Buzuki hangja szól

– Kürie eleiszon, kürie eleiszon, kürie eleiiiszon.
A dús szakállú, testes kántor előtt forgatható állvány, rajta énekeskönyvek. Hangja betölti a Beloiannisz szájában álló templomot, úgy esedezik az Úr irgalmáért. Többet egyelőre nem is igen értek a görög nyelvű szertartás szövegéből.

Körülnézek hát, s figyelmemet egy ideig a falra festett szentek kötik le. Mozdulataik kissé merevek, ahogy azt a bizánci stílus megköveteli – a freskók színei viszont annál élénkebbek. Hogyne, hiszen az ortodox templom mindössze tizenöt éves.

Egyelőre csupán ketten-hárman gyűlünk össze, ám ebből nem szabad messzemenő következtetést levonnom a látogatottságot illetően. A tízórás kezdet csak a papnak szól, a hívek egy része később érkezik, mások viszont az ámen előtt távoznak. A belépők mindenesetre ortodox szokás szerint megcsókolják a szentek képeit, majd gyertyát gyújtanak.

Az ikonosztáz mögül most a fővárosból érkezett, fiatal Gergely atya lép ki. Kezében füstölő, azt lóbálja ütemesen, ősi szokás szerint tisztítja meg a levegőt a gonosztól. A templom hamarosan megtelik a tömjén illatával, a téli nap sugara pedig pászmát formálva töri át a füstöt. Lassanként a hívek is szállingóznak, a kántor gyönyörű hangjára pedig Gergely atya válaszolgat. A jelenlévők bizonyára értik a szöveget, nekem viszont – talán megbocsátható – el-elkalandoznak a gondolataim.

Kisfiú jelenik meg előttem, lehet tán nyolc-kilenc éves. A szabadság-hegyi szanatórium egyik szobájában üldögél, amikor nyílik az ajtó. Egy tizennégy éves bakfis, a nővére áll meg a küszöbön, és csak ennyit mond:
– Ziszisz, egy néni jött hozzád látogatóba.
A fiúcska hátrafordul, a lány háta mögött asszony áll. A gyerek pedig csak nézi-nézi őt, majd egyszerre feltör belőle:
– Mama!
Felpattan a székéből, odaszalad az anyjához, aki a karjába zárja. Hogyne, hiszen akkor már hosszú évek óta nem látták egymást. A kisfiú mindössze hatéves volt, amikor 1948. december 22-én Magyarországra érkezett. Vonat hozta Belgrád felől, több száz görögországi gyerekkel együtt. Az apja akkor már régóta a partizánok kenyerét ette a hegyekben. 1946-ban Görögországban polgárháború robbant ki, ami 1949-ben a baloldaliak vereségével zárult. A partizánok hozzátartozóinak egy része, később pedig maguk a harcosok is az akkori szocialista országokba menekültek.

Ziszisz anyja Albániában háromezer honfitársával együtt behajózott, hogy Euró­pát megkerülve a lengyelországi Gdanksban lépjen partra. A kisfiú pedig itt, Magyarországon jó időre a nővére mellől is elsodródott. Hatévesen egy idegen országban, amelynek a nyelvét sem értette, olyan egyedül találta magát, mint a kisujja.
De ennek vége, az anya és a kisfia végre-végre egymásra talált.

Gergely atya most visszatért az ikonosztáz mögé, s onnan felelget a kántornak.
Én pedig építőmunkásokat látok magam előtt, amint a nyári napsütésben izzadnak. Hogyne, hiszen őszre ki kell költözniük a görögöknek az ercsi cukorgyárból. Át kell adniuk a helyüket a cukorrépának.
Az utcák nyílegyenesek, a sorházak, társas házak, családi házak pedig rohamtempóban készülnek. A tervezőknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy görög jelleget kölcsönözzenek a falunak. Annál is kevésbé, mert a falut a görögök is átmeneti szállásnak tekintették.
– Jövőre a hazánkban! – köszöntötték egymást újév napján.
A hazatérés azonban még messzi volt. A 418, mai szemmel nézve kicsinyke lakásból álló falut 1951-ben néhány hónap alatt felhúzták és berendezték. Elkészült a több emelet magas pártház is, amit az idegen első pillantásra leginkább vasútállomásnak vél. Az 1800 lakosú települést kezdetben Görögfalvának nevezték, ám 1952 áprilisában ráaggatták a Beloiannisz nevét. Hogy ki volt ő? A görög kommunisták egyik vezetője, akit ’52. március 30-án kivégeztek.
Négy napra rá a falu már az ő nevét viselte.