Pogány, gyaur két rossz barát

De haladjunk sorban, próbáljuk egyenként felfejteni a történelem által összegabalyított fonalakat! Vegyük elsőként ezt a csehkiverést, merthogy évfordulós az eset: január 29-én lesz 92 éve, hogy Balassagyarmat népe az Ipolyon túlra verte vissza a folyón átszemtelenkedő és Gyarmatot már-már elfoglaló cseheket. Ha nem haragszik a kedves olvasó, nem mennék bele a részletekbe, elég legyen annyi, hogy a vesztes háborúnak, az ország szétszakításának, a növekvő reménytelenségnek és a békepárti kormány tehetetlenségének köszönhetően minden környező győztes hatalom egyre nagyobbakat akart harapni a kivérzett Magyarországból, mint amit az oda sem figyelő antant engedett volna. Így történt, hogy a csehek január elején bevonultak Nógrád vármegye északi részére, 3-án Losoncra, 15-én pedig elfoglalták Gyarmatot, Drégelypalánkot és a stratégiailag fontos vasútvonalat.

A magukra hagyott gyarmatiak vették kezükbe a sorsukat: a polgárok összefogtak a vasutasokkal és a közalkalmazottakkal, előkerültek az iskolai dobogók alatt rejtegetett puskák, és nem kevés véráldozat árán, de kiverték városukból és az Ipoly túlsó oldalára szorították vissza az elpimaszodott cseheket. A hősi tett azóta is emlékezésre sarkallja Balassagyarmat népét, amely előbb csak saját magának adományozta a Civitas Fortissima, vagyis a Legbátrabb Város címet, de később nem nyugodtak, míg 2005-ben ugyanez nem kapott országgyűlési megerősítést is.

A csehpimasz – van, aki tarkedlinek hívja – ma már csak egy fánk: zsírban sült, lekvárral ízesített kelt tészta. Az egykori ellenségek közös sírban fekszenek, az utódaik pedig jól megférnek egymással az Ipoly két oldalán.

Nekünk viszont azt kellene tisztáznunk, hogy mi dolga mindezzel Kamarás Sanyinak meg Stuksz úrnak?

Hát csak annyi, hogy Kamarás Sándor papájának, Kamarás Józsefnek a kezében fut össze történetünk szinte valamennyi szála. Sándor barátunk pedig a papa halála óta gyűjti, rendezi az egyre terebélyesedő okirathalmazt, amely édesapja szerteágazó tevékenységét próbálja összefoglalni. Ezek egyike volt például a Civitas Fortissima, amelynek ügyében anno egyesületet alapított, levelezett Göncz Árpád köztársasági elnökkel, s addig-addig bujtogatta a térség országgyűlési képviselőjét, mígnem az ötletet hivatalos rangra nem emelte a magyar parlament. Sajnos, az örömteli napot már nem érhette meg: 2004-ben meghalt, az országgyűlési határozatot pedig 2005-ben hozták. (És, hogy még egy kérdőjelet kiegyenesítsünk: a Stuksz urat dicsőítő dal volt a papa kedvence, Sándor pedig felsorolhatatlan foglalkozásainak egyikeként zenész, aki az operettől az egyházi énekig szinte mindent tud, nyugdíjasként is máig fellép, megy, ahová hívják. Két gitárja közül az egyik vallásos, ezen játssza a templomi zenét, a másik pedig „gyaur”, ezen kíséri az operettet és a Stuksz urat…)

S ha már gyaur, itt az ideje, hogy ráforduljunk a főcsapásra: a Drégely vára alól kibúvó alagútra, amit naná, hogy ugyancsak Kamarás József fedezett fel az újabb kor számára.