Arzéntól terhes kortyok

Hárman téblábolunk a csípős hidegben Gádoros szélén, az utcai tűzcsapnál: a szomszédos Eperjes nevezetű község két közalkalmazottja és jómagam. Mellettünk kisbusz, mögé utánfutó erősítve, azon pedig fémlapokkal pántolt műanyag tartály. Éppen egy köbméternyi víz fér el benne.Eperjes hatszáz lakójának napi ivó- és főzővízadagja.

Bódis István a tűzcsapra vízórát erősít, majd szép lassan elfordítja a kallantyút. Zubog a víz a tartályba.
– Ez már a harmadik vízóra – dohog a férfi. – Kettőt már szétcsapott a víz, azt mondták, ha ezt is tönkretesszük, annak mi fizetjük meg az árát. Hiába mondtam, hogy ezt a vízórát nem ilyen nagy nyomásra tervezték.

A tartály néhány perc alatt megtelik, mi pedig indulunk vissza, Eperjesre. Mint ahogy 2008 karácsonya óta hetente legalább hatszor. Az akkori ünnep előtt néhány nappal érkezett a levél az eperjesi polgármesteri hivatalba a tisztiorvosi szolgálattól, amely szerint nyolc napon belül kötelesek gondoskodni az egészséges ivóvízről. Az indok: az eperjesi víz arzéntartalma magasabb a megengedettnél. Literenként csaknem 100 mikrogramm, miközben a határérték ennek a fele.
Legalábbis az akkori határérték szerint.

Néhány kilométernyi pusztai autózás után a faluba vezető útra kanyarodunk. Kiskirályságban járunk, Eperjes külterületén, ahogy az egyik ház oldalán olvasom a tanyacsoport elnevezését. Már az első ház elé két hétliteres ceglédi kannát tettek ki. A sofőr dudál, s mire a ház elé érünk, az asszony is kiér a kapuhoz.
– Mi nagyon örülünk a rendelkezésnek – teszi a csípőjére kezét Dancsó Imréné.
– Azért mégiscsak jobb volna, ha a csapból folyna ugyanez a víz – ellenkezem.
– Hogyne volna jobb – mosolyog az asszony –, ha volna csap…

Mert ez egy olyan királyság, ahová még nem vezették be a vezetékes vizet. Néhány házzal arrébb dudaszó nélkül áll meg a kocsi, Szűcs István, a sofőr beszalad a kannákért.
– A néni már nemigen tudna kijönni – érkezik vissza, én pedig megértem, miért teljesíthetetlen az íróasztal mellett született rendelkezés, miszerint a vizet csak a tulajdonos jelenlétében lehet betölteni.

Egy kanna vízzel magam is betérek, mire a 88 éves Osztelucki Mártonné tétova mozdulatot tesz a konyha sarkában, hogy üdvözlésünkre felálljon a sámlijáról, ám kísérlete végül kudarcba fullad.
– Minden rendben, nem hiányzik semmi – hárítja el büszkeségében még a gondolatát is annak, hogy nem a lehetséges életek legjobbika jutott számára.
– Csupán a víz hiányzik…
– Most már az sem – néz hálásan a kannát elébe tévő sofőrre. – Egyébként pedig a gyermekeim minden héten bevisznek Szentesre, ahol megfürödhetek.

Kiskirályság utolsó házát elhagyva, most már a falu felé vesszük az irányt, pedig a jobb oldali házak lakói közül még senki sem kapott vizet.
– Nekik nem is jár. Kiskirályságnak az a része Békés megyéhez tartozik, ez pedig a Csongrád megyei Eperjeshez – tudom meg Bódis Istvántól, mit jelenthet az, ha valakiket a megyehatárok választanak el egymástól.
Eperjesen, a faluba érve az első házak előtt nincs kanna, ezért megállás nélkül haladunk tovább.
– Ők nem igénylik a lajtos vizet – magyarázza a sofőr. – Isszák azt, amit eddig.
– De hát miért? – értetlenkedem. – Hiszen az arzén…
– Eddig is azt ittuk, aztán mégsem lett semmi bajunk – fordul hátra Bódis István. – Én is azt iszom. Nézze, azt mondják, az arzén rákot okoz. Mégis, úgy tudom, mindössze egy daganatos beteg él a faluban, az is betelepült.
– Nemrég halt meg Kabai Lajos bácsi. 96 évesen.
– De ő nem is ivott sok vizet – nevetgélnek.