Lekvármázas szegénység

Nyírség a tél szorításában vergődik. Ottjártunkkor a dombok is fáznak – nem csoda, a vastag erdőket kiirtották, a nyírpilisi homokhegyeket is csenevész bozót borítja. Az új tulajdonosok az iskolát övező erdőket is letarolták, akadálytalanul fújhatnak az udvaron a szelek. De ez a kicsiket nem nagyon izgatja, játszanak, kergetőznek. Kiss Árpád igazgatóval az eresz alól figyeljük őket, mikor hozzánk lép egy tízéves forma kislány.

– Tanár bácsi! Mikor megyünk? – fogja meg az igazgató úr kabátujját.
– Hová?
– Hát úszni!
– Kislányom, még dél sincsen! Majd három órakor.

Nézem a kislányt meg az igazgatót – hol is akarnak úszni?! Itt nemhogy uszoda, de jó időben még pocsolya sincs – a Nyírségben a homok az úr, a kanálisok is rég kiszáradtak.
– Nyírpilis tényleg nem sok úszóbajnokot adott. Eddig! – mosolyog értetlenkedésemen az igazgató. – De talán mostantól más lesz. Egy ideje a nyírbátori uszodába hordjuk a gyermekeket, az a célunk, hogy minden iskolásunk megtanuljon tempózni.

Száznyolcvan gyermek fürdőbérlete, utaztatása nem olcsó mulatság, de emiatt nem kell fájnia a pilisi szülők fejének: az iskola fizeti a költségeket. Mást is – ez az iskola ugyanis a környék talán legsikeresebben pályázó gyermekintézménye. Legutóbb is több mint harmincmillió forintot nyertek, amiből olyan bútorokat, taneszközöket vettek, hogy a legjobban elkényeztetett városi iskolák is irigykedhetnének. Digitális táblák, palatáblák, szemléltetőeszközök sokasága vár bevetésre, de az épületekre se igen lehet ráismerni. E sorok írója vagy harminc éve járt itt először – akkor az iskola olyan volt, mint a legtöbb a környéken. Sőt talán még azoknál is szegényesebb. Rogyadozó szekrények, kopott padok, székek, udvari vécé, rozoga ajtók, ablakok és – már engedelmet, de – nagyon sok sovány, koszos gyermek. Most tökéletesen felújított termek sora és makulátlan tisztaság fogadja az embert – meg száznyolcvan fekete szempár.

Jó, van pár barna meg zöld is köztük, de a lényegen ez nem sokat változtat, a pilisi iskolában a tanulók pár kivételtől eltekintve: cigánygyerekek. Harmincöt éve, mikor Kiss Árpád kezdte, talán húszszázaléknyian voltak. Az eltelt időben viszont nagyot változott Pilisen az élet. A negyvenöt után folyton hátrább lökött kis falu fokozatosan öregedni kezdett, munkahely és perspektíva híján mind több fiatal vándorolt el. Kilencvenben, a rendszerváltáskor hiába nyerte vissza az önállóságát, a folyamat már megállíthatatlan volt.

A romák viszont nem mentek. Sőt inkább jöttek! Kilencven előtt sokan eljártak innen is Pestre meg a Dunántúlra dolgozni, voltak, akik ott is maradtak. De kilencven után már nem kellettek sehol, megszűntek a munkahelyek, hazajöttek hát, s maradtak a fiaiak, lányaik is. És lassacskán felvásárolták a falut: száz-kétszázezer forintért takaros gazdaházakat vehettek fent a főutcán is, bolondok lettek volna a vert falú putrikban maradni. Félmillióért ma is azonnal beköltözhető, fürdőszobás házat kapni – csak ma már nem nagyon van, aki meg is tudná venni.

Az önkormányzat is szegény, de ha korábban „szerencséjük” van, most sokkal szegényebb is lehetne. Pár éve ugyanis megpályáztak egy új általános iskolát, 400 millió forintba került volna. Ha nyernek, és kölcsönből pótolják az önrészüket, ma alighanem koldusbottal járnák a vidéket. Mert kétszázmillió forintot nem bír el egy kilencszáz lelkes falu sehol Magyarországon. Az iskola felújítása viszont már nem várhatott, hiszen az anyaépület még Klebelsberg Kunó idején épült, és azóta se sok pénzt fordítottak rá. A kényszer vitte rá őket a pályázati lehetőségek felkutatására. Meg egy kicsit a dac is – az nem lehet, hogy Pilis mindig hátul kullogjon! A négy épületből három mára teljesen megújult, s remény van rá, hogy a legöregebbet is renoválják.

Sorra járjuk a tantermeket, az igazgató mutatja a különös táblákat, vetítőket, rejtélyes eszközöket. De azt is hozzáteszi, egyvalami nem változott: a gyerekek meg a szülők ragaszkodása.

– Sose felejtem el életem egyik legnagyobb dilemmáját – mondja. – Futottunk az iskolát ölelő erdei úton, mikor a fűből felállt egy ember. Borosüveget nyújtott felém: „Tanár úr, meg akarom köszönni, hogy az én fiamat, Misit is magával viszi! Megkínálnám, ha nem utál bennünket.” És én elfogadtam a bort, pedig ott állt a kocsi az iskola előtt. De kockáztatnom kellett, hiszen ha akkor ellököm a felém nyújtott üveget, talán sohasem fogad be az itteni cigányság.