Bosznia bánata

A délszláv háború egyik legvéresebb eseményére emlékezünk. 1995. július 11-én a srebrenicai mészárlásban nyolcezer és néhány száz bosnyák férfit és fiút végeztek ki a boszniai szerb hadsereg fegyveresei. Az életben maradottak több napig tartó menekülés végén Nezuk községbe érkezve érezhették először biztonságban magukat, ez volt ugyanis a bosnyák hadsereg által uralt biztonsági zóna határa. Innen indulunk a 105 kilométeres gyaloglásra, hogy az útvonalat fordítva bejárva, az évforduló napjára megérkezzünk a potocari temetőben tartandó újratemetésre.

RiportKállai Márton2009. 07. 23. csütörtök2009. 07. 23.

Kép: bosznia háború temetés srebrenica 2009 07 10 Fotó: Kállai Márton

Bosznia bánata
bosznia háború temetés srebrenica 2009 07 10 Fotó: Kállai Márton

Indulás előtti éjszakánkat már sátorban töltjük, a zarándokok valósággal megszállják az apró falut, késő éjszakáig nem lehet aludni a készülődés zajától. Hiába azonban a hajnali kelés, a menet indulásáig még jócskán várni kell, ugyanis mindenkinek szükséges regisztrálnia. A nap már magasan jár, mikor a háromezer-háromszáz emberből álló folyam végigcsordogál az egyetlen utcán. Bámészkodó helyiek integetnek a kerítéseken túlról, mint akik a háborúba induló katonákat búcsúztatják. A hangulat persze sokkal vidámabb, széles mosolyok és elszánt tekintetek indulnak neki az embert próbáló távnak.

Évről évre több a résztvevő, ezt már csak abból is látjuk, hogy a sor lépten-nyomon kénytelen megállni, ha valami akadály kerül az útba. Déltájban már kicsit aggódva nézünk vissza a kiindulópontot jelző mecset minaretje felé. Alig tettünk meg pár kilométert, pedig estére negyvenen kellene túl lennünk. Aztán szép lassan a tömeg eloszlik az úton, és mindenki a saját tempóját kezdi járni. A hőségtől leszegett fejjel lépkedek felfelé a dombokon, előttem túlsúlyos férfi biceg. Bal vádliján műtét nyoma, jobb lábát térd alatt művégtag helyettesíti. Mankóval segíti magát a nehéz terepen. Valahogy ekkor tudatosul, hogy a sok fiatalember mellett – akik jóformán alig éltek a háború idején – olyan veteránokkal is együtt caplatunk, akik „élesben” is megjárták ezt az útvonalat.

Csodálom a lelki erejüket, hogy ismét nekivágnak. Van, aki mezítláb jön – mint mondja, 14 évvel ezelőtt is így volt kénytelen menekülni.

A tömegben hallok egy történetet, egy mankóval közlekedő idős férfi menekülésének esetét. Srebrenica elhagyása után egy mellette felrobbant akna ideiglenesen megsüketítette és látását is majdnem teljesen elvette. Így menekült, emlékezetből és a patakokat követve próbált tájékozódni. Az erdőben összehozta a sors egy magára maradt kisfiúval. Így, ketten együtt haladtak a biztonsági zóna felé. A gyermek apja, mikor Nezukba érkezett, minden vagyonát pénzzé téve mentőcsapatot verbuvált fia megkeresésére. A kutatás sikeres volt, rábukkantak a bolyongókra. Ám az apa öröme nem lehetett teljes. Mivel csak egy embert kerestetett, térdre rogyva, zokogva közölte fia megmentőjével, hogy őt ott kell hagyniuk, a zsoldosok ugyanis nem hajlandók ingyen kimenekíteni egy szinte vak embert, ő pedig nem tud több pénzt előteremteni. Végül, két-három nap után, amint látása kezdett visszatérni, a férfi maga is megtalálta a kiutat, így megmenekült. Sikertörténet, mégis borzongok.

Ezek is érdekelhetnek