Kettős élete lett a veszte

Az első gyanús jelet az ajtó nyitásakor észlelte Petra: a szokásostól eltérően csak a legfelső zárt kulcsolták rá. A huszonéves lány a Balatonról érkezett haza Budapestre, a Szent István körút 16.-ba, a késő esti órákban. A naptár 2000. július 23-át mutatott.
– Úgy látszik, apa elfelejtette rendesen bezárni az ajtót – csóválta a fejét.
Ahogy lépett tovább a polgári lakásban, úgy nőtt a csodálkozása. A konyhából szinte valamennyi háztartási gép hiányzott.
– Csak nem eladta? – kiáltott fel, ám hangjában most több volt a harag, mint a csodálkozás. Tudta, hogy az apja, Fekete Zoltán, szeret inni. Talán megszorult az alatt a hét alatt, amíg ő az anyjával a Balatonnál nyaralt? Ah, biztos nem, hiszen ilyent azért soha nem tenne.

Petra lépett tovább a nappaliba. Itt meg a szokatlan rendetlenség tűnt fel. A szőnyegen a bordó ékszeres dobozkája, az asztalon kávéscsészék, a hamutartóban csikkek. Pedig az apja sem nem kávézott, sem nem dohányzott.
– Vendéget hívott volna? – nyitott a hálószobába, ahol aztán földbe gyökerezett a lába. A szőnyegen betört fejjel feküdt az apja, egy szál pizsama alsóban. Mellette a testvé-rének, Barbarának a súlyzói. Mindkettő véres.
A lány az apjához rohant, ám hiába hajtotta a fejét a férfi mellkasára, nem érzékelt lélegzetet. Magánkívül szaladt ki a szobából, s önkéntelenül is a rendőrséget hívta elsőként, csak utána a mentőket. Alig tette le a kagylót, megszólalt a kaputelefon.
– Halló! – szólt bele a lány. A készülék kattant, a vonal megszakadt.

•

– Éjjel fél kettőre járt az idő, amikor engem is felhozott egy baráti család – hallgatom Fekete Zoltán özvegyét budapesti lakótelepi lakásában. A régi otthonában nem volt maradása, inkább eladta egy-két évvel a tragédiát követően.
Mellette a lánya, Petra hallgatja a beszélgetésünket.

Mire az asszony a gyilkosság éjszakáján Pestre ért, a nyomozók már régóta helyszíneltek. Rögzítették a nyomokat, majd járták végig a lakásokat, kérdezték ki a lakókat: tapasztalt-e valaki valami gyanúsat a gyilkosságot megelőző napokban? Már ahol találtak otthon valakit. Vagy ajtót nyitottak… Ahol nem, onnan léptek tovább.
De nemcsak a társasházban gyűjtötték az adatokat, hanem a környéken, sőt a nyugdíjas, 62 éves áldozat korábbi munkahelyén is.

A nyomozók előtt pedig különös, kettős kép rajzolódott ki Fekete Zoltánról.
Az egyik fele a sikeres pénzügyi vezetőé. A közgazdász végzettségű férfi Győrben, a vízügyeseknél kezdte a pályafutását, majd kiemelték, s a fővárosba helyezték. Nyugdíjba viszont már a Néprajzi Múzeumból ment, ahol a gazdasági osztályt vezette.

Fekete Zoltán másik élete a szenvedélybetegé.
– A vizesek sajnos nem csak vizet isznak – néz maga elé az özvegy. – Zoltánt önkéntes elvonón is próbálták megszabadítani alkoholfüggőségétől, ám csak átmeneti sikerrel.
A férfi nyugdíjasként napjában kétszer járta végig a környék kocsmáit, valamennyi helyen ivott egy kisfröccsöt, aztán állt tovább.

De ha csak a kocsmákat járta volna… Kedvelte azokat a helyeket is, ahol a homoszexuálisok megfordultak. Ennek a nyomozók a bűntény szempontjából különös jelentőséget tulajdonítottak. Az özvegy azonban e téren nem tudott információkkal szolgálni, hiszen e tény az ő számára is csak a feltáró munka révén vált egyértelművé.
– Igaz, hogy akkor már évek óta nem éltünk házaséletet – említi –, sejtettem is az okát, de valahogy mindig elfogadtam a kifogásait.

Leginkább azáltal vált gyanússá számára a férje, hogy néhány évvel korábban egy barátjával akart brazíliai kiküldetésre utazni – jóllehet mehetett volna vele is. Ez a férfi – a Néprajzi Múzeum egyik külső munkatársa, egyébként fotós – homoszexuális hírében állt.

A férfit a nyomozóknak azóta sem sikerült fellelniük.
Arra viszont hamar fényt derítettek, hogy Fekete Zoltán gyakran időzött a Nyugati aluljárójában lévő Borbarát Borozó melletti vécében, ahol Romániából érkezett prostituált fiúkkal létesített orális szexuális kapcsolatot néhány ezer forint ellenében.
Adódott tehát a feltevés: vajon nem valamelyik alkalmi szexuális partnere édesgette fel magát az egyébként könnyen barátkozó Fekete Zoltánhoz a lakásába, hogy aztán végezzen vele? Az elgondolás annál is inkább életszerű, mert az egyik volt kollégája látta, amint a halála előtti napon egy ápolatlan, rossz külsejű férfival mászkál. Emlékezett rá az egyik söröző pultosa is. A férfi nem beszélt magyarul, s kávét ivott – akárcsak másnap a gyilkos, mielőtt megölte volna Fekete Zoltánt.

A férfiról fantomkép készült, ám nem bukkantak a nyomára.
– Nem tartom lehetetlennek, hogy a férjem a homoszexualitásának lett az áldozata – hallgatom az özvegyet –, ám szerintem a tetteseket a házban kellett volna keresni.
Mégpedig egy emelettel följebb, a 14-es lakásban, ahol nem nyitottak ajtót a nyomozók kopogtatására.
– Lehet, hogy csak aludtak – találgatom.
– Azt a lakást nem sokkal korábban adták el egy ír állampolgárnak. A korábbi tulajdonosa már kiköltözött belőle, s éppen akkor újították fel – mondanom sem kell, hogy idegenekkel, mégpedig Romániából érkezett alkalmi munkásokkal.
– Rájuk gyanakszik?
– A házunk előtt droszt található, mindig áll benne egy-két taxis – fűzi tovább a gondolatmenetét az özvegy. – Nekik feltűnt volna, hogyha hatalmas pakkokkal, például porszívóval, robotgéppel, videomagnóval, egyebekkel mászkál valaki. Ezért gondolom, hogy a házban rejtették el az értékeket.
– De hogy került volna velük kapcsolatba a férje?
– Tervezte, hogy felújíttatja a lakást, s kérdezte őket is, nem vállalnák-e.
– És ezt nem mondta el a nyomozóknak?
– Dehogyisnem mondtam. Még azt is tagadták az új tulajdonos képviselői, hogy abban az időben felújították volna a lakást.
– Mi okuk lett volna rá?
– Nem akartak bajba kerülni amiatt, hogy feketén dolgoztattak.
– S az hogyan lehetséges – fordulok Petrához –, hogy valaki mégis lentről szólt fel a kapucsengőn?
– Egyszerű. A második emeletről lifttel a földszintre ment, és ellenőrizte, hogy van-e valaki a lakásban.

•

Marcus Marquard, olvasom a névtábláról a Szent István körút 16.-ban, a második emelet 14. ajtaján. Csengetésemre senki sem nyit ajtót.
– Hiába kérdezné őket – tudom meg a körfolyosó másik felén, a szemben lévő lakás ajtajában álldogáló Molnár Józsefnétól. – Ők csak egy-két éve bérlik a lakást. Egyébként nem hinném, hogy ide hordták fel a szajrét a gyilkosok – gondolkodik el, amikor megosztom vele az özvegy feltevését. – Egy ilyen csendes házban az ilyesmi egyből feltűnik, még estefelé is.
– Ön egyébként ismerte az áldozatot?
– Zoltánt? Hogyne. Ide járt le a moziba, a Hegedűs Gyula utca sarkára, ahová a melegek. Meg a környék kocsmáiba. Amúgy a légynek sem ártott, mindenkihez volt egy-két barátságos szava. Alig ismerkedett meg valakivel, már vette is elő a lányai fényképeit, s dicsekedett velük. Nagyon szerethette őket, azt hiszem.