Lovat adtak a szinglik alá

„Statisztákat keresünk egri és szilvásváradi filmforgatásra! Urakat és hölgyeket, 18-70 év között.” Ez volt az a plakát, amelyikre felfigyeltem egy hirdetőoszlopon. Három napra rá, egy szerda délelőtt már a válogatáson állok sorba. Igazgatom a gallérom, elvégre castingra jöttem, vagy mi… Előttem kanárisárga hajú fiú toporog. Imádja a feltűnést, és nagyon reméli, hogy végre meglátják benne a lehetőséget. Mögöttem ötvenes asszony, állástalan bolti eladó, félve villantja foghíjas mosolyát.

– Fiatalabb koromban színész szerettem volna lenni, vagy ilyesmi. Liz Taylor lett álmaim asszonya, a szépségét, tökéletességét csodáltam. Dehogy a pénzt, a csillogást irigyeltem tőle! Most se kérdeztem meg, mennyit fognak fizetni… – szerénykedik.

– Hatezret egy napra. Elfogadható. Ha nem szórólapoznék, hanem elmennék szüretelni, akkor se keresnék többet – szól közbe egy jól értesült, pocakos műtőssegéd. Ha valaki, hát ő tudja, hogy mi a dörgés, hiszen forgatott már néhány saját filmet. Temetések, esküvők – hiába, nagy a család.

– Tessék már mosolyogni! Így valamivel jobb! – utasít pergő szavakkal a fotós, mikor végre sorra kerülök. Izgatottan szorongatom a sorszámom: 232-es. Villan a vaku, kész. Majd értesítenek.

Reménykedve távozom. És tessék, szombaton megcsörren a telefonom.
– Gyula vagyok a filmgyárból – hallom a megváltó mondatot. Aztán megtudom, hogy hétfőn jelenésem lesz az egri vár bejáratánál. Öltözzek elegánsan, ahogy egy lóversenyhez illik, köti lelkemre Gyula. Fehéret semmi szín alatt ne vegyek fel, de lehetőleg feketét se. Értem én, mondom, és bólogatok a telefonkészüléknek. A turkálóknak hála, dugig a szekrényem elegáns angol ladyk levetett gönceivel. Azok biztosan illenek a díjlovagláshoz…