Rendelés a lókórházban

– Hadd nyíljon a mennyország kapuja – kiáltja Kiss Csaba, az egyik lovász, és valóban, feltárul az ajtó. Astor, a sárgásbarna, gyönyörű herélt ló fejjel lefelé belibeg a műtőbe.

Négy lábánál fogva akasztották fel egy vastag kampóra, a kampót pedig egy sínen mozgatják. Két lovász tartja Astor fejét, a gyönyörű jószágot orvosok, lovászok, műtősök kísérik, egy felfújható matracra helyezik oldalfekvésben, lábait rögzítik. Zita és Kata, a két altatóorvos a fejénél tüsténkedik: az alélt ló infúziót és altatógázt is kap, csövek lógnak belőle, fejénél egy fekete zsák a légzésének ütemére kitágul, majd összeszűkül. Miközben két műtőslány a bemetszés már korábban leborotvált helyét mossa át, a szomszéd szobában dr. Izing Simon, a sebészet vezetője készülődik arra, hogy felvágja a pacit, és eltávolítson a lábáról egy csontkinövést, amely nyomja az inat. Astor emiatt sántított – mostanáig.

Talán a kezdésből is érződik, hogy lovat operálni több mint macerás dolog. Mi hetek óta vártunk erre az alkalomra. Bekapcsolt mobillal aludtunk, hátha megcsörren, és mehetünk sürgősséggel lovat műteni – végül elfogyott a türelmünk, és „ha ló nincs, a szamár is jó” alapon belenyugodtunk, hogy sürgős hasműtét helyett beérjük előre tervezett operációkkal. A Szent István Egyetem Állatorvosi Karának Nagyállat Klinikáján szinte kizárólag lovakat operálnak: az állatkórház elvileg szarvasmarhával, sertéssel, juhokkal is foglalkozik, de a teheneket jellemzően a helyszínen látják el, sertést pedig annyit kezelnek, amennyit maguk tartanak az állatorvos-hallgatók miatt. Dr. Bohák Zsófia állatorvos belgyógyász két disznóról tud még, akiket ide hordanak – a gazdájuk kutya helyett házi kedvencként tartja őket.

Zsófi mellett korábban egy meglehetősen eseménytelen, de annál hasznosabb napot töltöttünk a nagyállatklinikán. A fiatal állatorvos egyike azoknak a ritka embereknek, akik minden felhajtás nélkül, laikus számára is érthetően tudnak beszélni az egyébként bonyolult szakmájukról. Így aztán, miközben ultrahanggal vizsgálgattunk egy csontra fogyott almásderest vagy hosszú csövön kamerát toltunk egy rossz bőrben lévő póni orrlyukán keresztül egészen az utóbb fekélyesnek bizonyult gyomráig, szépen elmagyarázta nekünk, miért kell a lovakat műteni, és ha már kell, miért nem operálják őket minden bokorban.

De térjünk most vissza Astorhoz, aki kiterítve fekszik a felfújható műtőasztalon. A beavatkozás, amiben részesül, tulajdonképpen nem túl veszélyes, macerássá az a tény teszi, hogy a páciens egy ló. Ezek az állatok nagyon ijedősek, tehát sok beavatkozást altatásban kell végezni. Bonyolítja a dolgot, hogy a pacik csak ritkán fekszenek, a szervezetük egyszerűen nincs erre berendezkedve. Vigyázni kell, amikor elalszanak, hogy össze ne törjék magukat, amint ledőlnek. Oda kell figyelni, hogy amíg szundítanak, a szokatlan pozícióból ne adódjon valamilyen probléma. Úgy kell altatni, hogy ne essen le az állat vérnyomása, és ébredezőben egy reflexes lábmozdulattal meg ne rúgja a sebészt. A műtét után minél hamarabb feleszméljen a páciens, és amikor magához tér, megint csak ne törje össze magát azzal, hogy előbb próbál lábra állni, mint ahogy erre valóban képes lenne.