Türelmetlen vadmalacok az Operabálon

Manapság már a világ legelrejtettebb zugába is pillanatokon belül elérnek a hírek. A külföldi vadászok nézik a CNN híradóját, és amikor azt látják, hogy részvényeik meredeken zuhanni kezdenek a tőzsdén, összecsomagolnak, és az első géppel hazarepülnek. De figyelni kell a pénzpiac mozgására a házigazdáknak is. Két dán úriember érkezett Gemencre, egy utazási iroda közvetítésével. Már éppen indulni készültek a területre, amikor híre jött, hogy otthon, Hamlet országában, csődbe ment az utaztatójuk. A vadászmester illedelmesen közölte a szomorú tényt a vendégekkel, akik rövid gondolkodás után úgy döntöttek, mégsem térnek haza üres kézzel, zsebből állják a költségeket – s vállra akasztották a puskát.
Fotós kollégámmal mi a részvényeinket biztonságban tudtuk, így elfoglalva szobáinkat, már az első délután kocsira szálltunk, és Lajos, valamint Pejkó „két lóerejével” vadlesre indultunk. Azt valamennyi zöld ruhás tudja, hogy a gemenci vadászat olyan a „vadkergetések” sorában, mint a táncmulatságok között, teszem azt, az Operabál. Hát valóban így van, ez nem szóbeszéd! Alig tettünk meg néhány száz métert, amikor Lajos hegyezni kezdte a fülét, mire kísérőnk, Gyöngyös István az erdő felé mutatott: néhány türelmetlen fekete vadmalac várta már a vacsorát, pedig a nap még magasan állt. A vadász leszállt a bakról, és szórni kezdte a kukoricát, mire az aprónépek, anyjuk igen heves figyelmeztetése ellenére is, kijöttek a rejtekhelyről, és szedegetni kezdték a csemegét. Később egy kan is feltűnt a háttérben, és nekem bizony viszketni kezdett az ujjam a puska ravaszán… A szarvasok vályúba kapták az elemózsiát, tudták is a házirendet, érkezésünkkor már fél tucat komoly bika álldogált a közeli szálasban. A lovak fülét kellett figyelni, amikor kihegyesedett, biztos, hogy a bokrok alatt vaddisznók ejtőztek.
 – Ne félj, nem állnának ilyen nyugodtan, ha gyalog jönnénk – mondta István, utalva ezzel az állatvilág egyetemes és megbonthatatlan barátságára.
Benn, a vadászházban mi másról esett volna szó, mint emlékezetes vadásztörténetekről. Bár a Gemenc Zrt. bevételének nyolcvan százalékát az erdőgazdálkodás adja, mégis a térség a húszszázaléknyi bevételt hozó vadgazdálkodásáról híresült el. Kezdetben a farkasok lakta mocsaras, szittyós ártéri erdők bújtatták az itt lakókat a török háborúk idején. A hódoltság után szerbek, sokácok telepedtek meg a vidéken, hozzájuk csatlakoztak a Rajna mellékéről betelepített bajorok. A Duna szabályozása barátságosabbá tette a tájat, kiirtották a farkasokat – volt olyan év, amikor hétszázat ejtettek –, s a kordába szorított folyó mentén megéltek a nemes vadak. A Monarchia főrendjei – férfiak, nők, elszánt koedukációban – szívesen durrogtatták errefelé a puskát. A bellyei vadászatoknak rangja volt, a trófeákat pedig az 1907-es országos kiállításon külön pavilonban mutatták be. Megfordult itt Ferenc József, II. Vilmos német császár, Ferenc Ferdinánd, a trónörökös, XIII. Alfonz spanyol király – és a vadászok királya, Széchenyi Zsigmond gróf. Trianon aztán elvitte a vadászbirodalom nagyobbik felét, a szerb királysághoz került, majd Jugoszlávia része lett.
A második világháború után a határőrség rendezkedett be a karapancsai kastélyban, majd tulajdonváltások követték egymást, de már döntően az erdészszakma volt a gazda az ártérben. No meg a politika! Beszélgetőpartnereinkkel szinte a jelenhez értünk. A hatvanas évek elején megalakult az Egyetértés Vadásztársaság, melynek tagjai a következők voltak: Apró Antal, Balassa Gyula, Benkei András, Biszku Béla, Cseterki Lajos, Czinege Lajos, Fehér Lajos, Fock Jenő, Földes László, Gáspár Sándor, Kádár János, Losonczi Pál, Nezvál Ferenc, Németh Károly, elnök, Papp János, Szabó Zoltán (orvos), Szűcs Ferenc, Tömpe István. A belső fenntartás költségeit 100 forint tagdíj fedezte…