Egyheréjű kanok kíméljenek

Ketrec előtt állok, benn hét kutya fekszik békésen. Barnák, hosszú farkúak – és hatalmasak. Akkor tűnik fel igazán a méretük, amikor egyikük feláll, s felém indul. A marja a derekamig ér, s ha úgy döntene, hogy álltó helyéből képen nyal, akkor sem a lehetetlenre vállalkozna.
Mielőtt azonban ilyeténképpen üdvözölne, biztonságos távolságra lépek.
– A világ legnagyobb testű kutyája – mosolyog rám a ketrecből az őrbottyáni Feszl Ágnes. – Ír farkaskutya. Az agarak családjába tartozik, egykor a királyok, főurak tartották.
Lehetséges, ám én inkább mégsem szeretnék közelről megismerkedni velük.
– Amúgy kenyérre lehet kenni őket, olyan szelídek – dicséri tovább az ebeket a gazdájuk. – Igaz, Csutika?
Csutika megcsóválja a farkát, odaáll a ketrec széléhez, hallgatja a beszélgetésünket.
 – Sokat ért belőle, higgye el. Amilyen nagy, olyan okos. A kutyakiképző iskolát egyenesen unja. Nem érti, mi a francért kell körbe szaladgálni.
– Elég sokat ehet… – jegyzem meg, még mindig a méreténél tartva.
– A csudákat – hárítja el még csak a feltételezésemet is az aszszony. – Alig ötven deka tápot naponta. Különben elhíznának. Egyetlen hibájuk van csupán.
Na, végre. Bocsánat az ír farkaskutyáktól, csak a rend kedvéért gondolom így. Elvégre semmi sem lehet tökéletes.
– A farka. Néha odavágja, amikor örömében csóválja, s kisebesedik.
Amúgy, ameddig a szemem ellát, mindenütt csak kutyák. Kicsik és nagyok, vadászok és terelők, fehérek és feketék, csupa izmok és nyápicok, méltóságteljesek és hízelkedők, lusták és fürgék. S nemcsak ebben a csarnokban, hanem valamennyiben. Az Európa Kutyakiállításra 58 országból csaknem tizenötezer ebet neveztek a gazdáik. Nem elírás, valóban 58-ból, jóllehet anynyi ország nincs is kontinensünkön. Mert itt azért semmi sem olyan komoly, mint más versenyeken. Nem is lehet, hiszen ha van szubjektív dolog a világon, akkor a kutya szépsége bizonyára az – még ha bizonyos mércék szerint bírálják is el a jószágokat. Elvégre a bíráló is ember, akinek az egyik kutya tetszik, a másikat meg ki nem állhatja. Nem beszélve az érző gazdikról, akik nem is gondolhatnak mást, mint hogy az ő kutyájuknál nincs szebb.
Azért persze van ebben pénz is – miben ne volna? –, de erről majd később… Most inkább térjünk viszsza az ír farkaskutyákhoz. Ezeknek a gazdáik sem mindennaposak.
Például a Magyarszentmiklósról érkezett Szabó Vilmos. Őt ugyan azonban egyelőre nem leljük, elegyedjünk hát szóba csinos leányával, Annával, aki nagy odaadással fésül egy megtermett agarat.
– Huszonegy országban jártunk velük eddig – egyenesedik ki a tizenhat éves hölgy. – Akár Athénig is elmegyünk egy kiállításra.
– Nem lehet olcsó mulatság – vonom le a következtetést.
– Hát nem – bólogat. – A tenyésztésből ugyan bejön valamenynyi, de emellett jócskán költünk rájuk apa nagykanizsai kifőzdéjének hasznából is. Anya végül meg is elégelte a nagy kutyakultuszt, el is váltak miattuk. De én inkább apával maradtam. Meg velük – simogatja a tekintetével is a kutyáit.
Közben megérkezik tekintélyt parancsoló méretével Szabó Vilmos.
– Megette a fene az egészet – veszi át a szót –, ha valaki csak a haszonért tartja őket.
– Mennyi kutyát adott már el?
– Egyet sem. Valamennyi kutya az enyém marad, legfeljebb mások gondjaira bízom őket. Először meggyőződöm arról, hogy hová kerülnek. A szerződésbe pedig beleírjuk, hogy ha nem megfelelően bánik a kutyával, akkor visszaveszem.
– És ha nem akarja adni?
– Olyan nincs. Ha én odamegyek a házhoz, biztos, hogy elcsalom, még ha hét lakattal őrzi is.
Az ír farkaskutya neve egyébként nemcsak a származási helyét árulja el, hanem azt is, hogy egykor elsősorban a farkasok ellen védte a nyájakat, tart kiselőadást a fajta történetéről Szabó Vilmos. Olyanynyira sikeresen, hogy Írországban nem is maradt egyetlen farkas sem. Aztán elkerültek a kontinensre, s azóta némileg változott a küllemük.
– Egy Európában élő afgán agarat például már egy tuareg törzsbeli meg sem ismerne – példálódzik a férfi. – Pedig ő már csak tudja, milyen, hiszen jobban becsüli a kutyáját, mint az asszonyát. A kutya ugyanis az asztalnál étkezik, ellentétben az asszonnyal…
– Az ön kutyáival is sok házőrző cserélne…
– Meghiszem azt. Este még mesélek is nekik.
– A Piroska és a farkast?
– Odahajtják a fejüket az ölembe, és elmondom nekik a napomat. Mire végére érek, mindig elalszanak.
Érzem, Szabó Vilmos nekem is órákig tudna még mesélni, ideje azonban továbblépnem, kezdődnek a versenyek. Mivel csak nézem az eseményeket, de nem értem minden finomságukat, segítségért tekintek körbe. Meg is találom a yorkshire terriereknél, Sinkó Katalin személyében. A hölgy kozmetikus – természetesen kutyában. Amit én szeretnék tudni, az a kisujjában van.
Együtt figyeljük tehát a felvonulást. Akiknek hirtelenjében nincs meg a yorkshire terrier, azoknak írom, hogy egy viszonylag kis testű ebről van szó. A hosszú ezüstös szürke a nyerő színű, s leginkább arról ismerszenek meg, hogy gazdáik kis piros masnit aggatnak a homlokukra.
– Először korcsoportok és nemek szerint versenyeznek a fajták – magyarázza Katalin. – Aztán a fajtán belüli győztest választják ki, végül a kiállítás legszebb kutyáját.
Mindez persze ennél bonyolultabb, ám figyeljük inkább magát a versenyt. Valamennyi kutya tesz egy tiszteletkört a gazdája felvezetésével, majd egyenként vizsgálja meg őket a versenybíró. Számos kritériumot vesz figyelembe, fogazatot, szőrzetet például. A yorkshire terriereket ugyan nem tapogatja különösebben, ám ez nincs mindenütt így. Később a japán tosák – nagy testű izomállat – versenyét figyeltem, ahol a Japánban végzett bíráló igazán alapos munkát végzett, még a kutya feneke lyukába is belenézett. Na jó, most túloztam, de való igaz, hogy megtapogatta őket a lábuk között. Csak később tudtam meg, hogy a heréiket számolgatta. Egyheréjű kannak lenni ugyanis főbenjáró bűn egy kiállításon, az ilyent azonnal kizárják.
De figyeljük tovább a yorkshire-ek mustráját. A tapogatást követően újabb kör következik, majd néhány versenyzőnek a bíráló férfi megköszöni a részvételt. A maradékot továbbjáratja, vizsgálgatja kieséses alapon, egészen addig, ameddig csak négy kutya marad, amelyeknek végül meghatározza a sorrendjét. A kutyák a gazdáikkal a helyezésüket jelző táblák mögé állnak, s a közönség ovációja közepette a fotósok hada megörökíti a dicsőséget.
Így születnek az új kutyasztárok.
– Ha kutyákat keres, arrafelé menjen – igazít el az egyik biztonsági őr, amikor kilépek a csarnokból.
– Ezt hogy érti? – nézek rá.
– Ezek csak agarak – legyint. – A harci kutyák a Kincsem parkban találhatóak.
Az efféle pikírt megjegyzéseket természetesen meg sem hallom, s már csak azért is a golden retrieverek felé veszem az irányt.
Egy idősebb férfi, a kalocsai Katus György előtt gyönyörű fehér kutyák hevernek.
– A harmadik legintelligensebb fajta a világon – bólogat dicséretemre. – Vakvezetésre is alkalmasak, de a beteg gyerekek is jobban gyógyulnak a társaságukban.
– Tenyészti is őket?
– Tenyésztem, de nálunk lehetetlen megélni belőle – állítja határozottan –, hiszen egyelőre több százezer forintot kevesen adnak ki egy kutyáért. Viszont aki ért hozzá, annak kiegészítheti a jövedelmét.
S persze annál többet ér a kutya, minél több díjjal dicsekedhet a gazdája. Ezeket viszont a versenyek mellett a kiállításokon osztogatják. Ezért is hát a nagy tumultus a mostani megméretésen is.
– Olyan ez, mint a Forma–1 az autók világában – állapítja meg később a tacskóban utazó arnóti Kerekes Ferenc. – Hétről hétre máshol versenyeztetjük őket.
A kalocsai Katus György elárul egy pénzt fialó mesterfogást is. Be kell szerezni egy világszínvonalú kant, s vele fedeztetni a közel s távol lakó szukákat. Ez a legjobb bolt, az ilyeneket külföldről is felkeresik  a tenyésztők, s fizetik a lehetőségért a súlyos eurókat.
– Ön is ezt csinálja?
– Most már igen – néz szeretettel a lábánál heverő hat hónapos kutyájára.
A nagyüzem, a versenyek folyamatosak a háromnapos kiállításon, én pedig alig győzök betelni az érdekességekkel, a szép, különleges kutyákkal, és gazdáik még különösebb történeteivel. Az agyontupírozott bobtailekkel, a büszke magyar kuvaszokkal, az új sztárral, az olasz cane corsóval, a jobb sorsra érdemes bullterrierrel, vagy a pitbullra hajazó american staffordshire-rel – amelynek a tábora egyébként a legnépesebb volt a kiállításon.
Történeteik oldalakat töltenének, helyettük inkább egy kiskutyáról emlékezem még meg, Csínóról.
Képzeljen el az olvasó egy klaszszikus agár formát – hosszú, vékony lábak, valószínűtlenül sovány has, megnyúlt orr –, csak mintha összement volna, szegénykém, egészen kicsire.
Csínó egy olasz törpe agár.
Hogy őszinte legyek, el is mentem volna mellette, ha nem ugrik elém. Illetve a térdemre, mert magasabbra nem ér. Csillogó, várakozó tekintettel nézett rám, miközben vadul kalimpált a farka.
– Hát te mit akarsz? – kérdeztem tőle, mire ő még nagyobb örömben tört ki.
– Csínó! – korholja a gazdája, Miklósi Gizella.
Csínó, ami tudvalévőleg a Kapucsínó rövidítése, s viselője más nevet nem is kaphatott volna a színe okán, rá sem hederít a gazdájára.
– Nem mindegyik olasz törpe ilyen – szabadkozik az asszony. – Egyébként igen jó fajta. Negyven kilométeres sebességre is képes.
Nem nézném ki belőle, míg a gazdája hozzá nem teszi:
– Háromszázötven méteren keresztül.
Ja, így már értem.
Amúgy az értéke semmivel sem kevesebb, mint nagy testű testvéreié, egy jófajta alomból valóért elkérnek akár ezer eurót is.
 – Nekünk csak ez az egy van – meséli a hölgy időközben megérkezett párja, Bogdán Róbert. – Vele járjuk a kiállításokat meg a versenyeket – kezdi sorolni Csínó érdemeit. – De az oroszok mellett labdába sem rúgunk. Volt itt egy orosz nő – meséli most már kérdezés nélkül –, Jegorova. Az egyik évben még csak egy kutyával jött. A következőben? Tizenhattal. Érti? Tizenhattal. A legjobb kutyái neki voltak.
Na igen, az oroszok. Csaknem kétezren érkeztek, a magyarok után a legnépesebb csapat. Vélhetően egyikük sem a donyecki szénbányából, viszont kutyáikat fűtött csomagtérben szállítják a repülőn. Szerte a világról vásárolják a kutyákat, s egyre jobb tenyészetekkel rukkolnak elő a kiállításokon.
Csínót azonban az efféle jelenségek abszolúte hidegen hagyják, inkább a térdemre pattan. Nem hiába voltak az ősei ölebek, s állítólag a római korból maradt ábrázolásokon is számos látható közülük.
– Csínó! – szól rá ismét a gazdája, mire ő lepattan a térdemről, viszont hanyatt veti magát, én pedig már a hasát dögönyözöm. Láthatóan nem érdekli az ember nevű lény hiúsága, amit a kutya nevű lényeken keresztül szeretne kielégíteni, sem az, hogy szépnek találják-e vagy sokat ér-e. Egyszerűen csak jól érzi magát.
Az összes kutya közül ő lopta magát leginkább a szívembe.