A városi fiú esete a tőggyel

Útban az egyetem felé olyan fiatalokat képzeltem el, akik inkább népies viseletre emlékeztető öltözetet hordanak, és szomorú, bús szemmel merednek a határba. Hiába, az előítélet nagy úr! Legnagyobb meglepetésemre az első srác, akivel találkozom, a nagyvárosi divat, abból is a legfrissebb irányzat képviselője. Jamaica nemzeti lobogójának színvilágából épül föl baseballsapkája, szakálla a legutolsó divat szerint nyírva és fonva. Aztán megjelenik egy lány is, derékig érő rasta frizurával. Amíg egyik ámulatból esem a másikba, addig a csoport szépen összeáll  – teljesen divatosan öltözött fiatal hölgyekből és urakból.
Indulunk végre! Én egy mikrobuszba kerülök nyolcadmagammal. A sofőr Fekete Zoltán, aki inkább a társaság miatt érkezett. Édesapjának ugyanis fafeldolgozó üzeme van, és a cég adta kölcsön a kisbuszt. Zoliék egyébként az üzemben szintén a válság hatásait nyögik.
– Pont tegnap kellett elbocsátanunk 25 embert. Maradtunk hatan, és a jövő héttől apám is beáll a gép mellé – meséli a fiú. – Talán így átvészeljük valahogy ezt az egészet. Ugyanis alig rendel már tőlünk valaki. Főleg Olaszból jött sok rendelés, de annyi, hogy nagyon-nagyon jól ment a cégnek.
– Miért, miket gyártotok?
– Farudakat, karókat.
– És az olaszok Magyarországról hozatnak karókat? Mit tud ez a karó? Megtanítjátok olaszul beszélni?
– Azt azért nem, de kiválóan alkalmas olívacsemeték kikötéséhez, mert ahhoz speciális kialakítású és kiképzésű karó kell.
– És Olaszországban olyat nem tudnak készíteni?
– De tudnak, csak nem olyan hülyék, hogy ezért kiirtsák az erdőiket. Vigyáznak a fáikra, mint a finnek. Mi meg Zemplénből hozatjuk a bükköt, feldolgozzuk, és visszük ki Olaszországba.
Hamar megérkezünk Ladánybenére. Az első állomás egy iskolából átalakított tanyamúzeum a Jajgató-dűlőben, amit Som László és felesége, Erzsike gondoz. A kiállítottak iránt a hallgatók mérsékelten érdeklődnek, inkább letelepednek a székekbe, és hallgatják a meséket.