Világot láttak a magyar vidéken

Egy Balmazújvárostól nem messze fekvő tanyára igyekeztünk, a Vidék Kaland egyik „áldozatához”. Hegedűs Réka 35 éves angoltanárnő, aki világot akart látni. Illetve kíváncsi volt arra, hogyan mennek a dolgok vidéken, honnan jön a hús, amit megeszünk, mi folyik tulajdonképpen egy tanyán.

Amikor megkérdeztük, hogy viseli a szokatlan körülményeket, nevetett. A legnehezebben a legyeket szokta meg, illetve azt, hogy csípnek. Minden más ment magától, a munka mellett nemigen volt ideje azon töprengeni, hogy mennyire más ez, mint amit Budapesten megszokott. A program minden pillanata kihívás volt számára.

►

Az Agrya, azaz a Fiatal Gazdák Magyarországi Szövetségének Vidék Kaland nevű pályázatára egyébként több mint kilencvenen jelentkeztek. Az ötletgazdák 18 és 35 év közötti fiatalokat kerestek, akik közül személyes meghallgatások után választották ki azt a 30 kalandort, akik végül megismerhették a vidéki élet szépségeit és nehézségeit.

A szerencsések nem minden előzmény nélkül csöppentek bele a nagy kalandba. Először részt kellett venniük egy traktor- és gazdaságismereti tréningen, majd egy munkavédelmi, tűzvédelmi és környezetvédelmi oktatáson is, hogy dolgozhassanak a gazdaságokban. Volt, aki dinnyeföldön, volt, aki őshonos állatok közt vagy éppen tejgazdaságban mérettethette meg magát.

►

Az első – és egyben számunkra a legfontosabb – tapasztalat már a látogatás ötödik percében minket is megtalált. Vrancsik András gazda (cseppet sem mellesleg az Agrya alelnöke) szemében rémült kétkedés: „Edzőcipőben a tanyára? Ráadásul fehérben?” Akkor, ott, kint az aszfalton még csak legyintettünk. Majd kikerüljük, amit ki kell kerülni, mondtuk. A cinkos mosoly, melyet a gazda és kalandora váltott megjegyzésünkre, elgondolkodtathatott volna minket is…

Mi azonban gondolkodás nélkül léptünk be a juhok közé. Azt viszont nem sejtettük, hogy ez itt nem az állatkerti simogató, ahol kirakati körülmények közt barátkozhatunk az aranyos kisállatokkal, majd üdvözült mosollyal továbbállhatunk. Nem bizony. András ugyanis nem távoktatásban gondolkodott – átkergetett minket a kerítés túloldalára, ahol térdig merültünk abban, aminek felszínén lavírozni lehetetlen…

De legalább közelről láthattuk, amiről oly nagy szakértelemmel és szeretettel mesélt nekünk. A juhok oltása például egy irdatlan hosszú csővel történik, amelyet a fémfolyosóba terelt, erőteljesen tiltakozó birkák torkán lenyomnak, és ezen kerül a mindenféle betegségek megelőzésére szolgáló (szemmel láthatóan nem finom) folyadék a bendőkbe. A türelmetlen juhok egymás hátára ugráltak, hogy szabaduljanak, a bégetés a tetőfokára hágott. Réka nem lepődött meg semmin, kissé talán erőtlen kezekkel, nem túl pontosan célozva, de ő is betalált a szájakba.

Aztán az egyik juhnak lila keresztet fújtak festékszóróval a hátára. Megörültünk neki, van ebben valami vidám dolog is! „Mi lesz vele?” – kérdeztük, mire prózai felelet érkezett: „Megy a kondérba!” Hát, így már annyira nem örömteli a helyzet. Kiderült, hogy a lila keresztes juhoknak nem nagyon van foguk, így enni sem igazán tudnak. Mehetnek tehát a pörköltbe. Már csak a munkások vigyorogtak elégedetten: paprikás-hagymás zsírban, úgy lesz az finom!

Megismertük a bonyolult rendszert, melyik juh hova tartozik, hányféle és -fajta hömpölyög körülöttünk, néhány tenyésztési trükk után előkerült egy görbe kés is, András a levegőben mutatta a körmözést. Réka mindehhez bólogatott, ugyan még csak két napja érkezett, de már sok mindent megtanult. Vendéglátónk egyre lelkesebben magyarázott, majd hirtelen a nyakába kapott egy kisbárányt. Ami végül Réka nyakában kötött ki. A lány angoltanárnő létére nem szívbajos, bármit bevállalt. Lelkesen kérdezett és tanult. Márpedig tanulni volt mit, András ontotta magából az információkat, miközben keze a jól megszokott mozdulatokat végezte.