Kilenc éve várják haza

– Legkésőbb egy órára legyél itthon, kisfiam. Szeretném, ha együtt ebédelnénk. Addigra anya is hazaér a takarításból, meg a nagyi is átjön.
– Igen, apa.
A tizenegy éves Till Tamás kitolta a kempingkerékpárját a bajai Szőnyi utca 6.-ban lévő házuk udvarának kapuján, s felszállt rá. 2000. május 28-át mutatta a naptár, szép, napos idő volt, gyermeknap. Tamás lovagolni indult a 4-5 kilométernyire lévő vadasparkba.
Édesapja, Till Mátyás a kapuig kísérte, s figyelte, hogy rendben átér-e a fia a közeli forgalmas út túloldalára. A gyerek átért, az apja pedig becsukta maga mögött a kaput.
Hiába ígérte azonban Tamás, egy órára nem érkezett haza.
Csodálkoztak is a szülei, hiszen nem szokott elmaradozni, s még az időpontot sem véthette el, hiszen volt órája.
Kettő felé kerékpárra szálltak, hogy kimenjenek a fiúk elé, a vadasparkba.
– Tamás? – csodálkozott a parkot fenntartó asszony. – Hiszen nem is járt erre.
A szülők most már megijedtek. Felhívták a fiú osztálytársait, barátait, de ők sem tudtak semmit róla.
Négy óra felé már a rendőrségen ültek.
– Keressék tovább, bizonyára elcsatangolt valamerre – kapták a tanácsot. – Ha estig sem kerül elő, jöjjenek vissza, felvesszük az adatokat.
Most már az előző kapcsolatából származó nagyfiával együtt kereste Till Mátyás a fiát. Járták a városi  rendzvényeket – mindhiába.
– Tamásnak nyoma veszett – tértek vissza a kapitányságra, ahol jegyzőkönyvezték az eltűnést.
A szülők pedig egész éjjel kutattak tovább a fiuk után. Ment velük az anya nagybátyja is. Autóval járták a környéket, s felkerestek minden elképzelhető helyet, ahol Tamás megfordulhatott.
Másnap a tűzoltók is bekapcsolódtak a keresésbe. Átfésülték a környéket, a vadaspark melletti erdőt, de csak nem bukkantak a kisfiú nyomára. Közzétették hát a fényképét a helyi sajtóban is, a rendőrség pedig kikérdezett mindenkit, aki a legcsekélyebb adatokkal is szolgálhatott.
Tamás azonban csak nem került elő.
Nem volt mit tenni, ahogy telt idő, a keresés is úgy lanyhult. Az anya három-négy hét múlva ismét vállalt takarítást. A munka nélküli apa viszont még ezután is gyakran kocsiba ült, járta a környéket, kereste eltűnt kisfiát.

– Hát ez meg mi a bánat? – hajolt le a magas fűvel benőtt hétvégi telkén Iván Miklós.
A férfi kamionosként kereste a kenyerét, ezért csak elvétve ment ki a Bajáról Kiskunhalasra vezető vasútvonal mellett lévő telkére. Most azonban, július második szombatján úgy adódott, hogy otthon töltött egy-két napot.
– Mindenféle szemetet ide dobálnak – mondta csak úgy magának, amikor felemelt egy kempingkerékpárt. – Én meg szedegessem össze.
Fogta a rozoga szerkezetet, s nemes egyszerűséggel a szomszédja diófájának támasztotta. Aztán hazament, s néhány nap múlva ismét nekiindult a világnak.
Legközelebb szeptember közepén ment ki a telekre a férfi anyja és a felesége. Gondolták, megnézik, termett-e valami a gondozatlan fákon. Gyümölcsöt nemigen találtak, viszont a szomszéd telkén egy kerékpár árválkodott.
– Nem lehet, hogy ez azé a kisfiúé, aki még a tavasz utóján tűnt el? – kérdezték egymástól.
Ki tudta, mindenesetre bejelentették a rendőrségnek.
Este már csörgött a telefon Till Mátyás lakásán. Reggel bement a kapitányságra, s azonosította Tamás bringáját. S ismét reménykedni kezdett. Hátha a kerékpár révén sikerül megtalálni a fiát!
A biciklit Budapestre szállították, átvizsgálták, s megállapították, hogy nincs rajta olyan sérülés, amely balesetből származhatott. Többet a kerékpár nem árult el Tamás sorsáról.

Az idő most is ragyogó, mint volt azon a májusi vasárnapon, amikor Till Tomi eltűnt. Mellettem a kocsiban az apa ül. Azt az utat járjuk végig, ami a házuktól a vadasparkig vezet.
– Szabó Jánosék melyik házban laktak? – kérdezem.
– Ott fenn – mutat Till Mátyás két roggyant épületre.
Kérdésem nem véletlen. Szabó János Tamás keresése közben a rendőrség látókörébe került. Ahogy mondani szokták, nem véletlenül.
Az egyik kalyibában a férfi lakott – hol egyedül, hol az élettársával, esetleg annak sógorával –, a másikban a testvére a népes családjával.
Amikor Szabó János ivott – márpedig az ilyesmi gyakran előfordult –, nem ismert sem Istent, sem embert. Nemcsak az élettársával élt szexuális életet, hanem a nővérével és annak kiskorú gyermekeivel is. Itt azonban nem állt meg a szexuális perverzitásban, nem kímélte a kutyáját, kecskéjét, birkáit sem. Egyedül a lova tudott ellenállni véghetetlen szexuális étvágyának: kirúgta alóla a létrát, amikor a férfi mögéje mászott.
Most azonban üres a kalyiba, a gazdája ugyanis börtönben ül. Néhány évvel Tamás eltűnése után megölte az élettársát, majd egy hétig közösült a halottal, végül sírásó sógorával, Schát Jánossal együtt eltemette az épület bejárata elé.
Innen ásta ki a rendőrség. S errefelé kereste Tamás holttestét is, ugyanis feltételezik, hogy a férfi szemet vetett a kisfiúra.
– A nyomozást az teszi igazán nehézzé, hogy Szabó János elmeállapota nincs teljesen rendben – hallgatom a megyei rendőr-főkapitányságon Polyák Zsolt alezredest, a bűnügyi osztály vezetőjét.
Szabó János a kihallgatásai során ugyanis kibogozhatatlan ellentétekbe keveredik. Egy péntek délután például azt mondta a nyomozónak:
– Tudom én ám, hogy miért anynyira fontos Tamás megtalálása.
– Miért?
– Hogy a szülei legalább egy szál virágot vihessenek a sírjára.
– Így van. Ezért is kellene megmondania, hogy hová rejtette a holttestét.
– Oda dobtam a tóba, a közelünkben – hajtotta le a fejét a férfi.
Nosza, a rendőrök egész hétvégén a feltöltődött tó medrét ásták – eredménytelenül. Hétfőn aztán megkapták azokat a légi felvételeket, amelyek bizonyítják, hogy a tóba nem dobhatták Till Tamást, hiszen abban már eltűnése idején sem volt víz.
Végül a legkorszerűbb földradarokkal kutatták át Szabóék udvarát és környékét, hátha megtalálják Tamást. Nem bukkantak rá.

– Nem is bukkanhatnak – nyitja ki a lakás egyik szobájának az ajtaját Till Mátyás. – Én ugyanis hiszem, hogy Tamás még mindig él, s egyszer csak betoppan hozzánk.
A szobában feldíszített karácsonyfa, a polcokon csoki nyuszik és Mikulások garmadája. Hogy amikor megérkezik Tamás, lássa: várták haza.