Fültől fülig átvágott torokkal

– Azonnal hívd a rendőrséget! – tépte föl a pénzváltó ajtaját Tóth-Kása János 2004. november 16-án 11 óra felé Makón, a Szegedi utca 10/A-ban.
– De hát mi történt? – fürkészte a halálsápadt férfi arcát a fülkében üldögélő Ungvári Éva.
– Ne, kérdezz semmit! Csak telefonálj már! – sürgette a férfi. Hangja szinte reszketett.
A nő látta, hogy úgysem tudna többet kiszedni az élőholt férfiból, nyúlt hát a kagylóért.
– Az anyám! Az anyám! Az anyám! – ismételgette János, miközben Ungvári Éva az ügyeletessel beszélt. – Hívd Lacit is! – kérlelte a nőt, amikor az letette a telefont.
Laci, vagyis Tóth-Kása László bátyja Jánosnak.
– Te jó ég, mi történhetett? – kérdezte csak úgy magától az asszony. Hiszen nyolc előtt még itt járt Jani. Ahogy szinte minden reggel. Ilyenkor szokta beadni az ebédhez valót az anyjának. Vagy ha az még nem kelt fel, leteszi a nyári konyha asztalára. Akkor még teljesen nyugodt volt, most meg pánikol.
Mire Tóth-Kása László átugrott a közeli autósüzletéből, kiérkezett a járőr is. Szörnyű látvány tárult elé: a pénzváltó mögötti nyári konyhában feküdt a testvérpár édesanyja, a 77 éves özvegyasszony, Tóth-Kása Lászlóné. Néhány lépéssel arrébb pedig, a következő helyiségben az 51 éves lánya, vagyis a két férfi testvére, Éva.
Mindkettőjük torka át volt vágva. Fültől fülig.
•
– Fél nyolc felé keltünk aznap – hallgatom Öllei Mihályt a szomszédos ház verandáján. – Amint kiléptem a házból, azonnal láttam a nyomokat a pázsiton, ami nem sokkal korábban kelt ki.
Öllei Mihály nyugdíjba vonulásáig maga is rendőr volt, ám nem kell különösebb képzettség ahhoz, hogy felmérje valaki: a nyomok az egyedül élő özvegyasszony kerítéséhez vezettek.
– Itt történt, a tuján még mindig látszanak a törés nyomai – mutatja.
A kerítés jó két méter magas, téglából épült, be is van vakolva, tetejéről pedig a fal síkjából kilógó cserép vezeti le a csapadékot.
– Nem lehet könnyű egy ilyen falon átmászni – jegyzem meg. – Hiszen aki belekapaszkodik a cserépbe, az könnyen magára ránthatja azt.
– Az sem tudott átmászni, aki azon a reggelen itt járt – állítja a férfi. – De megpróbálta – mutatja a fal mellett lévő tuját.
A fán még mindig látszanak a letört ágak nyomai. Tujára azonban nehéz felmászni, ezért vallott kudarcot a nyom gazdája is.
– Akkor mégis miként juthatott be az ingatlanra?
Az egykori rendőr a fejét ingatja.
– Ennek kiderítése a nyomozók feladata. Én csak azt tudom, hogy nem sokkal később a lányomhoz indultam. A körforgalomnál találkoztam Tóth-Kása Évával, s szóltam neki, hogy az udvaron a házukhoz vezető nyomot találtam.
A helyi iskolában takarítóként dolgozó asszony azonnal az édesanyjához indult…
•
Ha tehát nem a szomszédtól mászott át az elkövető, akkor honnan? A kérdést már Kószó Zoltán nyomozónak teszem fel, aki 13 Csongrád megyei felderítetlen gyilkosság leporolásán fáradozik.
– Legvalószínűbb, hogy a száraz kapun.
– Nem szokta zárni az özvegy?
– De szokta. S mivel feszegetés nyomát nem tapasztaltuk a bejáraton, vélhetően vagy kulcsa volt hozzá az elkövetőnek, vagy az özvegyasszony maga engedte be.
– Akár így, akár úgy, ismerhette a gyilkosát.
– Mi is így gondoljuk.
De más körülmény is ezt a vélelmet támasztja alá. Az például, hogy Tücsök, a harapós puli idegeneket nem engedett be – vagyis neki is ismernie kellett az elkövetőt. Erre utal az is, hogy a gyilkos alig kutakodott a lakásban, ahová a gyilkosság után a nyári konyhából ment. Mintha tudta volna, mit és hol keressen. Csupán az idős asszony pénztárcáját forgatta ki. Azt, amit mindig a tévé mögött tartott.
– A szakértő hamar megállapította, hogy az elkövető balkezes volt – folytatja Kószó Zoltán. – Ráadásul a fürdőszoba tusolóján az áldozatok vérével szennyezett cérnakesztyűt találtunk. A rajta talált szagminta, illetve a szomszéd kerítése felé vezető nyomok szaga megegyezett.
A tettes ugyanis az áldozat házának udvaráról, a melléképületekre felmászva már könnyen át tudott lépni a kerítésen. Ezt bizonyítja az Öllei Mihály udvarában talált páros lábnyom is. Olyan volt, mint amikor valaki leugrik valahonnan…
Egyetlen olyan férfit találtak, akinek a szaga megegyezik a kesztyűn és a lábnyomon találttal. Ez pedig az idősebbik áldozat egyik unokája.
•
– Nem én vagyok a mamikám és a nagynéném gyilkosa – jelenti ki a harmincas éveiben járó férfi rögtön a beszélgetésünk kezdetén.
Nagylakon, ebben a román határ menti kis faluban beszélgetünk, a Pacsirta utcai kocsma udvarán. Előtte sör. Megengedheti magának, négy óra elmúlt, a helyi önkormányzat közmunkásaként véget ért számára a műszak.
– S mivel magyarázza, hogy a helyszínen talált szagminta egyezik az ön szagával?
– Egyszerű. Ahogy hallottam, a gyilkos a szomszéd felé távozott. Az az igazság, oda jártam vizelni, ahol felmászott az ól tetejére. Bizonyára belelépett, s magával vitte a szagomat.
– A tusoló csapján talált kesztyűre azonban így nem kerülhetett a szaga.
A férfi erre nem válaszol, de önkéntelenül is a vállát vonja.
– Mondom, hogy nem én voltam. Különben nem magam kértem volna a hazugságvizsgálatot. Az pedig tisztának hozott ki.
– Én nem így tudom…
– A pénztárcára gondol? Ahhoz még nem kell gyilkosnak lennie valakinek, hogy tudja, hol tartja a nagymamája a pénzét, nem igaz?
– A tusolón felejtett kesztyűről viszont csak a gyilkos tudott. És ön – legalábbis a hazugságvizsgálat szerint. Mint ahogy arról a vasrúdról is, amit a szomszéd kertjében szúrt a földbe, mielőtt kilépett volna az utcára.
– Nézze – nyúl a fiatalember a söre után bal kézzel. – Én azon a napon ki sem mozdultam a faluból. Reggel elvittem a gyerekeket az óvodába, utána pedig egész nap takarítottam a feleségemmel.
– Ám az alibijét csak a felesége igazolja, az óvodai alkalmazottak már nem.
– Mert csak hetekkel a gyilkosság után kérdezték őket. Egyik nap az apósom vitte a gyerekeket, másik nap én. Persze, hogy nem emlékezhettek rá egyértelműen. A halálbiztos csak az, hogy azon a bizonyos kesztyűn és a nagynéném körme alatt nem az én DNS-emet találták meg.
Amikor ez bizonyossá vált, megszüntették a nyomozást az unoka ellen. Az előzetes letartóztatásban töltött több mint egy évért pedig két és fél millió forint fájdalomdíjban részesült.