért földet

– Egyik este beállított hozzánk ez a panziós Árpi. Hogy is hívják? – néz Szita János a feleségére.
– Szabó Árpi.
– Na igen, a Szabó Árpi. Azt kérdezi, eladnánk-e a földünket. El, mondom, ha volna, aki megfizesse. Volna, most hallott egy vevőről, aki egymilliót adna hektárjáért. Na, annyiért már lehet, válaszoltam.
A férfi egy pillanatra elakad a beszédében.
– Ne haragudjon, ma nem egészen érzem jól magam. A szívem…
Késő délutánba hajlik az idő, de a férfi már pizsamában üldögél az asztalnál. Nem akarok tovább illetlenkedni, de a kezemre teszi a kezét, így marasztal. Érezhetően jólesik neki, hogy valaki rányitotta az ajtót, s őt is megkérdezi arról, ami a Somogy megyei Koppány-völgyében lakók kedélyét mostanában borzolja.
– Maradjon csak, ez már tíz éve így megy. Akkor kaptam az első infarktusomat. De hol is tartottam? Na igen, hogy eladnánk-e egymillióért. Ebből az üzletből aztán nem lett semmi.
– Csak azt akarta tudni, megválnánk-e a földtől – szól közbe az aszszony.
– Visszalépett a vevő, azt mondta ez a panziós Árpi – toldja meg a férfi. – Viszont jött egy másik, aki adna aranykoronánként harmincezret. Jó lesz-e így, kérdezte.
Szita János annak idején saját földet nem vitt be a téeszbe. Hogy is vitt volna, hiszen nem helybeli, hanem a Fejér megyei Mány külterületéről, a nándorpusztai cselédsorról került a kányai téesz tehenészetébe elletősnek. Ezért 1992-ben, amikor a téesz átalakult, 57 aranykorona értékű földet kapott osztatlan közös tulajdonba az egyik táblában.
– Huszonhét aranykoronán már akkor túladtunk, amikor kezdődött a baj – mutat az asszony a férfi mellkasára. – Tudja, milyen kellemetlen, amikor rosszul van éjszaka, aztán szaladok a szomszédba, hogy hívjuk az orvost! Annak a huszonhét aranykoronának az árából vezettettük be a telefont.
– A harminc aranykoronát meg bérbe adtuk a szövetkezetből alakult részvénytársaságnak évi huszonnégyezer forintért. Ekkor jött Árpi az ajánlatával. Kérdeztük a gyerekeket, mit tegyünk. Azt mondták, adjuk el nyugodtan, aztán utazzuk el az árát.
– S hová utaztak belőle? – kérdezek közbe.
Az idős pár egyszerre nevet fel.
– Először itt helyben, Kányán tettünk egy kört, aztán Sóskútra mentünk, végül Kapolyba. Ott laknak a fiaink. Szétosztottuk nekik a pénzt, mindegyik kapott háromszázezer forintot.
– A tévé meg itt maradt – jegyzi meg az asszony.
– Tévé? Miféle tévé?
– Ezt mi sem értjük egészen. Egy aranykoronáért tévét adtak, a többiért pénzt.
– Mert nincsen tévéjük?
– Dehogy nincs. Van kettő is. De az üzlet csak úgy áll, mondta az Árpi, ha egy aranykoronáért tévét adnak. Bánja a fene, már megbocsásson, hogy így fejezem ki magam, ha a többiért odaadják a pénzt.
A tévé ott van a belső szobában. Ötvenöt centiméteres képernyő-átmérőjű, színes Videoton készülék. Igaz, ezt a dobozon olvasom, mert még ki sem bontották. De a vevőtől van, ez bizonyos, látom a szerződésekből. Eszerint Lakatos Péter budapesti, II. kerületi lakos idén április 3-án a televíziót elcserélte a Szita János tulajdonában lévő egy aranykorona értékű földre. Egy másik szerződés szerint pedig ugyanezen a napon vásárolt még 29 aranykorona értékű földet is Szita Jánostól. Ezért 870 ezer forintot fizetett.
– Egész kamionnyi tévé érkezett Szabó Árpádhoz, ő hordja szét a környéken – lendíti indulatosan a karját Lakos János gazdálkodó, egyben Tengőd polgármestere, amikor másnap a történetet említem neki.
Nemcsak Szita Jánosét, hanem az ugyancsak kányai Mizerák Jenőét is, aki a házát hozza rendbe a földjéért kapott pénzből, vele szemben Tóth Ilonáét, aki papírt sem kapott, csak pénzt, amit a lánya kemoterápiás kezelésére költ. Takács Vincénéét, aki már attól félt, hogy nem tudja eltemettetni az urát. Vagy a bedegkéri Horváth Józsefnéét, akinek a munka nélküli fia új szakmát tanul a pénzből.
Lakos János több mint 400 hektáron gazdálkodik, a földek egy része a saját tulajdona, a többit bérli.
– Mi rosszat lát abban, hogy értékesíti a földjét az, akinek pénzre van szüksége?
– Nem is ezzel van a baj – magyarázza a gazda. – De a helyben gazdálkodóknak elővételi jogot kellene adni, ez benne van a földtörvényben is. Ezért is kell kifüggesz-teni a vételi szándékot a polgármesteri hivatalban.
– S így nem kell?
– Nem, mert az osztatlan közös föld tulajdonosai az adott táblában lévő földből enélkül is vásárolhatnak. A cél ugyanis az, hogy minél kevesebb kézben legyen a terület.
– Végül is, így életképesebb.
– Hogyne, ha valaki valóban gazdálkodni akar. De gondolja, hogy a budapesti, székesfehérvári és egyéb új földtulajdonosoknak, akik most ellepik a környéket, ez a céljuk? Csak birtokon belülre akarnak kerülni, hogy aztán a helybeli gazdákat kikerülve vásárolhassanak minél több földet. A törvény szerint pedig bármiféle tárgy cseréjével be lehet kerülni az adott táblába.
– Ezért van szükség a tévére?
– Látom, megértette – hagyja helyben Lakos János.
– S jogilag teljesen tiszta az efféle ügylet? – adom a beszélgetésünket hallgató Budai Gyula ügyvéd kezébe a Mizerák Jenőtől kapott szerződések másolatát.
– Ez egyáltalán nem biztos. Mert ezek az ügyletek valójában nem a cserére, hanem az adásvételre irányulnak. Ezt nevezik a jogban színlelt szerződésnek, amelyet a táblában érintett bármelyik gazda megtámadhat. Elég, ha semmisségre hivatkozik, s perfeljegyzést kér az érintett táblára, ami ezáltal forgalomképtelenné válik – adja vissza a papírokat.
S hogy miért jó az a messziről jötteknek, hogy földet birtokoljanak? Lakos Jánosnak erre is van válasza:
– Még egy-két év, s felszabadul a külföldiek vásárlási korlátja. A föld a mostaninak a többszörösét fogja érni.
Van azonban más elgondolás is, miért is a nagy földvásárlási akció.
– Szabó Árpi a felhajtó, azt tudod, ugye? – kérdezi Orosz Éva, a Gyöngy Vendégház tulajdonosa, akinél este szállás után érdeklődöm. – Az az ember egy… – toldja meg egy indulatos kifejezéssel a mondatát. – Amúgy már az a tábla sem tiszta, amelyikben nekünk is van földünk.
Bővebbet a párjától, Orosz Gábortól tudok meg másnap reggel:
– Egy Németországban vagy Amerikában élő magyar szülészorvosról van szó, egy bizonyos doktor Kovácsról – támaszkodik a vasvillájára.
Orosz Gábor az udvar végében található istállót takarítja. Valamikor tengerész volt, a megtakarított pénzéből vásárolt Tab külterületén egy tanyát, azt alakította át otthonává, meg egyszerű vendégfogadóvá.
– Két aranykoronája van csupán annak az orvosnak, nem is ez az érdekes, hanem hogy már birtokon belül van. S mit kér bérleti díjként? A földek után járó mindenkori támogatást.
Az ajtóban lófej jelenik meg. Olyan közel, mintha a jegyzetfüzetemben akarna olvasni.
– Na, Csilla, menjél már innen – nógatja a lovat a férfi szeretettel.
– Nincs itt semmi keresnivalód. Érti, ugye? – fordul ismét hozzám. – Az állam, vagy ha úgy tetszik, Európa beletesz egy rakás pénzt a mezőgazdaságba, de az nem a termelőt szolgálja, hanem a földtulajdonos zsebébe vándorol. Persze, hogy aki teheti, be akar vásárolni. A legjobb befektetés ma a föld. Különösen, ha a tulajdonos azután is kap majd támogatást, ha a földet már meg sem műveli, csupán rendben tartja, mint ahogy azt tervezik.
S most induljunk egy faluval arrébb, Somogyegresre, s várjunk türelemmel Jaksó Józsefné polgármesterre. Amikor pedig a kocsija a garázsa elé fordul, a nyitott kapun mi is iszkoljunk utána. Jól tesszük, ha így teszünk, így már nehezebben dob ki, még ha szíve szerint ezt tenné is.
– Nagyon elkeserít ez az egész ügy, ne is haragudjon – ültet le végül az udvarában –, megértheti, hogy nincs kedvem róla beszélni.
A falu vezetését tiszteletdíjasként látja el, kenyerét, férjével együtt, a kányai mezőgazdasági részvénytársaságnál keresi.
– Én csak azt tudom, hogy mindenkit igyekeztem lebeszélni az adásvételről. Mert az most olyan, mint amikor az indiánok üveggyöngyökért kótyavetyélték el a birtokaikat. Mindenkinek azt mondtam, hogy ha kenyérre kell a pénz, akkor rendben, de egyébként ennél még sokkal többet fog érni a föld. Nem is adta oda senki, aki engem kérdezett.
– Ennyire szívén viseli a faluja sorsát?
– Egyrészt igen, de nem akarok álszenteskedni, a mi érdekünk is, hogy legyen, aki bérbe adja a részvénytársaságnak a földet – néz a háttérben üldögélő férjére –, mert az a törvények szerint nem vásárolhat földet. Ha pedig az új tulajdonosok máshová viszik a földjüket, nem lesz min gazdálkodnunk, és akkor vagy negyven ember marad munka nélkül.
Megmondom őszintén, nem voltam biztos abban, hogy amennyi „jót” hallottam Szabó Árpádról, le fog velem ülni beszélgetni. Ehhez képest a fia még a kocsit is beállíttatta Tabon az udvarába, nehogy valaki beleszaladjon a szűkös utcában.
– Harmadmagammal járom a környék kilenc faluját, s igyekszem rábeszélni a földtulajdonosokat a cserére, majd az adásvételre – kínál hellyel.
– Miért éri meg valakinek, hogy bevásárolja magát egy táblába?
– Mert hosszú távon gondolkodik. A hagyományos üzemanyag-készletek kimerülésével a föld egyre értékesebb lesz, hiszen bioüzemanyagot lehet rajta előállítani. Akinek pénze van, az ma földet vásárol.
– Kik a megbízói?
– Érdektelen, a nevek úgysem mondanának önnek semmit. Körülbelül harminc személy megbízásából dolgozunk. De nem mi vagyunk az egyetlen csoport, az országban sokan dolgoznak hasonló céllal.
– És kik állnak a vásárlók mögött?
A falvakban stratégiai befektetőket, nagyvállalkozókat emlegetnek.
– Nem tudom, kik állnak a megbízóink mögött. Az azonban bizonyos, hogy már több százmillió forintot hoztunk a térségbe a földtulajdonosoknak. Az anyagi gondokkal küszködő falusiakkal viszonylag könnyű dolgunk van, a városra származottak viszont kivárnak, azt mondják, ér a föld majd még többet is.
– Mennyi időt tölt felhajtással?
A férfi számolgatni kezd.
– Körülbelül heti harminc órát.
– És önnek miért éri meg?
– Ezt már többen kérdezték tőlem. Mindenkinek azt mondtam, hogy azoktól, akiknek dolgozom, az ügyletek végeztével 50 hektár bérlési lehetőségére kaptam ígéretet. Meg is jegyezte valaki, hogy ha ezért teszem, akkor marha vagyok.
– Pedig szerintem ön egyáltalán nem marha – jelentem ki –, mert nem életszerű, hogy homályos ígéretekért dolgozzon ennyit. Szerintem pénzt kap a munkájáért.
Bizonyságul említem a kányai szóbeszédet, amely szerint az ottani gazdaboltból nagy mennyiségű műtrágyát vásárolt, miközben tavaly még filléres gondokkal küszködött. Mert Szabó Árpád maga is több száz hektáron gazdálkodik, s húsmarhákat nevel. A férfi elismeri a vásárlás tényét, s hosszabb előadást tart a korszerű trágyázási módszerekről.
– Mindenesetre köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt – állok fel.
– Az én érdekem.
– Ezt hogy érti?
– Akármit is ír, nálam fognak jelentkezni azok, akik el akarják adni a földjüket, mert pénzre mindig szükség van.