Egy jól kitalált címke a rosszból is többet elad

– Nézzék csak: ott, az erdőtelepítésen néhány napja még mély barázdák voltak, miután fölszántották a földet. Most meg olyan sima a felszín, mintha elgereblyézték volna. Ha felszántanák a maradék ősgyepet, elvinné a szél, mint évszázadokkal ezelőtt.

Somodi Sándor borász azonban már nem tudná máshol elképzelni az életét, mint Ásotthalmon, a Rívó-erdőben, a tanyáján. Minden hátránya ellenére megragadta ez a táj. Pedig 1966-ban, amikor a Monoron felnőtt fiú határőrként szolgált itt, a jugoszláv határ mellett, azt mondta: ha leszerel, soha többé nem teszi be a lábát Ásotthalomra.

De aztán a nehezebb utat választotta. Két választás kínálkozott: Szeged vagy Tokaj. Borászként az első mellett döntött... A Dél-alföldi Pincegazdaság szőregi üzemében kezdett dolgozni. A kádári gazdaságpolitika célja az önellátás volt az országon és a KGST-n belül – ennek a tömegtermelés felelt meg.

Néhány jobb borászt azonban a vállalatvezetők hagytak egy kicsit alkotni. Gál Tibort említette Somodi Sándor, aki Egerben kapott lehetőséget arra, hogy válogatott szőlőből karakteres, gyönyörű borokat készíthessen. Somodi maga is próbálkozott ilyennel, de o csak a későn érő fajtákhoz nyúlhatott, mert Mórahalmon és Ásotthalmon szűkös volt a pincék kapacitása, így a korábban érő szőlőkből készült bort el kellett szállítani, hogy a helyükre kerülhessen a későbbiekből préselt must.

1973-ban lett az ásotthalmi, 1975-ben a mórahalmi pince vezetője. A rendszerváltozást követő privatizációig tartott ez a helyzet. 1991-ben alapítottak egy kisvállalkozást, 1993-tól már csak abban dolgozott.

– A hely, a terület, ahonnét az alapanyagod származik, meghatározza, hogy mit készíthetsz belőle. De a borász tudásán és lelkiismeretén múlik, hogy mindaz, amit a természet beletett a szőlőbe, átkerül-e maradéktalanul a borba. Nagyon szeretem a hegyaljai Szepsy István kollégámat, aki egyedülálló borokat rakott le a világ asztalára. Csodákat tett. Jólesett, hogy ez az ember engem tisztelt, elismert, amiért felvállaltam a homokvidéket, ahol nagyon kevés az ásványi anyag a talajban, szélsőséges az időjárás, mostohák a körülmények, és megpróbálom ebből kihozni, amit csak lehet.

Somodi Sándor bízott benne, hogy ez a megítélés általános lesz, az alföldi bortermelés tényleges teljesítményét elismerik az új világban. Ám az alföldi bor kétes hírét, a hozzá kapcsolódó előítéleteket azoknak is csak kevéssé sikerült megszüntetni, akik erre tették föl az életüket. Somodi semmilyen állami támogatást nem kapott a pincéje fejlesztéséhez.

A magyar borászat a fajták tekintetében is más utat választott, mint amelyet a kilencvenes években ő szeretett volna. Szerinte az ültetvények újratelepítésekor kiemelten kellett volna kezelni a hagyományos magyar fajtákat, hogy azok adjanak önálló imázst a magyar borászatnak. Ő egységes arculatú, versenyképes magyar borgazdaságot képzelt el – ehelyett agyontámogatott kis pincészetek emelkedtek fel, a világfajtákat helyezve előtérbe. Álom maradt a belföldi piacon elképzelt tisztességes verseny is.

Somodi Sándornak összesen hét hektár saját szőleje maradt, az is elfagyott 2002-ben. Az ültetvény nem is tért magához, 2011-ben kivágták, azóta úgy vásárol szőlőt. Az elsők között kezdett el rozét készíteni, országos borversenyeken szerzett aranyérmet velük. Bekerültek a borai a Budai Várban megnyitott Magyar Borok Házába is – nagy megtiszteltetésnek, személyes teljesítménye elismerésének tartotta ezt. Többet várt a háztól, amely csak rövid ideig tudta betölteni azt a szerepet, amelyet szántak neki. Pedig a Várba, a Mátyás-templomhoz, a Halászbástyára minden turistát elvisznek – de rohanvást, időt nem hagyva, hogy betérjenek, szétnézzenek, ajándékot vásároljanak és messze földre vigyék a magyar borok hírét.

Magyarország legjobb borászai hívták maguk közé a Pannon Bormíves Céhbe, ahová az Alföldről Frittmann Jánossal és Font Gáborral hárman kerültek be. Az egyik kialakítója a szegedi borfesztiválnak – kezdetben az ő tanácsára hívták meg az ott kiállító és árusító borászatokat. Az viszont már hamar látszott, hogy a saját hazájában aligha lehet próféta. Nagyon sok étteremben és szállodában mondtak nemet azzal, hogy a vendégeiknek nem kellenek az alföldi borok...

Somodi Sándor abban bizonyos: szakmailag ő rendben van. Minden ősszel úgy indul neki a szüretnek, hogy tisztában van vele: nem ő fogja megcsinálni a világ legjobb borát. De azt mind kihozza belőle, amit a természet a szőlőbe beletett. Ez azonban a piacon nem működik. A piacon a marketing működik. Mutatott egy palack bort a somlói borvidékről. Remek fantázianeve van, esztétikusan tervezett címkéje, amelyről azonban az sem derül ki, édes-e vagy száraz a nedű, ami benne van. Ez kell az embereknek.

Az ő bora egyre kevésbé.

– Akkor miért maradt mégis itt Kőrösér, Átokháza és a Rívó-erdő vidékén?

– Izgalmas volt itt élni.

Kerültünk egyet az autójával a környéken. Behajtottunk egy nemrég elhagyott tanya bejárójára.

– Tavaly még művelte a szőlőt az idős gazda, de a télen bevonult a faluba. Ezek a gyalogtőkék nem fagytak el, télre mindig betakarták őket homokkal. Már 1970-ben is itt voltak és teremtek. Ha valaki nem veszi meg és nem folytatja a gazdálkodást, akkor hamarosan vége lesz a szőlőnek is, a tanyának is.

Szeged 35 kilométerre van innen, Szabadka 9-re. Az utóbbinak a vonzáskörzetébe tartozna a terület, ha nem lenne közben a határ. Vége az önellátás korszakának, a faluban, a boltban mindent kapni – csak pénz legyen. Egy nagy tanyánál termálvízzel fűtött üvegházban kaliforniai paprikát termelnek – pirosat, sárgát és zöldet, ahogyan a multi előírja. Nem mindenkinek sikerül: egy környékbeli fiatalember az Angliában összegyűjtött pénzéből indított hasonló vállalkozást, neki nem jött be, inkább visszament Londonba mosogatni.

Az enyészet lakja az egykori határőrőrs épületét. Miután vége lett a Tito láncos kutyás világnak, egészségügyi gyermekotthon működött a házban a rendszerváltozásig. A kerítés sarkába, egy gyönyörű fenyőfacsoport árnyékába vitték ki a sérült gyermekeket. Itt ők is jól érezhették magukat.

Erdei borostyán virágzott az aljnövényzetben. Millió rovar dongását hallottuk. Olyan az erdő, mintha parfümmel fújták volna tele.

– Ezért nem mentem el innen. A természettel nincs baj.

Néhány éve súlyos betegségbe esett Somodi Sándor. Itt sétált, biciklizett az erdei utakon. Meggyógyult, de a küzdeni való energiái megfogyatkoztak. Borai további helyekről szorultak ki. Az egyik szállodalánc új tulajdonosa például a saját borászatából kívánja ellátni a vendégeket – úgy bontották föl az ásotthalmi borásszal a szerződést, hogy nem is szóltak neki róla, csak nem vették át az árut. Igaz, a szeged-csanádi egyházmegye tőle rendel, a püspök figyel rá, hogy helyi bort fogyasszanak.

Egyetemi konferenciákra hívják, a világ minden részéről érkezett tudósok dicsérik a borait. A Szecsődi Ferenc hegedűművész által szervezett koncerteken az ő boraival koccintanak a vendégek.

Lehetne felhőtlenül boldog is, hiszen ma is van siker, visszaigazolás. Lehetne keményen közömbös; hiszen ő választotta a nehezebb utat, miért csodálkozik, hogy tényleg nehéz lett. Hogy az utóbbi években, mióta személyesen árulja a borait Szegeden, a Mars téri piacon, ott is esik vissza a forgalma.

– Életem végén visszajutok újra a Bibliához. Ha valami fontos volt, az az, hogy minél jobban megismerjem, milyen az ember. Csalódás, hogy hiába kínálom én negyedszázada ugyanazzal a címkével, a nevemmel a boraimat, egy jól kitalált címke a rosszból is többet elad.

A szakma szégyene, hogy a marketing, a vevők lépre csalása, lenézése, elbutítása fölülírja a szakmát. Az keserít el, hogy ezt meg lehet csinálni az emberekkel. Aki pedig nem így teszi a dolgát, az saját magát zárja ki a piaci sikerből.

Ingadozott a kezünkben a mérleg, amelynek serpenyőibe Somodi Sándor hosszú pályájának sikereit és kudarcait rakosgattuk. Az utolsó érv a sikerek súlyát növelte: – A boraim révén nagyon sok kiváló embert megismerhettem, akiknek máskülönben nem kerültem volna a közelébe.